Kafka utolsó pere

Kié Kafka? Botrány egy világirodalmi hagyaték körül. Benjamin Balint egy oknyomozó újságíró és egyben egy értő irodalomkritikus szemével tárgyilagosan, többféle nézőpontból tárja fel egy prágai születésű, a németet anyanyelvének tekintő izraeli nő és két olyan ország jogvitáját, amely saját viharos múltjának feledtetésére is próbálja felhasználni egy olyan író irodalmi hagyatékát, aki egyetlen szépirodalmi művében sem jelölt meg konkrét helyszínt.

Franz Kafka 1924-ben a halála előtt arra kérte legjobb barátját, Max Brodot, hogy minden hátrahagyott írását égesse el. Max Brod elárulta ugyan barátját azzal, hogy nem teljesítette kérését, ám megmentette az utókor számára a 20. század egyik legnagyobb írójának legfontosabb műveit.

Ezért a hagyatékért kezdődött nyolcvan évvel később Izraelben egy hosszan elhúzódó pereskedés Izrael Állam, Németország és egy nő között, aki sosem találkozott Kafkával és akinek kalandos úton került birtokába ez a felmérhetetlen értékű kincs. Kié Kafka? Izraelé, mert zsidó volt, annak ellenére, hogy sosem járt ott, és még egy utca sincs róla sehol az országban elnevezve? Vagy Németországé, mert német nyelven írt, annak ellenére, hogy húgai a hitleri rezsim áldozataiként haláltáborokban tűntek el? Miképpen lehet biztosítani, hogy valóban mindenki számára hozzáférhető legyen?

Benjamin Balint egy oknyomozó újságíró és egyben egy értő irodalomkritikus szemével tárgyilagosan, többféle nézőpontból tárja fel egy prágai születésű, a németet anyanyelvének tekintő izraeli nő és két olyan ország jogvitáját, amely saját viharos múltjának feledtetésére is próbálja felhasználni egy olyan író irodalmi hagyatékát, aki egyetlen szépirodalmi művében sem jelölt meg konkrét helyszínt. A könyv széles képet nyújt a második világháború előtti Prága szellemi életéről, a születőben levő Izrael Államról, és megismerjük Max Brodot, a hihetetlenül termékeny, a maga korában közismert, ám kevéssé tehetséges, Izraelbe kivándorolt prágai írót, akire ma már senki nem emlékezne, ha valóban megtette volna, amire barátja kéri.

Benjamin Balint amerikai születésű, Izraelben élő író és műfordító, a jeruzsálemi Al-Quds Egyetem tanára. Rendszeresen publikál a Wall Street Journal, a Die Zeit, a Haarec lapok hasábjain, míg versfordításait a héber költészet remekeiből a New Yorker jelentette meg.

Részlet az Európa Könyvkiadónál megjelent könyvből:

„Miután Kafka hírneve olyan szövegeken alapul, amelyeket nem ő fejezett be és amelyeket nem is hagyott jóvá, tulajdonképpen azt a Kafkát, akit mi ismerünk, Brod alkotta meg – valójában ez volt az ő legmagasabb rendű és leghosszabb életű alkotása. Kafka végakaratának elárulásával Brod kétszeresen megmentette a hagyatékot – egyrészt a fizikai megsemmisítéstől, másrészt az ismeretlenségtől. Kafka posztumusz hírneve – Hannah Arendt kifejezésével „keserű jutalma azoknak, akik megelőzik korukat” – Brod műve volt. Júdás nélkül, ahogy mondják, nem lett volna keresztre feszítés. És Brod nélkül nem lenne Kafka. Kafka hangját akaratlanul is Brodon keresztül halljuk; akár tudatában vagyunk ennek, akár nem, Brod szemével olvassuk Kafkát.

Valaminek a megalkotásához hozzátartozik-e a birtoklása is? Érték Brodot vádak, hogy Kafkát saját zsidósága képére teremtette meg. Kafka életrajzírója, Reiner Stach például beszél a „Kafka hitelességének etikája és Brod identitási politikája közötti szakadékról” és annak érzékeléséről, hogy „Brod folyamatosan becsapta magát azzal kapcsolatban, hogy mennyire jól ismeri Kafkát”. Ritchie Robertson (a német irodalom professzora Oxfordban és az oxfordi Kafka Kutatóközpont társigazgatója) kiemeli, hogy Brod „igyekszik leegyszerűsíteni Kafka cionista mozgalommal való kapcsolatát, és Kafka műveinek interpretációjában [Brod] túlságosan hajlik meglovagolni saját vesszőparipáit”. A New York-i entellektüel, Irving Howe megjegyezte, hogy Brod Kafka-életrajzában „túl sok a Brod és túl kevés a Kafka”. Klaus Wagenbach, Németország első számú Kafka-szakértője szerint „Brod Kafka írásait fokozatosan saját céljai szolgálatába állította a modern judaizmus új életre keltéséhez a cionizmussal összefüggésben”. William Phillips, a Partisan Review társszerkesztője, hasonlóképpen élcelődött Brod suta kísérletén arra, hogy „egyetemes zsidó felsőbbrendű szellemet facsarjon ki Kafkából”.

Kafka halálának idején, 1924-ben, Brod saját irodalmi képessége csúcspontján járt. 1925-ben Brod Reubeni herceg című (Reubeni, Fürst der Juden, 1925, amelyet az Egyesült Államokban a Knopf kiadó jelentetett meg 1928-ban, héber fordítását pedig Jichok Landan ugyanabban az évben), a tizenhatodik századi hamis messiásról szóló regénye elnyerte a cseh állami díjat, amelyet ő nagyon nagyra becsült.[1] Nagy hatású-Heine életrajzát széles körben ünnepelték. Stefan Zweig korai szépirodalmi művei pointillista portréit dicsérte, és úgy nevezte Brodot, hogy „a német nyelv egyik legkiválóbb miniatúrafestője”.

Ha nem ő lett volna Kafka műveinek gondozója, szerkesztője és kiadója – Kafka posztumusz hírnevének kurátora –, Brod nevére már nem emlékezne senki. Az 1937-ben írt Kafka-életrajza kivételével (ami egy évtizeddel később angolul is megjelent) Brod könyvei mindenestül feledésbe merültek. Mindmáig nem jelent meg sem életrajza, sem önéletrajza angolul. Izraelben az a néhány könyve, amit lefordítottak héberre, régen nem jelenik meg sehol. „Még a komoly olvasók körében is csak Kafka alteregójaként játszott szerepe tartotta fenn a nevét” – írja a németországi születésű író, Heinz Kuehn.

Kafka halála csak serkentette Brod eltökéltségét, hogy barátja írásait kiadassa és a közönség körében népszerűsítse. Georg (Jiři) Langer, 1941-ben egy írásában emlékezett vissza a megmentő tizenöt évvel korábbi odaadására:

„Mindenki tudja, hogy Brod hű gondozója volt ezeknek a műveknek, amelyeket nagyra tartott és úgy vigyázott rájuk, mint a szeme fényére. Egyszer aztán egy este meglátogatta egy híres író, akinek Brod meg akarta mutatni Kafka kéziratait; ennek az embernek a kivételével addig még senkinek nem engedte meg ezeket megnézni, nehogy csupán a pillantásukkal kárt okozzanak bennük. Már ott tartott, hogy kezdte kiszedegetni a kéziratokat a dossziékból, hogy megmutassa vendégének. De abban a pillanatban az egész házban és a szomszédos házakban is áramszünet miatt kihunyt minden fény és a nagyrabecsült vendég csalódottan ment haza, anélkül, hogy egyetlen betűt látott volna belőlük.”

Az olvasóknak nem sokáig kellett várniuk. A Kafka halálát követő három évben, ahogy Brod vezető műkritikus lett a Prager Abendblatt és a Prager Tagblatt lapoknál, rendezte a Kafka íróasztaláról megmentett papírokat, összetákolta barátja három befejezetlen regényét, és gyors egymásutánban kiadta őket. 1960-ban írt memoárjában Brod erre így emlékszik vissza: „Ma Kafka minden egyes szaván kapva kapnak. De milyen nehéz volt az elején (azaz Kafka halála után) kiadót találni műveinek.” 1925-ben rábeszélt egy avantgárd berlini kiadót (ez a négy évvel korábban alapított Die Schmiede volt), hogy adja ki A per-t, amelyet Kafka befejezetlen kézirata alapján Brod készített elő kiadásra. 1926-ban a müncheni kiadót, Kurt Wolffot beszélte rá A kastély kiadására, amelyet Kafka szintén félkészen hagyott. Wolff később panaszkodott, mennyire keveset sikerült eladni az 1500 kinyomtatott példányból. De a következő évben Brod mégis kiadatta Wolffal Kafka első regényét is. Kafka ennek a regénynek, amelyet 1912-ben kezdett el írni, „Az eltűnt ember” munkacímet adta (Der Verschollene); Brod állította, hogy Kafka gyakran az „amerikai regényként” emlegette ezt az írását, és ezért a címét Ameriká-ra változtatta. Brod kifejezte reményét, hogy „ez a regény… Kafka értelmezésének új módját fogja feltárni”.

Mivel tökéletesen meg volt győződve saját alkalmasságáról a feladatra, Brod később saját szerkesztésében Kafka elbeszéléseinek két kötetét adta ki: az egyiket Beim Bau der chinesischen Mauer (A Kínai Fal építése) címmel, a másiknak a Beschreibung eines Kampfes (Egy küzdelem leírása) címet adta. Ezeket követték Brod válogatásában Kafka naplói, levelei és aforizmái.

Kideríthetjük-e teljes bizonyossággal, hogy hol végződik Kafka, hol kezdődik Brod? Brod kitalált címeket Kafka cím nélkül hagyott írásainak, és sorrendbe állította, amit Kafka szerkesztetlenül vagy számozatlanul hagyott. (Az ő ötlete volt például, hogy A per Joseph K. kivégzésével végződjön.) Nem kínozta magát a gondolattal, vajon megváltoztathatatlanok és lektorálhatatlanok-e Kafka szövegei – ő csak csoportosított és húzott, egyszerre észrevétlenül, mégis jelentős mértékben. Átszerkesztett mondatokat, rendbe tette Kafka figyelmetlen központozását és helyesírása sajátosságait, kidobta, amit ő „nyelvi hibának” (Sprachunrichtigkeiten) nevezett, vagy amit prágai köznyelvi kifejezésnek tartott, bekezdésekre szabdalta és megjegyzésekkel látta el a tördelőknek, pirossal belejavított a kéziratokba. Kigyomlálta a szexuális, buja utalásokat Kafka naplóiból, azokkal együtt, amelyek kedvezőtlen fényt vetettek volna Kafkára, és kicenzúrázta a még élő személyekre való utalásokat. (Saul Friedländer prágai születésű történész, aki Kafka életrajzát „A szégyen és a bűntudat költője” [Franz Kafka: The Poet of Shame and Guilt] címmel írta meg, tárgyalja a naplók Brod által szerkesztett változatai és az új kritikai kiadás közötti eltéréseket.) Időnként, mint például az Egy küzdelem leírása című elbeszélés esetében, Brod két kéziratváltozatból állított össze egyet. Egyik oktávfüzetéből Kafka kihúzott egy egész elbeszélésvázlatot. Brod viszont ennek a „Prométheusz” címet adta és ezt is kiadta. „Akármennyire is megmentőnek tekinthető, Brod manipulált mindent, ami a kezébe került”, jegyzi meg ezzel kapcsolatban Cynthia Ozick.[2]

A cseh születésű Milan Kundera az Elárult testamentumok című könyvében azt írja, hogy Brod nem csupán a szenvedő újkori szent mítoszának terjesztésével árulta el Kafkát, hanem azzal, hogy válogatás nélkül leközölte Kafka befejezetlen műveit és a naplóit, az apjához írt soha el nem küldött levelet, és a szerelmes leveleit. Ezzel az indiszkréciójával Kundera szerint Max Brod megteremtette annak a követendő példáját, hogy ne engedelmeskedjünk halott barátainknak; joggyakorlat lett ez azok számára, akik semmibe akarják venni egy szerző végakaratát.”[3]

Ám ha Brod engedelmeskedett volna a szerző utolsó kívánságának és átadta volna a kéziratait a lángoknak, Kafka írásainak legnagyobb része elveszett volna. Mi – és Eva Hoffe – Brod engedetlenségének köszönhetjük a mi Kafkánkat.”

Fordította: Lelik Krisztina

Jegyzetek

 [1] Friedrich Torberg a regényről azt mondta, „korunk egyik legkiemelkedőbb zsidó regénye”. A valós David Ha-Reubeni, aki azt állította, hogy egy olyan arab hercegséget képvisel, amelynek polgárai a Reuben és Gad bibliai törzsek leszármazottjai, találkozott VII. Kelemen pápával 1520 körül. Egy évtizeddel később az inkvizíció eretnekséggel vádolta meg és máglyán égették el Spanyolországban. Bár Reubeni eredete ismeretlen, Brod úgy képzeli el őt, mint aki a prágai zsidó közösségben nőtt fel és akit elüldöztek Prágából. Brod a „zsidó herceg” hangján mereng a hatalomról: „Talán azok a nemzetek azért olyan nagy hatalmúak és azért szereti őket Isten… mert Istent szolgálják – még gonosz ösztöneikkel is.” Amikor a képzeletbeli Reubenit máglyahalálra ítélik, Brod narrátora Kafka szavait visszhangozza A per-ből: „A vádlottnak nem mondták meg sem a vád természetét, sem feljelentői nevét.”

[2] 2010-ben a New York Times-hoz eljuttatott levelében Zvi Henri Szubin, a City College of New York nyugalmazott professzora a manipulációnak egy ilyen esetéről számolt be: „1957-ben, amikor elkísértem anyámat Brod irodájába a tel-avivi Habima Színház alagsorába, Brod elmondta nekünk, amikor döntenie kellett, hogy Kafka mely írásait őrizze meg, úgy járt el, »mint sebész a csatamezőn, akinek nem adatik meg a szentimentalizmus fényűzése«. Anyám, aki addig a napig szeretett tanárát és mentorát »a világ legtisztább erkölcsű emberének« tartotta, mélységesen megdöbbent és azzal vádolta Brodot, hogy szándékosan semmisítette meg Kafka kezdődő levelezését anyám legjobb barátnőjével, Reginával. Ennek megfelelően meggyőződésem, hogy Brod számító tudatossággal védelmezte Kafka hírnevét és örökségét az általa teremtett imázson keresztül.”

[3] Réz Pál fordítása