Kaddis a megszületett gyermekekért

Nyers valóság, nyers világ, kis emberállat, fejjel lefelé.

Magánima. A Teremtő kétségbeesett. Teremtett világa szent áhítattal visszhangozta dicsőségét, ennek ellenére nehezen uralkodott rossz érzésein. Mindent átszőtt a Halleluja éteri hangja, és mégis. Szeme megtelt könnyel. Tudta, nem szerencsés, de szipogott is, zavarta az orráról lecseppenő nyálka. A kíméletlen Idő. Mindegy, szipogott tovább, úgysem figyel rá senki. A mindent bíró boldogság és a belsőjét mardosó keserűség csalt sós cseppeket szeme sarkába. Tétován fogalmazta meg érzéseit. Nem mintha félt volna attól, hogy gondolatait meghallhatja valaki a végtelen térben, de sosem lehet tudni, kik vesznek körül bennünket. Mondhatnánk – ha lett volna –, ez a történelmi tapasztalat, még akkor is, ha néha úgy tűnik, magunk is alakítjuk az idő folyásának eseményeit. Korábbi teremtményei szemkápráztató gazdagsággal magasztalták örökkévalóságának hatalmát. A hegyek lankái, égbe törő bércei, kacér csúcsai, a vizek fékezhetetlen hullámai, az élőlények tobzódó gazdagsága, mind-mind a teremtés csodáját hirdették. És mégis. Teátrálisnak, egy valóságshow hamis csillogásának látott most mindent. Nem veszélytelen, ha mindenki azt gondolhat ebbe a megnevezhetetlenbe, amit csak akar. Ajvé, szisszent fel, mint aki előre látja az évszázadokat. Örök kihívás, kétely, bizonytalanság – nem biztos, hogy így akarta. Megválaszolhatatlan kérdései a magánynak. Az örök tagadásnak. Repedezett mozaikjai a remélt egyetemességnek. Halántékán doboló elégedetlenség, a teremtettek dühe, hálátlansága. Riasztó önkép, szomorú bohócarcmás, szemrehányó, arctalan követelődzés. Akkor hát van-e fő mű? Akit akár embernek is nevezhetne. Ez némi vigaszt is adott számára. És persze komoly kételyeket is. Nincs, az, amit főnek, legfőbbnek remélt. Ez talán vigaszul is szolgálhat. Elfordította tekintetét az emberről, a Fő Műről. Talán kicsit el is tolta magától. Magadra hagylak, a magad ura légy – mondta, de nem nézett teremtményére. – Fohászod talán eljut hozzám. Talán lesz, amit meghallok, megértek. Minden, ami vagy, bűneid, gyengeséged, fájdalmaid és örömöd immár megoszthatatlan. Rám függesztheted szemed, feloldozásra várva, de a tiéd. A tiéd, csakis a tiéd – morzsolta kezét, ropogtatta ujjait, töprengett szemérmesen. – A bennem vélt válaszok téged visszhangoznak. Kudarcnak élte meg – örökléte sem enyhítette fájdalmát –, hogy a fő mű nem az lett, amiért az egész teremtés misztériumát életre hívta. Nem az bántotta, hogy teremtményei ölik egymást, bárki bárkit felzabál, hiszen ennek küzdelmét olykor élvezettel nézte az állatok világában. A lélek – mondhatta volna, ha bárki is hallotta volna szavait – a lélek… – és térdére könyökölve tenyerébe temette arcát. Az állítmány elmaradt, könnyebbnek érezte, hogy a megnevezés szétterül a felhők fodraiban. Áttetsző kékje sejtelmes, merengő visszhangban lebeg tovább. Szférák zenéje, mondta némi öniróniával, majd ismét elkomorult. Istenem – mondta, csak és kizárólag önmagának, így kimondva saját nevét, amit csak ő mondhatott ki –, nehogy depresszióval legyek vádolható, most, az egyetlen pihenésre szánt napom előtt. Felismerése felfoghatatlan volt, sőt megrémisztette – mintha magam is teremtménye lennék egy még hatalmasabb erőnek, és most épp arra kell rájönnöm, hogy a Mindenható – elfintorodott, tartott a mondat folytatásától –, a Mindenhatót is egy Mindenható teremtette. Kiábrándító gondolat volt. Ez maga az örökkévalóságokból szőtt Örökkévaló. Én, Magam, Mind, Mindenség. És egyáltalán, leírható ez a teljesség egyetlen szóval? Talán egyszerűbb a megnevezés tiltása – gondolta. Nem tudta, ki visszhangozza a benne feszülő kérdéseket. Ettől rosszul is érezte magát. Nem mondanám, hogy félt, de ahogy az általa teremtett lebukott az általa teremtett hegyek mögött, és az általa teremtett hold sugara ezüstözte az általa teremtett égboltot, tekintete is tétován siklott végig az általa beláthatónak hitt végtelenen. Rájött, szívesen szólna valakihez, akárkihez, bárkihez. De nem volt senki és semmi, aki figyelt volna rá. Hirtelen süket csend lett. Csak most tűnt fel neki. Ha mondhatta volna, biztosan megfogalmazza: – Uramistenem, vajon kihez is fohászkodhatnék, végtelen magányomban, ahol a visszhangtalan űr, a teremtésem részeként nem teremtett semmi vesz körül. Íme, hát mindent teremtettem, de engem ki képes megteremteni arra a boldogságra, melyben csak és kizárólag én lehetek bizonyos. Csak a tagadásban élhetem meg a magam teljességét, végtelenségét és halhatatlanságomat. Fáradt tekintete megpihent ezernyi hajszálérrel hálózott kezén. Elmosolyodott. Az Egyetlenegy örök megkettőzöttségében a mindenség és mulandóság kárhozottjai a teremtményeim. Van és nem van, egyszerre, a maga képtelenségében, hiszen a nem is az igen része. Nem tudjuk, cserbenhagyták-e a szavak, milyen képeket látott – ha látott – elnehezült szemhéja mögött. Úgy tűnt, mintha az ajka alig észrevehetően mozogna, még talán hangtöredékeket, monoton motyogást is lehetett hallani. Imádataimban magadat ünnepled, mert gyenge vagy, törékenyebb és esendőbb, mint amit reméltem. Ember vagy, a magad képmására teremtve, még ha az enyémet is keresed, hogy legyőzhessed a halált. Ecce Homo! – mosolyodott el, szarkasztikusan –, hogy klasszikusokat idézzek. Szeme megállapodott a fákon, virágokon, az ágak között átsejlő tenger hullámain. A végtelen óceánban fáradt arca tükröződött, a fodrozódó hullámokban még mélyebb ráncok barázdálták arcát. Kicsit igazgatta göndörödő hajtincseit – ha netalán látná valaki – mint ahogy tudta, nem láthatja –, azért keltsen jó benyomást. Mégsem mindegy, milyennek fogják elképzelni az évezredek során. Az Örökkévaló honnan tudja, mi az ő bizonyossága, hogy Örökkévaló, a Mindenható, a Teremtő, hogy ő az Egyetlenegy. Hiszen íme, itt van tévedése, mondhatná kudarca. Ez a törékeny, agyagból gyúrt, kis sebezhető és másokat megsebző, örök nyughatatlan, nehezen szerethető lény. Már nem szólt a zene, a madarak is ritkásan csipogtak, nem nyílt meg a föld, nem korbácsolta a szél a tenger hullámait az égre. Az állatok ettek, tépték egymás húsát, párosodtak, heverésztek. A növények még sütkéreztek a nap utolsó simogatásában. Talán el is bizonytalanodott, bár korábban ez ismeretlen érzés volt számára. Maga elé meredt, már nem nézett rájuk. A térdére könyöklő, keserű arcú kimorzsolta szeméből a könnyeket. Judit. Két kézzel kapaszkodtam méhed falába. Körmömet vájtam beléd, ne vess ki magadból, ne kényszeríts, hogy elinduljak a résnyi folyosón az örök homályt és fenyegetettséget rejtő fény, az ismeretlen világ felé. Kiserkenő véred, összeránduló tested fájdalma sem tompította kétségbeesésemet, és nem tompította dühömet. Hozzád és beléd tapadtam, némán üvöltve, szűkölve, sírva. Véredből vér, húsodból hús, öntudatlanul tudva a rám szakadó világot, a számkivetettség, elhagyatottság magányát. Magadból kitaszított örök árva, anyjától megfosztott, kisemmizett szerető, a semmibe zuhanva, rettegve egy életen át, a haláltudat szorításában, az életben levés érthetetlenségében. Lehetséges, nem hallottad, nem merted hallani ezt az üvöltést, könyörgést, fohászt. Maradhassak benned, tested oltalmában. Szívem a tiéd dobbanásában lehessen érzékelhető. Lehetséges, hogy nem hallottad ezt az üvöltést, könyörgést, fohászt? Létezhessek benned, tested oltalmában, és szívem a tiéd dobbanásában lehessen érzékelhető! I.tenem-anyám-atyám voltál, minden teremtés örökkön örökké tudója. Szerelmem, teremtőm és pusztulásom meghatározója. Nem gondolhatjuk, hogy félt, de mindenesetre furcsa érzés telepedett szívére. Kihez is fohászkodhatnék én, ha magam vagyok a Mindenható, az Egyetlenegy. Hajnalodott. Az égre már felrajzolódtak a hajnali nap sugarai. Nem tudom, látta-e. Az arcát eltakarta hatalmas, gondoskodó, áldásra teremtetett keze. Talán kedve lett volna imádkozni is, vagy legalább fohászkodni. De nem találta a szavakat, nem találta a megszólítás módját sem. A nyelv, a szavak – sóhajtott lemondóan. Megcsalnak, cserbenhagynak, mást visszhangoznak, amikor kipréselem őket a számon, mint amit reméltem. Mi hát a bizonyosságom, hogy jól szólok, és jól szólnak hozzám. Ez most már mindig így lesz? Csak remélhetem, hogy valaki érteni fog, és én képes leszek arra, hogy értsem teremtményeimet. Nem is mert belegondolni ebbe az örökös katasztrófával fenyegető helyzetbe. A hit! – csapott homlokára. Abban van a titok. Abban kell legyen. A hitben kell hinni – a fejét lassan ingatva mormogta maga elé a nagy felismerést. Nem lett vidámabb ettől a gondolattól sem. Közönyösséget színlelve nézte magát a hullámzó végtelen vízben.

Részlet a kötetből, mely az AB ART Kiadónál jelenik meg.