Józsué a gödörből

Hős. A Magyar értelmező kéziszótár megfogalmazása szerint jelenthet egyrészt „halálra elszánt vitéz katonát”, „csodálatos tetteket véghezvivő (mesebeli) személyt”, esetleg „bátorságával vagy helytállásával példamutató embert”.[1]

A 21. század csodák, bátorság, helytállás, példamutatás iránti igényét, legyünk őszinték, egy szimpla hős talán már ki sem tudja elégíteni. Erre a célra született meg (igaz, még az előző században) a szuperhős fogalma. És személye. Én a magam részéről fel sem tudnám sorolni azt a számos (számtalan?) film-, rajzfilm és képregény figurát, akik ma ebben a fényben tetszelegnek. Poszterek, bögrék, pólók, pizsamák, játékok, satöbbik, ésatöbbik hordozzák magukon alakjukat; idézik szólásaikat (és beszólásaikat), regélik kalandjaikat, utánozzák gesztusaikat, és ahány bőrt nem sajnálnak, annyit húznak le róluk. Egyelőre úgy fest, akad még jócskán bőr a képükön.

Minden kornak, legyen az történelmi vagy művészeti, megvoltak a maga héroszai, akiket irigyelni, akikre felnézni, akik után epekedni lehetett, akik az eszményiek voltak, a rettenthetetlenek, a legyűrhetetlenek, akik állhattak a piedesztálon, akiknek tetteiről a mesék, mondák, legendák, hódításairól pedig (például) a trubadúr dalok szóltak. Vagy épp a regények.

Amikor a mi hősünk született (egészen pontosan újra-), egy kor volt épp hanyatlóban. A közép-. Minä Keksinsen Jó Fülöp és Merész Károly uralkodása idejére (1419-1477) datálja ezt a(z újra-) születést, mi több, a kultusz egészét is. Ez a kultusz kilenc hősről szól, három pogányról, három zsidóról és három keresztényről, akik, Keksinsent idézve, „a burgundi lovagság hírére” jöttek a földre, és „Merész Károly sírba tételekor” emelkedtek a felhőkbe, „s eltávolodtak a földtől, ahol már nem volt több keresnivalójuk”.[2] Ők kilencen (Hector, Caesar, Nagy Sándor, Józsué, Dávid Király, Júdás Makkabeus, Artúr király, Nagy Károly, Bouillon Gottfried) a lovagi és emberi erények mintáit, mondhatni normáit adták, a példát, az eszményképet, a választ a reneszánsz ember becsület és dicsőség utáni szomjára, lovagi becsvágyára. Huizinga mindezt „a reneszánsz naiv előjátéká”-nak nevezi, „mert amikor a költők és fejedelmek felújítják a lovagságot, azt képzelik, hogy az antik világhoz térnek vissza”.[3] Ugyancsak Huizingánál bukkanhatunk rá egy Keksinsennek ellentmondó adatra, mely szerint a kilenc hős alakja már Jacques de Longuyon egy 14. század elején írott művében felbukkan,[4] nem beszélve az 1310 és 12 között született Voeux de Paon című regényről, mely szintén elmeséli a történetet.[5] Vizuális nyomaink is vannak ebből az időszakból, a kilencek ugyanis már 1385-ben megjelentek egy franciaországi szőnyegen[6] (nem a szélén, a mintái közt), Marosi Ernő pedig azon elméletének ad hangot egy tanulmányában, hogy – megismerve a német területek példáit – Zsigmond is hasonló dekorációt képzelt budai palotája falára.[7]

A téma a fentieken kívül is megélt jó néhány „feldolgozást”. Megjelent köztéri szobrokon vagy középületek homlokzatán, festményeken – magyarországi vonatkozásban itt érdemes megemlítenünk a sárvári vár dísztermét, melynek falain többször is megjelennek a hősök, Józsué és Dávid például[8] –, illusztrációkon, megidézte Shakespeare is (Felsült szerelmesek/Lóvátett lovagok 5. felvonás 2. szín), de ott van a 15. században keletkezett Bécsi Kódex lapjain, Sébastien Mamerot 1460 körül írott Histoire des neuf preuxet de neuf preus című művében, valamint a Roman de Buscalus című, szintén 15. századi regényben is. Utóbbi kapcsán egy érdekes adalék, az “ótestamentumi” karakterek itt, a három zsidó hős tehát, lényegesen szerényebb szerephez jutnak.[9]

Hosszan lehetne taglalni, bővebb keretek között talán érdemes is lenne, hogy egy-egy hős mely érdemei nyomán került a kilencek közé. B. Kovács Péter például, Dávid király vonatkozásában úgy fogalmaz, „az izraeliták harca a filiszteusokkal a 12. századra a kereszténység és a pogányok közti harc szimbólumává is vált”.[10] Dávid példája persze közkedvelt volt, nem csupán az imént említett időszakban, de később is. Akiről azonban jelen sorokban szólni szeretnénk, az a férfiú, akihez Heinrich Graetz a zsidó történelem kezdőpontját köti, melynek minden korábbi esemény csupán előkészítése volt.[11] Arról a (nyilván nem egy) pillanatról beszélünk, amikor az izraeliták beléptek Kánaán földjére. Vezérük ekkor Józsué volt, Mózes jobbkeze, későbbi utóda, a Kánaán felderítésére küldött tizenkét ember egyike. Mindez valószínűleg még kevés ahhoz, hogy valaki a kilenc hős között díszelegjen. Ha a lovagi lét, a lovagi és emberi erények mintáit, normáit keressük Józsué történetében és tetteiben, a hadvezért kell látnunk, aki népe élén, hatalmas katonai erőket mozgatva meg, honfoglalóként birtokba vette Izraelt, bevette Jerikót, Bételt, Hebrónt, Hácórt, Sikemet, aki csupán Aj városánál szenvedett vereséget, ott is azért, mert népének egy tagja nem követte az isteni útmutatást, s fosztogatásba kezdett.

Józsué sikereihez nem pusztán hadvezéri tehetsége vezetett, hanem az isteni hatalom és jóság is. Az Örökkévaló ott állt népe oldalán, s ahogyan arra Józsué könyve utal is, Ő maga harcolt népéért, hogy az Ígéret Földjét átadhassa nekik. Józsué serege pedig vallásos engedelmességének köszönhette sikerét, a mózesi törvények és rendelkezések betartásának.[12]

Persze a ma tudománya többszörösen igazolta már, hogy a zsidó honfoglalás inkább volt egy „hosszan tartó, összetett folyamat”, egyfajta beszivárgás, mint „az országba betörő törzsek egyetlen nagy, közös hadjárata”, melynek során „az ország egyetlen nemzedék alatt (…) került Izráel birtokába”.[13] De ha magunkra öltjük a reneszánsz – antik világhoz visszavágyó – emberének szemüvegét (ha lett volna neki ilyen), és Józsuét annak lencséjén át tekintjük, a megálljt nem ismerő, az Örökkévalót maga mellett tudó hadvezért látjuk, ki sosem tért le az isteni törvények szabta útról, ki elvezette népét az Ígéret Földjére, mely népnek törvénybe adatott aztán, hogy tanuljon meg együtt élni az elfoglalt területek őslakosságával, de ragaszkodjon Istenéhez, miképpen azt addig is tette.

Most már csupán egy kérdésünk maradt, hogy mi is adta apropóját fentebb taglalt gondolataimnak. Egy jelenleg is zajló feltárás, mely Tata várának török kori nyomait kutatja. A Ferrando-bástya valamikori ágyúállásán Giber Mihály vezetésével zajló régészeti munkálatok hozták napvilágra azt a fenti képen látható edénydarabkát (vélhetően kupa vagy korsó), melyen Józsué alakja látható, jól kivehető középkori ábrázolásban.

A kilenc hős kultusza tehát nagy teret hódított magának. Egy, a könyvnyomtatást megelőző korból származó lovaghistória olyannyira kinőtte magát, hogy eljutott egy épp három részre szaggatott ország kalandos sorsú végvárába is, és most, pár száz év pihenés után, Józsuét a gödörből emelhetjük újra magunk közé…

A szerző az Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetem hallgatója

Jegyzetek

[1] Magyar értelmező kéziszótár. Szerk.: Juhász József – Szőke István – O. Nagy Gábor – Kovalovszky Miklós. Budapest, 1992. Akadémiai Kk. 566.

[2] Idézi Lovass Gyula: Kilenc hős visszatér. Budapest, 1973. Magvető. 11.

[3] Huizinga, Johan: A középkor alkonya. Budapest, é.n. Atheneum. 70.

[4] Huizinga, Johan: A középkor alkonya. Budapest, é.n. Atheneum. 72.

[5] Világirodalmi lexikon XVII. kötet. Budapest, 1994. Akadémiai Kk. 203.

[6] Černá-Studničková, Milada: A művészeti élet és kapcsolatai Pozsonyban Zsigmond király uralkodásának idején. In: Ars Hungarica, XII. évf. 1. szám. 1984. 29-50.

[7] Marosi Ernő: Zsigmond király Avignonban. In.: Ars Hungarica, XII. évf. 1. szám. 1984. 11-28.

[8] Tudományos emlékülés Sárvár, 1978. november 17. (A Sárvár monográfia vitája). In: Vasi Szemle XXXIII. évf. 4. szám. 1979. 575-610.

[9] Seláf Levente: Hőstípusok és politikai ideológia a 15. századi Roman de Buscalus-ben. In: Hősök, mártírok, áldozatok, szentek. Szerk.: Csízy Katalin – Hóvári János. Budapest, 2021. L’Harmattan. 147-154.

[10] B. Kovács Péter: A Gesta Ladislai Regis néhány bibliai eredetű hasonlatáról. In: Századok 154. évf. 5. szám. 2020. 1083-1104.

[11] Avineri, Shlomo: A modern cionizmus kialakulása. A zsidó állam szellemi gyökerei. Budapest, 1994. Századvég. 43.

[12] Kustár Zoltán: Józsué könyve. In: Bibliaiismereti kézikönyv. Szerk.: Pecsuk Ottó. Budapest, 2016. A Magyarországi Református Egyház Kálvin János Kiadója. 98-105.

[13] u.o.