Joseph Roth: Ma reggel levél érkezett…

Az alábbi Joseph Roth-írás egy levélből és a hozzáfűzött kommentárból áll; mindkettőt Roth írta. (Naphtali Kroj az író, vele ellentétes tulajdonságokkal bíró „alteregója”).
A mű tulajdonképpen a nagy ívűre tervezett, Galíciában töltött gyermekéveknek emléket állító Erdbeeren című, végül töredékben maradt regény egyes motívumait veszi át. Megtartja annak eredeti koncepcióját: a szülőföldet mint visszavágyott, reményekkel teljes, élhető, de örökre elveszített helyet ábrázolja, ellentétben más regényeivel.

Ma reggel levél érkezett Naphtali Krojtól Buenos Airesből. Barátom így ír:

Már két hete vagyok itt. Ismerősökkel találkoztam a környékünkről. Ephraim, a szabó és Tewje, a csempész érdeklődtek utánad. Tewjét itt Tobiasnak hívják, és dohánnyal kereskedik. Hogy engem miként neveznek majd, még nem tudom. Egyelőre „idegen koszton” élek. A nevem, hogy Kroj, igen jó név. Ha C-vel és y-nal írom, akkor Croy-nak hívnak, és francia vagyok. Bár igaz, itt senki sem kérdezi a nevedet és a származásodat, ha nem lopsz, ölsz, rabolsz, vagy házasodsz. Megérkezel, és nem kell menned a rendőrségre. Képzeld csak el: egy ország, ahol nem mész a rendőrségre. Szidhatjátok ezt a furcsa világot, amennyit csak akarjátok. De ez mégis csak egy áldott világ. Nem tart fölösleges államhivatalnokokat. Ennek következtében nem okoz kényelmetlenséget. A kényelmetlenség rosszabb, mint a brutalitás, az igazságtalanság és a barbárság. A régi világban a pedagógia a legrosszabb. Ott minden őrmester osztálytanító, és az ember soha nem kerül ki az iskolából. Itt én vagyok a saját apám. Az állam elhanyagol engem. Nem gondoskodik rólam. Nem szeret engem. Nem is ismer. Az állam szívtelen. És ez jó is így. A mostohaapa szeretete a legrosszabb.
Sok nyelven beszélnek itt. Magam már egy tucatnyit tudok. Spanyolul még a hajón tanultam meg. A hajón meghalt egy öregember. Teljesen egyedül volt, egész idő alatt. Soha nem beszéltem vele egy szót sem. Az egyik napon, délután, szívrohamot kapott és meghalt. Mellette ültem, mikor jött a hajóorvos, és sírni kezdtem. Magam sem tudom, miként fakadtam sírva, de sírni kezdtem. Azután azt mondtam, hogy a kísérője voltam. Megtartottam az útlevelét és a pénzét. Ez az az „idegen koszt”, amin itt élek. Sőt még egy kis üzletre is futja belőle. Az öregember paraszt volt. Látom az útlevelén, hogy hívták. „Iwan Stepanowitsch Lazszczuk”, ez volt a neve. Most a cápák martaléka. De egy öreg orosz paraszttal nem lehet jóllakni.
Egyetlen egyszer sem voltam tengeribeteg. Pedig mindenki az volt. Még a kapitány is. Már húsz éve hajózik, és minden alkalommal tengeribeteg lesz. Olyan, mint a légy, ami a gyertyalángba repül és megégeti magát. Ez éppenséggel bizonyíték arra, hogy az ember nem képes tanulni semmit sem az életben. Vagy tud mindent, vagy nem tud semmit. Tengeribetegnek születünk. Nálunk otthon volt egy ember, aki mindig beteg lett, valahányszor májat evett. Minden héten evett májat, és minden héten beteg lett. Így van ezzel a kapitány is.
Két-három évig akarok itt maradni. Tovább nem. Ez idő alatt átjöhetnél hozzám. Tetszeni fog itt Neked, buta író létedre. Mert mi nem tetszik egy írónak? Az mindenről csak ír. Vagy dicsér, vagy szid. Senki nem kérdezi, ő csak mondja. Elbeszéli, amit nem akarnak tudni. Olyan, mint a tanár az osztályban. Mert melyik tanuló akarna valamit is tanulni? De a tanárnak tanítania kell. Ha az író szemügyre vehetné az olvasóit, látná, hogy hiába írt. Mert ha én például dohányt adok el, akkor látom, hogy van értelme. Miután tíz emberből kilenc dohányzik. De egy évben egyszer találkozom olyan emberrel, aki könyvet olvas. Hát nem így van?
Most már túl sokat is írtam. Egy hónap múlva újra küldök Neked levelet, ha látom, hogy miként fordulnak itt a dolgok. Ha pénzre van szükséged, küldök. Ha nincs semmi fontos közlendőd, nem kell írnod. Ölellek, és a barátod vagyok: Naphtali Croy, C-vel és y-nal.

Hát így telnek napjai jó pajtásomnak, Naphtalinak a távoli Buenos Airesben. Sok évet töltöttünk együtt. Megosztoztunk utolsó cigarettánkon, és néha egy-egy lányon is. Együtt éheztünk, spóroltunk, könnyelműsködtünk, mentünk sétálni, betegeskedtünk, halat fogtunk tiltott helyen, kerültünk börtönbe, majd szabadultunk, és egyszer kiraboltunk egy tanyát a háborúban, és egyszer leöltünk egy lovat, és egyszer segítettünk a szökésben egy orosz fogolynak, és egyszer élelmiszert loptunk a katonai raktárból és szétosztottuk a megszállt kis város szegény zsidói között. Igen, néha bűntettet követtünk el, és ha minderről tudomást szereznek, húsz évre börtönbe kerültünk volna.
Itt hamarosan ősz lesz. Naphtali Kroj semmit sem ír a Buenos Aires-i időjárásról. Soha nem törődött vele. Mindegy volt számára, hogy a varjak károgtak, vagy a pacsirták trilláztak. Egyszer, olyan kékegű őszi napon, mint a mai, szomorúan jegyeztem meg Naphtali Kroj barátomnak: „Nézd csak, gyülekeznek a fecskék vándorútjukra a déli országokba!” Mire Naphtali ennyit mondott: „Még mindig itt maradnak nekünk a verebek!…”
Lehetséges, hogy a fecskék most Buenos Airesbe repülnek? Ki is tudhatná ezt. Errefelé beköszönt az ősz, érzem, noha a városban élek, a nagy városban, amely az évszakokkal szemben még közömbösebb, mint a barátom, Naphtali Kroj. Még emlékszem az otthoni őszre, amelynek sült burgonya illata volt. Mert az ősz a legalkalmasabb időpont a burgonyasütésre. Kimegyünk a földekre, amelyek a temető mögött húzódnak, a rétek rozsdabarnák, a levelek összepöndörödnek és lehullanak, az ég szürke, a felhők mozdulatlanul függenek a föld felett, nem vonulnak tova, esővé sem oldódnak fel, őszi fellegek ezek. Gallyakat gyűjtünk, és tüzet gyújtunk, késeinkkel kiássuk az érett burgonyaszemeket, és addig sütjük őket, míg kireped a bőrük és fehér húsuk előbuggyan. Aljukon kissé kormosak.
A varjak ülnek a kopasz fákon és kárognak, villogó késeinket nézik, szeretnék elcsenni őket, szemlélnek minket és rettegnek. Bizonyára halálunkat kívánják, tetemünk jó dézsmafalat lenne. A varjak éhesek.
Itt nagyon keveset látni az őszből. Az aszfaltkövek nem tudnak elhervadni, a mész nem mállik le a házfalakról, az automobilok úgy dudálnak, mint tavasszal, és ha nem volnának szabók, akik kabátot készítenek, nem is tudnánk semmit az évszakok váltakozásáról, és arról sem, hogy a világ egészen kihűl, és hogy az északi szél már készül elárasztani Európát.
Nálunk otthon viszont az őszből láttunk nagyon sokat, és szabóból meg új télikabátból igen keveset. Nálunk mindenki húsz évig hordja a szőrméjét vagy a téli kabátját, attól függően, hogy gazdag, avagy szegény.

És a szőrmeviselőkön belül is léteznek fokozatok és rangbéli különbségek: egyesek cobolyprémet hordanak, még többen nyúlból készültet, és a legtöbben közönséges macskabélést. És valamennyi prémet és kabátot egyetlen szabó készíti, Peisach szabómester, aki a nagy kocsma közelében lakik, és aki nem tudván számokat írni, a méreteket kénytelen fejben tartani. Ez nem esik nehezére, mivel ismeri a vevőit, széltüket- hosszukat, hasukat és mellbőségüket, és miközben a ruhákat varrja, teljes életnagyságban jelennek meg a fantáziájában.
Mindig elhaladunk a műhelye mellett, valahányszor hazatérünk a burgonyasütésből. Áttekintünk a kicsiny ablakán, és megpillantjuk őt, Peisach szabót, ahogy a kályhapadkán ül és gondolkodik. Vajon mire gondol? Elképzeli magában a vevőit. Azután, amikor elcsípte őket, az asztalához megy, veszi a lapos krétát, és kirajzol egy ujjat, megtapintja az anyagot, amely puha és meleg, mégis könnyű. Mivel gazdag ember számára kell készülnie.
Mi hagyjuk is gondolkodni Peijsach szabómestert, amennyit csak akar, és betérünk a kocsmába. Megiszunk két snapszot és tíz pohár teát, és mindez két és fél kopejkába kerül, amivel adósak is maradunk. Szénnel felírják a kályha mellé, ahol már sok szám sorakozik. A kocsmában ül Jossel, a vak ember, aki egyszer már volt Odesszában, és ott tanulta a mesterségét, a kefekötést, és a templomi énekes és sírásó Kirylóval fecseg. Kirylo kis púpos ember, aki két hónappal ezelőtt egy öngyilkost vágott le a fáról, és jó vevőt keres a kötélnek. Egy ilyen hurok sok szerencsét tud hozni, jó aratást, egészséges jószágot, sőt még telitalálatot is. Bizonyosan akad rá jó vevő.
„Hogyhogy csak egy vásárlót keresel?” kérdi a vak kefekötő a sírásót.
„De hiszen csak egyetlen egy kötelem van!” feleli Kirylo.
„Tökfej vagy!”válaszolja Jossel. „Egy hosszú kötélből sok rövidet csinálsz. És ha olcsón eladod az egyes darabokat, több pénzed lesz, mintha egy gazdag vevőt találnál az egészre!”
„Ó, micsoda áldott eszed van, vak ember!” kiáltja Kirylo. „De hogyha minden darab elfogy?”
„Akkor szétvágsz egy újabb kötelet, és továbbra is eladogatod boldogult életed végéig!”
„De az az új kötél, amelyikre senki sem akasztotta fel magát, nem hoz szerencsét!”
„Ezt ki mondta? Minden kötél szerencsét hoz!” állította Jossel, a vak kefekötő. Ilyen beszélgetések folynak őszi estéken, hazai tájakon.
Vagy nem is folynak már többé. Mivel mindezek az emberek, akik így tudtak beszélni, meghaltak, ahogyan földijeimtől hallottam. A háború és az éhség elpusztította a mi kis lakhelyünket, és most tehenek legelnek ott, ahol régebben gyerekek játszottak.
Sajátos érzés az, ha a város, ahol születtünk, nincsen többé. Olyan, mintha ezer évesek lennénk, éppen a másvilágról visszatérvén. Ha azt kérdik, hol jöttem a világra, nem tudok mit felelni. És mivel nincs többé hazám, sehol sem vagyok otthon.
Barátom, Naphtali Kroj is ugyanilyen cipőben jár, de ő nem csinál gondot ebből. Naphtali Kroj mindenütt otthon van, és minden bizonnyal ma már Buenos Airesben is olyan otthonosan érzi magát, mintha ott született és nőtt volna fel.

Füredi Andrea fordítása