Jön a Gólem!

avagy: Lefitymálva vidéken

Van bevállalósabb dolog, mint egy zsidó színháznak a holokauszt-fóbián viccelődni? Például ugyanezt megtenni egy erősen jobboldali vidéki városban. És ha mindezt egy kis falu cserépkályhás művelődési házában adják elő néhány helyi paraszt néni előtt, akik utoljára akkor láthattak élőben zsidót, mikor végighajtották őket a csendőrök a főutcán?  A Gólem Színház ezzel az eredeti ötlettel gondolta, hogy meghódítja a vidéki közönséget a zsidó színház számára. Jól tette.

Borgula András és az általa alapított Gólem színház a Lefitymálva című darabbal berobbant a budapesti színházi életbe, ami egy csodásan vicces kabaré mindenféléről, amire a zsidók különösen érzékenyek, de leginkább a különös érzékenységükről, mint létformáról. A zsidók persze imádták, hisz köztudottan legjobban saját hülyeségeiken tudnak röhögni, de általában szerette a budapesti alternatív színházba járó közönség is, bár volt némi fanyalgás, hogy nem eléggé kifinomult meg nem eléggé formabontó. Való igaz, az előadásban nincsenek forradalmian új rendezői megoldások, a darab a kabaré szkeccs határán mozog, el is nyerte a 2012-es Humorfesztiválon az év legviccesebb előadása díjat. Mégis forradalmi tett az, és igazi bátorságra vall, ahogyan a zsidó lét tabutémáit feszegeti, és ezzel segít túllépni az antiszemitizmusban és holokauszt-élményben gyökerező önazonosságon. Az élesen szarkasztikus önirónia késélen táncol, a maró gúny már-már bántó egy-egy pillanatban, ami mégis a föloldás felé billenti, az a valóban jó humor, és a nagyon tudatosan végiggondolt építkezés. A darab feléig el sem hangzik a zsidó szó, helyette bőszen kínaiznak, törököznek a szereplők, és csak mikor már egyértelmű, mire megy ki a játék, hogy az emberek címkézése és az agyoncsavart píszí beszéd egyaránt lehetetlenné teszi a normális emberi kommunikációt, akkor kezdenek el zsidózni, fasisztázni jó zaftosan, mert már mindenki veszi a lapot.

De valóban mindenki? Kétszer láttam a darabot. Először a Gólem Színház 50 fős kamaratermében, és rettenetesen élveztem. Aztán Orosháza művelődési házában a közel telt házas 400 fős nagy teremben a színházi függöny mögül, miközben videofelvételt készítettem az előadásról, és afféle kívülállóként megfigyelhettem a közönség reakcióit. Sokáig döbbent csend uralkodott, egy pisszenés se hallatszott, perceken át feszült figyelem áradt a nézőtérről némi mocorgással és köhécseléssel vegyítve. Az első jelenet közepénél tartottunk, a Jurányiban ekkor már dőltünk a röhögéstől, de itt még semmi, egy-egy óvatos kuncogás csupán. A jelenet szerint a holokauszt-túlélő Horowitz bácsihoz csöngetnének be a gázóra-leolvasók, de a gáz szót mégsem lehet csak úgy kimondani egy holokauszt túlélő előtt, akinek még ott van a szám a karján. Eközben a kiállhatatlanul undok Horowitz bácsi és zsémbes neje a lepusztult bérházlakás sparheltes konyhájában ordenáré módon civakodnak a sólet fölött. Figyelem a közönséget, az öreg nénik csak kapkodják a fejüket a sorozatban röpködő káromkodások hallatán, a többség viszont kezd már föloldódni, egyre jobban élvezi a commedia dell’arte szerű jelenet harsány poénjait, az utolsó slusszpoén pedig mindent überel. Horowitz bácsi magából kikelve szidja a szakikat, akik végül mégis csak becsöngetnek hozzá, de nem képesek megkérdezni tőle, miért is jöttek. Ja, hát arra kíváncsiak, hogy áll a gázóra! Megmondja mindjárt, hisz itt van fölírva neki – gyűri föl az ingujját és orruk alá dugja a csupasz alkarját rajta a számokkal, mire a közönség önfeledt nevetésben tör ki.

Borgula András nem kis kockázatot vállalt a Jön a Gólemmel, mikor három sikeres budapesti évad után vidéki turnét szervezett rá, és még csak nem is a nagy múltú nagyvárosi színházakat célozta meg vele, hanem kisvárosok, falvak gyéren látogatott művelődési házait, az egy szem Kecsemét kivételével. Benne volt a pakliban, hogy jobboldali provokáció éri őket, különösen mert a települések java része kifejezetten jobboldali beállítottságú volt. És ha nem az előadás alatt, de az azt követő kötetlen beszélgetésen számítani lehetett antiszemita megnyilvánulásokra, de szerencsére egyik sem következett be. Ami viszont valóban kérdéses volt, hogy érdekel-e egyáltalán bárkit is a zsidó színház, érdemes-e ezt az irgalmatlan kalamajkát bevállalni, ami egy ilyen vidéki turnéval együtt jár? Letárgyalni 12 településsel a helyszínt, meghirdetni, rászervezni a közönséget, aztán több száz kilométert lebumlizva odaszállítani, fölépíteni a díszletet, és még egy jókedvű flódnis, kóserpálinkázós beszélgetést is tartani az előadás után, majd vissza még aznap Pestre, mindezt dokumentálni honlapon, videóval, fényképekkel, leírásokkal. Hatalmas vállalás különösen egy néhány főt foglalkoztató társulat részéről, és ki tudja, hogy mindezek után nem várják-e majd őket üres szék- és padsorok?

De Borgula Andrásnak, aki mint köztudott, az izraeli fronton edződött, az efféle kihívás meg sem kottyan. 8 évig élt Izraelben, ahol a küzdelem, a konfliktus természetes része az életnek. Egy olyan társadalomban szívta magába a zsidó kultúrát, ahol mindent ki lehet próbálni, a legvadabb elképzeléseket. Ez az attitűd, amit visszahozott Magyarországra, és ami a színházát leginkább jellemzi, mind a csinálását, mind a művészi tartalmát illetően: nincsenek korlátok, nincsenek tabuk, erősek vagyunk, hiszünk magunkban, lépjünk végre már túl a holokauszt-áldozati szerepen. A Jön a Gólem gondolata ebben szellemben született meg.

A projektet a Norvég Civil Alap támogatta, de olyan szűkös kerettel, hogy a háttérstáb az összes díszlettel együtt egyetlen személyautóba zsúfolódva zötykölődte végig az utat, lámpákkal, kellékekkel a nyakukban, és András a rendezés és beszélgetésvezetés mellett, díszletmunkás és világosító is volt egyben. 12 településre jutottak el, és ennek története maga is tele volt drámai fordulatokkal. Kezdve azzal, hogy volt település, mely rögtön visszautasította megkeresésüket azzal az indokkal, hogy minek jönnek ide, hisz itt nem is élnek zsidók. Gyöngyöspatán pedig az előadásról szóló DVD megtekintése után döntött úgy a polgármester-asszony, hogy nem akarja tovább borzolni a kedélyeket, mert már épp elég feszült a helyzet úgyis.

A terv szerint csupa olyan településre akartak eljutni, ahol valaha jelentős zsidó közösség élt, hogy az előadás kapcsán párbeszéd alakuljon ki zsidók és nem zsidók között, ami a háború után az ismert okok folytán végleg megszakadt. Nem titkolt szándék volt az is, hogy a színházat vidéken is megismerjék, amire ritkán adódik lehetősége egy ilyen kis társulatnak. András arra számított, hogy a Havas a pályán műsorból fakadó országos ismertsége, vagy akár az a tény, hogy neves budapesti színházak művészeit láthatják a színpadon, elegendő lesz arra, hogy a közönséget becsábítsák, de az első három előadás gyakorlatilag totális érdektelenségbe fulladt. Közrejátszott ebben az is, hogy az első állomások kistelepülések voltak. A harmadik előadáson megjelent 12 darab néző rettenetesen lehangoló volt az amúgy lelkes, de mégis csak nem ehhez szokott művészeknek, és komolyan elbizonytalanodott mindenkit, érdemes-e ezt így folytatni. Olyan neves előadókról van szó ugyanis, mint Nagy Mari a Nemzetiből, Schmied Zoltán a Centrálból, vagy Tamási Zoltán a Tháliából, akik jóval szokásos díjazásuk alatt vállalták be a turnét, Schmied Zoltán pedig még sofőrködött is. A jánoshalmi előadás volt tehát a mélypont, ami után teljesen újra kellett gondolni a szervezést. A hangsúlyt a promóciónál a helyi önkéntesekre helyezték, akiket egy nagyon alapos budapesti workshopon készítettek föl, és lelkes közreműködésüknek köszönhetően a hátralévő előadások már mind komoly nézőszámmal futottak. Orosházán már közel négyszázan jöttek el, de ezt is sikerült fölülmúlni Kecskeméten, ahol az eredetileg tervezett 150 fős terem helyett, a nagy érdeklődésre való tekintettel, átrakták az előadást a 600 fős nagyterembe, és az is dugig megtelt így a projekt a gyönyörű hollywoodi happyend-del zárult bőven kárpótolva a társulatot a kezdeti kudarcokért.

Az önkéntesek lelkesedése annál is inkább becsülendő, mert sajnos egyáltalán nem magától értetődő egy vidéki városban egy zsidó ügyet támogatni. Utólag ugyanis kiderült, hogy voltak olyanok, akik kifejezetten az antiszemita megnyilvánulások miatt nem mertek jelentkezni a feladatra, és voltak olyanok, akik annak ellenére vállalták ezt, hogy ez irányú vonzalmuk miatt időnként megkapják a zsidóbérenc titulust. Többségük nem is volt zsidó, csupán nagyon lelkes érdeklődő, mint például a szekszárdi segítő, aki egy rekesz borral és egy fantasztikus éttermi vacsorával fogadta őket, és azóta is jár a programjaikra.

Túl a meggyőzően magas nézőszámokon legalább ennyire fontos eredmény volt az is, hogy valóban sikerült kaput nyitni olyanok felé, akiktől addig nagyon távol állt a zsidó kultúra. Keszthelyen, a középiskolai tanár szervezőnek hála, rengeteg középiskolás jött el, akik a leghálásabb publikum voltak, messze az összes közül. Kecskeméten megjelent a polgármester, aki most először fogadta el a helyi hitközösség invitálását (itt a kecskeméti rabbi volt az önkéntes segítő), Orosházán pedig eljött az alpolgármester asszony, aki maradt az előadást követő flódnis, pálinkás beszélgetésen is, ahol elmondta, hogy most először érzi úgy, hogy megnyílt előtte a zsidó közösség. A kapunyitás annyira jól sikerült, hogy Gyöngyösön a helyi Jobbik képviselők is megtekintették a darabot, ami persze inkább csak unikum volt, a közönség jellemzően nem ebből a körből érkezett.

Az előadást követő beszélgetések lehettek volna oldottabbak, elmélyültebbek, és inkább csak segítették a nézőket abban, hogy értelmezni tudják a darabot. Az emberek nehezen szólaltak meg, és akkor sem föltáró jelleggel, ami nyilván a darab jellegéből is fakadt, de így is volt néhány megrendítően őszinte pillanat. A legemlékezetesebb közülük egy verpeléti néni fölszólalása volt, aki elmesélte, hogy édesapja 44-ben, mikor az egyik zsidó szomszédja gyermekével bekopogott hozzá, hogy bújtassa el őket, nem segített nekik, és soha többé nem látta őket. A néni ott először beszélt erről a történetről, amit még a jelen lévő testvére sem hallott korábban, és mély döbbenettel hallgatta végig. A néni elmondta, hogy apjuk ezt a halálos ágyán árulta el neki, és azóta hordozza magában.

Elgondolkodtató, hogy akik gyanútlanul beülnek egy ilyen előadásra, ilyen földolgozatlan történetekkel a lelkükben, hogyan értelmezik azt. Értik-e a poént? Mert nyilván a holokausztot ezerszer végigbeszélő budapesti értelmiség jókat derül a mindenről mindig ugyanaz jut az eszébe holokauszt szakértő figuráján, de a vidéki közönség éppen keresi az utat, hogy földolgozza a kibeszéletlen múltat, hogy egyszer csak eltűntek városaikból a szomszédok, ők pedig beköltöztek a házaikba.  Lehet-e ezt a kettőt egyszerre egy lépésben?

Nem minden esetben, de másfelől az, hogy a zsidó színház meghódította a vidéki közönséget, már önmagában is óriási eredmény, és talán ez a legfontosabb, mert kiderült, hogy a kulturális szakadék, ami egy vidéki kisváros és Budapest között tátong mégis áthidalható. A személyes találkozások és közvetlen élmények valóban képesek lebontani le az előítéletek és félelmek falait, és képesek megteremteni az együttélés alapját.

 

Jön a gólem! csapat:

Antal – Bánki Gergely

László/Roland – Schmied Zoltán

Simon/Rosenzweigbergerstein – Tamási Zoltán, (beugró színész: Diósi Gábor)

Sára/Horowitz Sámsonné – Nagy Mari, (beugró színész: Kiss Eszter)

Kökény Gyöngyvér – Huzella Júlia (beugró színész: Gergely Katalin

Író: Vinnai András

Dramaturg: Németh Virág

Díszlet és jelmez: Juristovszky Sosa

Videó és hang: Szabó Simon

Producer:  Marcsa Barbara

Rendező munkatársa: Kern Dóra

Turnéfelelős: Fekete Lotti

Hangosító, fotós-videós, díszletes: Hajmási Péter

Rendezte: Borgula András