Jom Kippurtól Jom Kippurig

Írta: Mátraházi (Suematra) Zsuzsa - Rovat: Hagyomány, Irodalom, Kultúra-Művészetek

“…a női szekcióban folyamatos volt hangos a duma – ami tudom, hogy teljesen megszokott, úgymond zsidós dolog, de mégis disszonánsnak tűnt egy ilyen bűnbánattal kapcsolatos ünnepen.”

Hogyan legyen idén a Jom Kippur, ez jár a fejemben, miközben próbálok elaludni. Menthetetlenül nagymama lettem, az egész napos mozgáscsoport ebédszünetében muszáj lehetőséget kerítenem, hogy szundítsak egyet. Minden hónapban másik koszos kanapét találok magamnak valamelyik kihalt folyosórészen. Nincsenek nagy igényeim: csak ki tudjam nyújtani a lábam, és minél messzebb legyek bármilyen hangos próbától, leginkább a hiphopos kamaszoktól. Sajnos ma nem tudok aludni, mert valaki túl hangosan skálázik túl közel, pillanatnyilag nem üdvözlöm, hogy a Jurányi ennyi remek lehetőséget kínál ennyi kivételes tehetségnek. Mindegy, maradok vízszintesen, mindenképp pihenek így is, legalább gondolkozom az elmúlt éven. Kicsit körbenézek magam körül, hova sikerült bevackolnom. A Gólem színház előterében vagyok, mennyire stílusos.

Tavaly ilyentájt feladtam a partvonalról szemlélődést, és hirtelen felindulásból elhatároztam, hogy megcsinálom a böjtöt. Mint amikor egy úszni éppen csak tudó ember Portugália partjainál az óceán hullámaiba veti magát. Azok két méter magas hullámok. Úgynevezett mélyvíz. De tapasztalni akartam, érezni, amit érezni lehet. Zsinagóga is kellett a teljes élményhez, az egyik neológot választottam, amelyik elég népszerű ahhoz, hogy sokan legyenek, és ne tűnjek fel. Ráadásul még haza is tudok menni gyalog. Rendesen időzítve ettem péntek délután, lassan felszívódó, rostban gazdag szénhidrátokat, lemostam a sminkem – mert én nem fogom illatos olajokkal kenni magam, amikor már nem szabad, viszont nem bírom ki, ha nem kenhetem be az arcom sminklemosás után. Így indultam neki.

Tényleg sokan voltak, nyilvánvalóan azok is eljöttek, aki amúgy nem járnak zsinagógába. De mivel én se járok, sőt, azelőtt még soha nem voltam zsinagógában, így engedékeny voltam. A rabbi egy történettel kezdett a zsinagógába betérő fura idegenekről. Tessék, csak lebuktam – gondoltam –, de valahogy valószínűtlennek tűnt, hogy külön részt szentelne nekem a beszédében. Utána felmentőleg szólt azokról, akik évente egyszer járnak zsinagógába, meg azokról, akik még nem voltak soha, és talán most vannak először. Kicsit ijedten néztem körül. – De mi van, ha az ez isteni szikra? – folytatta. – Ha pont ez kellett az illetőnek, pont a mai napon, mert itt akar lenni, érezni akarja… – Na jó, hol a kandi kamera? Mindenesetre megnyugodtam: hivatalosan is meg van engedve nekem, hogy ott legyek.

Később már nem örültem annak annyira, hogy sokan vannak, mert a női szekcióban folyamatos volt hangos a duma – ami tudom, hogy teljesen megszokott, úgymond zsidós dolog, de mégis disszonánsnak tűnt egy ilyen bűnbánattal kapcsolatos ünnepen. Pletykáltunk, utálkoztunk, sértegettünk… Aha. Mellettem hallótávolságon kívüli személyekről folyt a diskurzus. Gúnyolódtam, erőszakos voltam, nagyzoltam… Bár az egész este során alig kapott el a kavaná, ettől függetlenül a péntek esti imának a bűnökkel kapcsolatos része betalált a szívembe.

Egy idő után már végképp nem tudtam követni a szöveget a folyamatos trécseléstől és ki-be rohangálástól. Különben is, mindenki agyon volt sminkelve, nekik vajon mi a tervük az illatos olajokkal? Mekkora cherry picking ez, mindenki csak annyit csinál, amennyihez kedve van? Valószínűleg igen. Hiszen én se teszek mást, válogatok. Mi vagyok én, egy nulláról felturbózott szuperzsidó?! Vagyis mínusz nulláról, mivel csak az apám zsidó. Mindig csak konvergálni fogok, a zsidóságomat ábrázoló grafikonom görbéje egyre közelebb kerül egy – ki tudja milyen – értékhez, végtelen kis távolságra megközelítve azt. De soha nem éri el.

Folytatva saját, külön bejáratú Jom Kippuromat, a szombat reggeli sácháritot a Szim Salommal töltöttem, ahol nagyobb volt az áhítat, mint az előző esti helyen, pedig a fura díszletet az Unitárius Egyházközség terme adta. A csöndes elmélkedést fel kellett függesztenem délután, mert a barátnőim átjöttek ruhacsereberére. Sem spirituálisan, sem fizikailag nem megfelelő program az adott napon, de az impulzus-Jom Kippur miatt nem akartam lemondani a rég megszervezett eseményt. A ruhacserebere lényege, hogy adott „n” számú nő – ahol „n” tetszőleges, öt és tizenhárom közötti egész szám –, aki elhozza a megunt, kihízott, kifogyott ruháit, alkoholt fogyaszt, és egy idő után fehérneműben vall színt arról, hogy abban a pulóverben miért van még benne az árcímke, vagy hogy azzal a mustársárga bőrnadrággal mi volt a terve. (“Ebben a kardigánban sokat sírtam, már nem kell. Felpróbálnám ezt az Angela Merkel szoknyát. Ebben a ruhában úgy nézek ki, mintha megettem volna azt a kislányt, aki eredetileg viselte.”) A program része még végtelen mennyiségű rágcsálnivaló, adott esetben sütemény elfogyasztása. Én tartottam magam a böjthöz, időnként szomorúan szagoltam bele a házi muffinba, erőm lassan kezdett elhagyni – leginkább a víz hiányától. A szombat estéhez megint a Szim Salomot választottam, hónom alatt egy tojássalátával vánszorogtam át, aztán erőre kaptam életem egyik legjobb ízűen elfogyasztott vacsorájától. Kilátásba került egy bat micva, valamint meg lettem kérdezve, hogy férjnél vagyok-e. Befogadott a reformközösség.

Összességében jó élmény volt az ünnep, bár egyértelműen csak karcolgattam a dolgok felszínét. Idén még nem döntöttem el, hogy mennyire veszek részt. Az elmúlt évben lehetőségem volt gondolkozni a zsidónak levésről, hogy egyáltalán mi ebben a fontos nekem. A hit, a tanulás, a közösség?

Tavaly valaki nagyon megbántott, aki eléggé zsidó ahhoz, hogy kötelessége legyen a napokban elnézést kérni. Hónapokkal később is sokat járt még a fejemben a majdani bocsánatkérés. Soha nem tartottam haragot, de nem is küldött még senki így padlóra. Mit jelent az a szó, hogy megbocsátás? Elfogadni, elfelejteni, meg nem történtté tenni? Akkor nem fogok soha megbocsátani. Nem gyűlölni, nem haragudni, megérteni? Akkor már rég megbocsátottam. Fél évig írtam fejben egy novellát, Jom Kippurtól Jom Kippurig volt a címe, üresség, fájdalom, szomorúság, szánalom, káröröm zakatoltak benne, aztán elkopott az egész. Haragot nem éreztem, mert megértettem a személyiségét – a barátaim szerint az úgynevezett seggfejségét, de meg kell védenem, az ő állapotának szakirodalma van, tanulmányoztam. Empátia nélkül nem lehet másokhoz kapcsolódni, nem lehet igazán szeretni, jól írni, boldogan élni. És bocsánatot kérni?

Vajon mennyi értéke van az átérzés nélküli bocsánatkérésnek? A megértés nélküli böjtölésnek? Az áhítat nélküli imának? Talán ez nem is számít. Valamennyi tett még mindig jobb, mint a semennyi. A saját dolgommal foglalkozom, a saját bűneimmel, a saját árulásaimmal, a saját tökéletlenségemmel, a saját cseresznyéimmel. Nem leszek szuperzsidó. Nekem a megértés, a tudás, a tanulás a fontos. A hébert folytatom, egész jól megy, bár most éppen csak annyi jut eszembe, hogy áni lo medaberet ivrit, nem beszélek héberül. Idén is megyek bét midrásra kéthetente. Jom Kippurkor pedig talán elnézek a Pávába, mert lesznek ott barátaim.

Vége a szünetnek, ez az alvás tényleg nem jött össze. Feltápászkodok, körülnézek még egyszer, megnézem a könyveket a polcon. Jé, egy Jom Kippuros kitűző a tálban, ez vicces! Elviszem, remélem szabad, ha nem, előre is elnézést. Legyetek jó évre bepecsételve!

Ui.: Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy amint leütöttem az utolsó betűt, megérkezett a várt bocsánatkérés. Jól esett, és többet jelentett, mint előzőleg hittem, de ettől még minden leírt szót ugyanúgy gondolok.

támogatás