Jitzhak főparancsnok 3.rész: Kóser sólet vasfazékban
A konyhába visszatérve sokáig hallgattunk. Rózsi gyorsan befejezte a zöldségtisztítást, az előző este előkészített libaaprólékot egy nagy fazékba rakta. Láttam rajta, hogy szomorú.
Szerettem volna kiszabadulni ebből a csöndből, ebből a bizonytalanságot, fájdalmat árasztó feszültséggel terhes konyhából. De a barátaimmá lett fiúk ilyenkor délelőtt a Héderben tanultak, ebben a forró nyárban már nem lévén iskola. Eleinte csodálkoztam, hogy szó nélkül tűrik a nyári szünet alatti zsidóiskolába járást, aztán tudomásul vettem ezt is, éppúgy, mint annyi más számomra idegen vagy inkább az általam megszokottól eltérő dolgot. A fiúk és a férfiak füle mellett göndörödő hajtincseket, a nyári melegben viselt nagy kalapjaikat, a hosszú fekete kaftánt, sőt némelyek szőrmekalapját, a strájmlit, meg azt, hogy az utcán, a zsinagógában előfordul olyan férfi, aki hosszú fehér harisnyát hord, amibe térd felett begyűri a nadrágját, hogy a zsinagógában viselt, sokak által a fejükre terített taliszt és a mindennap testükre húzott ciceszt, imarojtos inget ne is említsem. Egyszer megkérdeztem Smilut és Goldmann Pityut, hogy ők miért nem terítik a vállukra, fejükre ezt a fekete csíkos hímzésű fehéres gyapjúkendőt.
-Hát Te ezt sem tudod! Még nem múltunk el 13 évesek. Majd akkor kapunk Apuéktól mi is – mondta a fekete hajú, vékonyarcú, kicsit dadogó Goldmann Pityu, akit otthon is és a Héderben is Haimnak neveztek, s aki szépen, fennhangon szokott imádkozni a zsinagógában, s akinek bársony kipával fedett fejét gyakorta megsimogatta az apja, meg reb Keszler.
– Jól megnézni ez fiút! Ő lesz Jeruzsálem nagy rabbi, de fogja mondani, reb Keszler volt tanár Várdán –ismételgette gyakran tört magyarságával Keszler bácsi az öreg hajlott hátú, szódásüveg vastagságú szemüveget hordó tóratanító.
– S akkor komám tfilinünk is lesz, olyan, mint a felnőtteknek – toldotta meg Goldmann Pityu szavait szinte vágyakozva Smilu. „Ha tizenhárom évesek leszünk” ezt a fiúi óhajt is hamar megtanultam, valahogy úgy hatott, mint az én és a többi pesti osztálytársam várakozása a tizenhatéves korra, amikor majd csókolózós, meztelen nős filmekhez is bemehetünk a mozikba. A barmicva, a tizenhárom évessé válás a férfikor kezdetét is jelentette, a tórához való felhívhatóságot, a minjánba való beszámítást.
Ahogy érettebb lettem, feltűnt, hogy ezek között a várdai barátaim között alig akadt tízévesnél idősebb, vagyis olyan fiú, aki már túl volt a barmicváján, aki taliszban és tfilinben imádkozhatott. Mintha Várdán, ebben a vallásos zsidó közösségben csak 1946-tól születtek volna gyerekek, s azon is sokszor elcsodálkoztam, hogy az én fiatalnak tűnő apámhoz, anyámhoz képest, szinte minden gyereknek mennyire idősek voltak a szülei. Ezt a többi furcsasághoz, a strájmlihoz, a kaftánhoz, meg a tejes és húsos evése közötti várakozáshoz soroltam. Az a néhány idősebb fiú, a Citrom kedvencének számító Kósa Laci, meg Hollós Gyuri és Klein Robi, akiknek már itt tartották a barmicvóját, Pestről érkeztek Kisvárdára, s szüleik hozták őket magukkal egy-egy új házasságba, amelyből aztán a velem egykorú vagy fiatalabb gyerekek születtek. Hasonlóan nem, vagy alig voltak nálam idősebb lányok is a zsidó családokban. Akkor még nem tudtam az igazi okot, nem tudtam arról, amit Smilu és Citrom rám zúduló történetéből megsejthettem volna. Nem kellett hosszú idő a felismeréshez.
Ugyan ígértem Rózsinak, hogy segítek a hagymás pólisi tojás elkészítésében, de nem volt kedvem az egyre forróbbá váló konyhában maradni.
– Kimehetek játszani?
– Persze, de előtte nincs kedved felmászni a padlásra? Le kéne hozni két szép füstölt libacombot és egyet a felakasztott libamelldarabokból is. Tudod, a holnapi sóletot ma össze kell állítanom. A hatalmas sóletfőző öntöttvas-lábos szinte minden héten megtelt jó kilónyi beáztatott szárazbabbal, sok fej vöröshagymával és zúzott fokhagymával, paprikával, s persze a Rózsi által felfüstölt libacombokkal, a nyíregyházi kóser hentestől hozatott füstös marhaszeggyel, az elmaradhatatlan töltött libanyakkal, s azzal a bizonyos libazsírral készült paprikás kuglival. A teli vasfazék a nehéz vasfedővel lefedve dél körül már ott pihent a veranda asztalán, várva a nyurga bajszos Sanyit vagy a mindig izzadó kövérkés Zolit, a Czigler-pékség segédeit, inasait, akik délután kettő körül megjelentek triciklijükkel, hogy a többi zsidó család vaslábasával együtt elszállítsák a parázzsal teli forró kemencékbe, ahol szombat délig lassan párolódott, puhult, összeérett a sok jóféle belevaló. Szombat délben aztán fordított útra keltek a zsidók sólettel teli vasfazekai, a tricikli valamelyik péksegéddel minden valamirevaló zsidó házhoz megérkezett, s hozta ki-ki vasfazekát, hogy megkezdődjék a zsinagógában töltött imával teli délelőtt utáni még nagyobb szertartás, a szombati sólet ebéd. A segédek, noha közük nem volt a zsidósághoz, kedvesen „Jó szombatot, git sabeszt” kívántak, miután az asztalra tették a nehéz fazekat, és elvették a még előzően, a sabbat beállta előtt kikészített öt forintjukat a konyhakrendencről. Sokáig nem vettem észre, hogy mindegyik vaslábos oldalába be volt karcolva a családok neve magyarul és néhány láboson héber betűkkel is. A legtöbb feliratot Elihu bácsi ütötte be a lábosokba pontozóval és kalapáccsal. Állítólag soha nem fordult elő, hogy Kohnék esetleg Kleinék sóletját kapták volna. De a közös kemencébe kerülésnek a Citrom és Keszler által ellenőrzött kóserság követelményeinek teljesítése volt az előfeltétele. Ezért igyekezett olyan görcsösen kóserolni mindent az én egykori nagyvilági pesti dáma Rózsi néném, s ezért jött olyan jól neki a szigorú ortodox nagymamám, hajdani anyósa emlékének gyakori felidézése.
Szerettem a várdai, meglehetősen szegényes vályogház öreg padlására felmászni, még a mindenütt jelenlévő galambpiszok és a néha félelmetesen csüngő alvó denevérek látványa sem zavart. Annyira más volt ez a sejtelmes, recsegő gerendájú, rovarzümmögéses világ, mint az otthoni viszonylag jó karban lévő, körfolyosós városi lakóház, a szüleim perzsaszőnyeges, legyezőfoteles, faragott bútorokkal zsúfolt, fényesre vikszelt parkettájú, csempés fürdőszobájú, bojleres lakása. Itt a kiszáradt fagerendák, a napégette cserép szaga keveredett a padláson tárolt, a lábas jószágok etetésére szánt búza és kukorica, a madárürülék és legfőképpen a télen felfüstölt és még nyáron is ehető, zsírtól csöpögő kóser libahúsok, szalámik semmivel össze nem téveszthető illategyvelegével. Jó volt felmászni a lábtón, azaz a hosszú, magasba vivő létrán a ház kert felőli oldalán lévő padlásajtóhoz. Mint egy kilátóból, úgy tárult elém a szétterülő nyírségi homokra települt mezőváros, a katolikus, a református templom közeli karcsú tornyaival, a Csillag utca felé nézve a Nagyzsinagóga cirkalmas kiemelkedő tetőszerkezetével. Szerettem hosszú percekig szemlélni ebből a madártávlatból a tájat, figyelni a városközpont pesti mércével ugyan lomha, de várdai nézőpontból nyüzsgőnek ható életét, a pattogva, zörögve futó lovas szekereket, stráfkocsikat, a néha-néha feltűnő MÁVAUT buszokat, a pöfögő traktorokat a mögéjük kötött gumikerekes teherkocsikkal.
– Na mi lesz azzal a füstölthússal, lassan dél lesz, és még sehol sem tartok a péntekkel meg az ebéddel! – dörgött rám Rózsi. – Megalszik a szádban a tej, csak nézel, bámulsz, mindig töröd valamin a fejed, s nem jár a kezed!
Elszégyelltem magam, nem elég, hogy nem tudok imádkozni, hogy nem akarok héberül tanulni, hogy Elihu bácsinál folyton szorul miattam szegény nagynéném, még hasznom sem lehet venni. El kéne neki mondani, hogy mi gyötri a lelkem, hogy mire döbbentem rá – gondoltam magamban. Gyorsan bemásztam a padlásajtón, leakasztottam a combokat, a melldarabot, lenyaltam a sós, füstös zsírt a kezemről, nem győztem betelni a finom ízével. Majd kitettem a húsdarabokat a padlásajtó küszöbére, egy comb mindjárt le is esett a magasból. Szerencsére Rózsi azonnal felkapta, a többit már óvatosabban hoztam le a létrafokokon. Még ez az apró ügyetlenség is azt erősítette bennem, hogy idegen vagyok ebben a közegben. A bennem kavargó gondolatokról azonban nem tudtam beszélni. Elhatároztam, hogy valamivel eltöltöm az időt ebédig.
