Jitzhak főparancsnok, 14. rész: Felszabadítók legendái

Másnap unalmasan telt a délelőtt, a vadszőlővel befuttatott lugasba cipeltem a rozoga nyugágyat. A magammal hozott könyveim közül kihoztam egy mulatságosnak ígérkező Jókait, A nagyenyedi két fűzfát.

Jókat nevettem a történeten, különösen azon, amikor a nagyenyedi kollégisták fűzfadorongjaikkal agyba-főbe verik a Tordai Szabó Gerzson professzor-rektor lányát elrabló bandát, s annak vezérét a mulatságos nevű Trajzigfritziget. Egy idő után mégis eluntam az olvasást. Játszótársat nem igen találtam. Nyulak néni Jancsiékat kivitte kukoricát kapálni, a Héderben pedig délig vagy egyig tanulni kellett. Smiluék említették, hogy közeledik Tamuz 17. és utána Áv 9. a nagy gyászünnep, Tise Beav, s erre olvasnak a Siralmak könyvéből. Igazság szerint elmentem volna hozzájuk a Héderbe, de reb Keszler tavaly számon kérte a hébertudásomat, s szúrós szeme azt üzente, hogy nem kívánatos személy vagyok. Így hát szenvedtem, unatkoztam, kicsit ábrándoztam, s egyre éhesebben vártam ez ebédet, a húslevest, meg a lucskos káposztát, benne a jó darab húsokkal.

Délután háromfelé elindultam Smiluék háza, pontosabban fészere felé, amit egy rövid dűlőúton is el lehetett érni. Gyerekzsivaj hallatszott, géppisztolyropogást utánzó hangok keveredtek orosz és német szavakkal, időnként bombarobbanás dörejét utánozó hangok hallatszottak. Szinte az egész Héder ott játszott. Amint beléptem a fészer széles kapuján, Reich Miki egy vizipisztolyt fogott rám…

– Le vagy lőve! – üvöltötte.

– Megvan…Tomi lesz a fasiszta – kiabálta valamelyikük.

– Hát ő se lehet, ő is zsidó – hárította el az ajánlatot Karádi Laci.

– Játékból…legyél! –kérlelt Smilu.

Nem tetszett az ajánlat, mint ahogy az egész harcosdi ellenemre volt, de az unalom még inkább. Ezért pár percig valami német katona voltam, akit nagyon gyorsan megöltek, el kellett esnem, még kicsit belém is rúgtak. Ezen a délutánon a fészer és környéke hol a Reicstag, hol egy Degánja nevű izraeli falu és környéke volt, valami arab erődöt kellett elfoglalniuk. Aztán egyszer csak az auschwitzi táborhoz értek a zsidó felszabadító csapatok – tehát nem a szovjetek vagy esetleg a szövetségesek. Smuel ben Eliézer tábornok jelentést tett egy bizonyos Jitzhák ben Tov főparancsnoknak, hogy mindenkit felszabadítottak.

Minden zsidó hazatérhetett, a harcokban elesettek rengeteg kitüntetést kaptak, persze az élők is. Valami érdemrendet én is kaptam a mellemre. Ott voltam velük, de kívülállóként, idegenként. Éppúgy, mint a néha az iskolaudvaron játszott háborúsdiban.

A fiúk hol kiszaladtak, a dűlőút melletti mélyedésbe, elbújtak, onnan tüzeltek az éppen kinevezett ellenségre, hol meg védekeztek az elfoglalt erődben.

Ez így ment órákon át.

Egyszer csak feltűnt Fáni néni, egy hatalmas tálca libazsíros, töpörtyűkrémes kenyérrel és sok zöldhagymával. Nekiestünk, ennyi harctól mindenki farkaséhes lett.

Ültünk csendben, ettünk, jó néhányan csámcsogtunk, néha ezen és minden más hülyeségünkön nevettünk.

Közel férkőztem Smiluhoz, aki az akkor éppen „legjobb” barátja, Weisz Lali, zsidó nevén Eli, vállát fogta át. Megkérdeztem Smilutól, hogy az a főparancsnok, az a bizonyos Jitzhák ben Tov ugye a bátyja neve?

Smilu először zavarba jött, majd igennel válaszolt.

– Ő különben tényleg harcolt, ő szabadította fel a zsidókat Ousvicban. Megszervezte a partizánokat, fegyvereket szerzett, de tényleg. Ő lett a fővezér, s szobra is lett Tel Avivban.

– Az én bátyám Menahem is ott harcolt – csatlakozott Smilu történetéhez Reich Miki.

– Az én bátyám – mondta tele szájjal Lejbovics Tibi, aki már a második hatalmas karéj kenyeret tömte magába – meg nem csak Ousvicba harcolt, hanem elment egészen Berlinig, s aztán a Kineret-tónál halt meg Izraelben.

Majdnem mindegyik fiú előkerített az emlékezetéből egy harcoló fiútestvért, egy nagybátyot, s volt, aki az apja vagy nagyapja állítólagos hőstettét mesélte el.

Egy pillanatig jó volt elhinni mindezt. Jó volt nem a gázra, Fáni néni könnyeire gondolni.

A játék még egy ideig folytatódott, a fiúk rendületlenül harcoltak tovább, a bátyjaikról szóló mesét talán már el is felejtették.

Délelőttönként szorgalmasan olvasták a Siralmak könyvének reb Keszler által kijelölt részeit, s délutánonként napokon át rendületlenül folytatódott a harc. Smuel ben Eliézer tábornok változatlanul gyakorta jelentéseket tett annak a bizonyos Jitzhák ben Tov főparancsnoknak, de már én sem figyeltem fel rá, akár a többiek. Benne éltünk ezekben a legendákban.

 

Epilógus

A hét végén Apa értem jött, a következő hétre szólt a szokásos balatoni beutaló. Szombaton nem mentem Elihuval a zsinagógába. Rózsi nem akarta, hogy megtudják: a sabbat kimenetele előtt utazunk vissza Pestre. Így el sem köszöntem a héderbeli fiúktól.

Úgy adódott, hogy a következő két évben nem mehettem Rózsihoz és Elihuhoz, építkeztek, az ócska vályogházhoz, hozzáragasztottak még egy szobát. Ötvenhét nyarán Anyáék a szemem operációja miatt nem engedtek Várdára.

Egy évvel később július elején érkeztem, szép volt az új szoba, nem kellett már a fásládán aludnom, egy kis fürdőfülke is épült a konyhasarokban, egy nagyobb tartályból némi víz csorgott, ha kezet akartam mosni. Elihu változatlanul kancsóból öntötte a vizet, ha étkezés előtt kezet mosott, s ugyanúgy imát mormolt. Ugyanolyan volt a péntek esti kiddus, a szombati ima.

Valami mégis megváltozott, soha többet, még nagy ünnepeken sem, nyitották ki a nagyzsinagógát, s a kis imateremben is lézengtek a szombatköszöntő zsidók. S mind egy szálig eltűntek a héderbeli fiúk.

Szomorú, unalmas három hét volt. Hiányzott Smuel ben Eliézer tábornok, meg a többi pajeszos, kipás fiú, s ráadásul igazán soha nem tudhattam meg, hogy Teichner Fáni néni, Ousvicban tényleg találkozott-e az Örökkévalóval.