Jitzhak főparancsnok 13. rész: Jitzike

Ezeket a mondatokat hallva nem tudtam nem gondolni Jitzékére, Lejbman bácsi unokájára. Elképzeltem, hogy hányszor gondolhat ez az öregember olvasás közben a megölt unokájára, s ki tudja még ki mindenkire a családjából. Közben belépett Teichner Fáni néni, mögötte Smilu és Karádi Laci.

– Scholem alechem – köszöntek jó hangosan…Csókolom…fordultak a látogatóba jött nők felé. Nekem meg egy kézlendítés és közben egy halk hello jutott.

– Na vége a hédernek? – érdeklődött a nagynéném. Délelőtt mozi, délután Tóra talmud…– Rózsi megjegyzésében a tegnap esti gúny folytatását éreztem. Arra gondoltam, hogy milyen törvény lehet az, ami a moziba járást olyan nagy bűnnek tekinti, ami esetleg tiltja. De nem akartam szólni.

– Tessék jönni asszonyok latkeszt enni. Cukros mákkal, lekvárral, de lehet mézzel is – hívott mindenkit a ház asszonya.

Éhes voltam, meg csiklandozta is az orrom az olaj és frissen sült tészta illata. Teichnerék konyhájában a szép fehér abrosszal terített asztalon ott állt már egy tálban a kisült latkesz, a sparhelten két palacsinasütőben még sült jó néhány tészta darab. Egy fogóval szedte ki a latkeszt Fáni néni, nekünk, gyerekeknek, a hölgyeket meg beterelte a szobába. Nekik ott terített.

– Előbb kezet öblítünk, áldást mondunk, s aztán eszünk ugye – pirított ránk Fáni mama. Gyorsan odamentünk a konyhasarokban lévő lavórhoz, leöntöttük a kezünket, s a két fiú eldarálta az ilyenkor szokásos áldást. Megint kicsit zavarban voltam, mert Fáni néni a sparhelt mellett titkon figyelte, hogy el tudom e mondani az ilyenkor szokásos héber szöveget.

– Juditka, Mirjam nem esznek velünk? – kérdeztem, kicsit azért is kérdezősködtem, hogy eltereljem a figyelmét, leplezzem a tudatlanságom miatt megint előjövő zavarom.

– Már bevacsoráltak, de Mirjamka még azt hiszem, eszik veletek… teszek neki tányért, mert nem fogja hagyni Smilut enni.

Beleharaptam a latkeszbe, mi otthon ezt lepcsánkának hívtuk, és sósan ettük. Miután az asztalon volt a lekvár és a cukros mák is, édesen ettem. Finom, meleg tészta volt. Két darab után megtelt a gyomrom. Mirjam is odaült hozzánk. Végigmért, majd cérnavékony hangon megkérdezte.

– Rajtad miért nincs jarmülke?

Hirtelen eszembe jutott, hogy Rózsi ridiküljében van. Megtöröltem a kezem, s bementem a szobába, hogy elkérjem. Megálltam az ajtóban, hallgatóztam, Rózsi épp arról beszélt, hogy nem volt-e túl korai Fáni néninek ez az újabb gyermekvárás.

– Rózsika, én, amikor megmentett az Örökkévaló, megfogadtam, hogy ha még egyszer családom, férjem lesz, annyi gyereknek adott életet, amennyinek csak tudok. Akkor még bíztam benne, hogy szegény első férjem is él. Még nem találkoztam Teichner Sanyival, aki mellett meghalt szegény jó első uram, legyen áldott az emléke.

Nem akartam megszólalni, észrevétlenül a szobában, a felnőttek között akartam maradni, reménykedtem benne, hogy esetleg megtudok valami bizonyosat Jitzikéről és Fáni néni Örökkévalóval való találkozásáról.

– Fánika, rég meg akartam kérdezni: te hogy maradtál életben negyvennény júniusában? –kérdezte éppen akkor Fleischer Ella néni.

– A Teremtő, meg szegény drága anyukám segített. Amikor a tűző napon álltunk a szelekcióra várva, egy darabig én vettem fel a hároméves, síró gyereket, Jitzikémet. Aztán Anyu vette a kezébe, ő is erős, fiatalos, fekete hajú testes asszony volt negyvenhárom éves. A szülésektől mindig nagy hasa volt, kicsit mindig viselősnek látszott. Az SS nő meg az orvos, őt nézte Jitzike anyjának. Először engem nézett végig. Én is erős, munkára való fiatal voltam, intett, hogy álljak, jobbra a Stern lányok közé, anyut meg félretolta balra az állapotos húgom mellé. Sírtam, kiabáltam jiddisül, magyarul, magyaráztam, hogy a gyerekem a kisfiú, ne vegyék el, de Stern Liza magához rántott, meg az SS katona is taszított egy nagyot rajtam. Anyu meg integetett, hogy maradjak csendben, várjak.

Fáni néni idáig jutott a mesélésben, amikor könnyek jelentek meg a szemében, bő ruhájából zsebkendőt vett elő, s törölni kezdte a könnyeit. Csend ülte meg a szobát. Akkor vették észre, hogy bent vagyok, s hallgatom a történetet.

– Menj ki…nem gyerekfülnek való ez – ripakodott rám Rózsi.

Kissé sírós, halk hangon Teichner Fáni néni csak annyit mondott: Nem baj az, ha hallja…Smiluka is sokszor hallotta tőlem, hogy még az nap délután megölték Anyut, a nagymamáját, meg a testvérkéjét. El kell mondani mindent!

– Csak a kípámat szeretném elkérni – mondtam félhangosan, Rózsi néném füléhez hajolva.

– Ilyen jó zsidófiú kezd lenni, látjátok – s keresgélni kezdett a retiküljében.

– Mi is Tomika héber neve…kapott ő egyáltalán? – váltott át az előző fájdalmas mondatokból Fáni néni.

– Jitzhák ben Jakov…én választottam neki. –  A bríszét is én rendeztem el – dicsekedett  Rózsi nagynéném.

– Jitzhák….de szép név, mint a kisfiamé. Hogy szerettem ezt a nevet – válaszolt lágy, kedves hangon, megnyugodva az előző feszült pillanatok után. – Ezért tetszett meg nekem már tavaly vagy tavaly előtt Tomi…biztos megéreztem, hogy a kicsi fiam nevét kapta.

Már bántam az egész kipa kérést. Jobb lett volna kint maradni a konyhában Smiluékkal. Nem szerettem, ha erről a Jitzhák névről beszéltek…Azt hittem sokáig, hogy az én zsidó nevem a György…Gyuri után. Ott állt egy fiatalkori képe Apa íróasztalán. Sokszor nézegettem, kerestem a magam vonásait az arcában. Ki akartam menekülni a fiúkhoz, amikor észrevettem, hogy ők is ott állnak szobaajtóban és hallgatják a felnőttek beszélgetését.

– Anyu, kimegyünk a fészerbe játszunk – jelentette be távozását Smilu.

Velük mentem, közben azon gondolkodtam, mit érez ilyenkor Smilu, hogyan gondol a testvérére. A féltestvérére, mert hisz nem Teichner bácsi volt az apja Jitzikének, hanem más. Alkonyodott, az egyébként is mindig félhomályban lévő fészerben majdnem sötét volt. Karádi Laci elővett a mellénye zsebéből egy jókora zseblámpát, ami nem elemmel működött, hanem egy dinamókar mozgatásával csipogva áramot fejlesztett.

– Komán ez majd jó lesz, ha harcolunk Erecben!

– Most mit vagánykodsz ezzel a ruszki katonai csipogó lámpával – szólta le Smilu.

– A németek öregem mán ettől beszartak, amikor a ruszkik mentek a csatornában.

Karádi Laci a délelőtt látott filmet költötte némiképp át, mert ott közönséges elemlámpával kutatták a szovjetek a Reichstag körüli alagutakban bújkáló Wermacht katonákat.

Tratatata ….tratatata – ismételgette sokszor a gépfegyverropogást utánozva, s közben vég nélkül nyomogatta a csipogót, a fénycsóvával pásztázva minket, mintha a fénysugár lövedéksorozat lenne.

– Harcoljunk…játszunk partizánosdit vagy tudod az ousvicosat…amit Tibivel, Haimmal meg a többiekkel játszottunk már sokszor.

– Kevesen vagyunk…hárman nem igazán érdekes.

Majdnem nekimerészkedtem, hogy megkérdezem Smilut, hogy mit gondol Jitzikéről, a bátyjáról. De nem mertem, nem akartam rosszat, meg úgy gondoltam, hogy Karádi Laci előtt nem illik ilyen bizalmas kérdést feszegetni.

Játék helyett a filmről, a szovjet tankok típusairól, ágyukról, terepjárókról beszélgettünk. Áradt a fiúkból a szó, kiderült, hogy a T-34 mellett számos más harckocsit is használtak a háborúban és a katonavonatokon mostanában is láthatóak ezek, meg az azóta fejlesztett új fegyverek.

– Lerajzoltam már vagy tíz tankot… már egy T 55-öst is, viszem majd magammal. Fegyvereket fogok Izraelben fejleszteni. Jobbak lesznek még a szovjetekénél is. Legyőzzük az arabot. Nekünk lesz a világ legjobb tankja…már most is van…Centarian. Tudod az mit tud? Hű..ne tudd meg, ha az lő…akkor ott vége mindennek.

– Én meg test test ellen harcot tanulok, nekem lesz egy alakulatom, ami olyan lesz, mint amivel az angolokat is legyőzték a zsidók. Négy arabot simán földhöz tudok már most vágni öregem….

Egyre fokozódott mindkét fiú mesélőkedve, még inkább lelkesedése. Szerettem volna bekapcsolódni a vetélkedésbe, csak hallgattam, nem ismertem sem a tankokat, sem a Karádi Laci által gyakorolt harci sportot. Úgy tettem mintha mindent elhinnék.

Karádi Laci csak időnként mozgatta a csipogó lámpa karját, ezért majdnem sötétben ültünk. Kint ciripeltek a tücskök, időnként még zümmögött néhány dongó. Valahol a közelben bőgtek az istállókba beterelni próbált marhák, a város utcáin – a vasárnap ellenére is – végigvonuló tehéncsordák kolompjai jelezték, hogy a legelőről megérkeztek az állatok. Nyugodt békés este indult, csak Smilu és Karádi Laci harcoltak lelkesen, már a Negev-sivatagba, Judea bazalthegyei közé és Galilleába képzelve magukat.

– Hova tűntek ezek a kölykök?

Rózsi éles hangja, meg Fáni és Ella néni nevetése hallatszott.

– Mennünk kell…Holnap is van nap…a kislányok már alszanak – sürgetett a nagynéném.

Ahogy baktattunk az úton, nem tudtam nem gondolni Teichner Fáni néni történetére, s mint néhány napja annyiszor azt kérdeztem magamban: hogyan lehet ezek után a szörnyűségek után élni, nevetni, latkeszt sütni.