Jitzhak főparancsnok 12. rész: Bikur Holim

Rózsi hangja zökkentett ki ebből ki tudja mennyi ideje zajló, szorongással teli tűnődésemből.
– Megyek Bikur Holimba Grósz Bözsivel, meg Ella nénivel. Tudod mi az? Már magyaráztam a múltkor.

Valami rémlett, de inkább értetlen arcot vágtam, mert tudtam, hogy újra elmondja mi az a furcsa nevű dolog.

– A Bikur Holim beteglátogatás, jótékonyság, segítés. Reischtein nénihez megyünk, utána pedig segítünk Lejbman bácsinál, tudod Teichner Fáni néni már nehezen mozog, nem tud mindent megtenni az édesapjának. Van kedved velem jönni?

Igent mondtam, szerettem felnőttek között lenni, felnőttekkel beszélgetni, meg egyébként sem lett volna kivel játszanom. A zsidó fiúk estig a Héderben tanultak, Nyulak Jancsi elment a testvérével dudvát szedni a disznóknak, csirkéknek. Kicsit megmosakodtam, a délelőtti mozizáskor hordott ingem még tiszta volt, az ünneplő nadrágom előző napról ott hevert a vulkánfiber bőröndöm tetején. Gyorsan magamra húztam a ruháimat, majd egy pillantást vetettem a családunk egyetlen bőröndjére, s hirtelen arra gondoltam, ha menekülnünk kellene be sem férnének a ruháink ebbe az egy bőröndbe. Hány bőrönd kéne csak a ruháinknak, ha menekülésre kerülne a sor. S akkor, hogy férne be a könyvszekrényünk tartalma, meg az edények. A tűnődéssel megint elhúztam az időt. Rózsi, már kitudja hányadszor, leszidott.

– Megint állsz, félig felhúzod a nadrágod, közben hunyorogsz, bámulsz a semmibe…ha látnád magad. Megint min filozofáltál?

Éreztem, hogy haragszik rám, gondoltam, ha megmondom az igazat, megbékél.

– Azon gondolkodtam, hogy milyen lehet, amikor menekülni kell, amikor össze kell pakolni mindent, s el kell menni egy másik országba.

Rózsi arcára kiült a döbbenet.

– Hogy jut ilyesmi az eszedbe?

– Délelőtt Lejbovics Tibi meg Smilu azt mesélték, hogy ősszel már Izraelben lesznek, kivándorolnak.

– Hát szegények ezt csak szeretnék, de nem fognak tudni elmenni. Sok víz lefolyik még a Tiszán, amire az itteniek kivándorolhatnak. De ne vedd ennyire magadra, amiről ezek a fiúk fecsegnek. Ti soha nem mentek el innen.

– De Elihu azt mondta, hogy ha jön egy új Hitler, akkor Ti is és mi is fel kell üljünk a hajóra, ami Izraelbe megy a tengeren.

– Istenem, nem fogom engedni, hogy beszélgessen veled. Hol Auschwitzról szóló történetekkel tömi tele a fejed, hol egy új Hitlerrel, meg a kivándorlással riogat. A végén majd álmodban ezek jönnek elő, aztán majd otthon elmeséled mindezt Jolán néninek, s amit én kapok, az az enyém lesz. Na gyere, jobb is, hogy nem maradsz itthon egyedül. Vasárnap van, korzózzunk Ella néni házáig sétálva.

Rózsi kiöltözött, egy szép világoskék selyemkosztüm volt rajta, karkötőt, aranyláncot viselt, s a kosztűmje hajtókájára egy feltűnően nagy, aranyból készült rózsát tűzött. Fehér ridiküljével, elegáns fehér cipőjével valahogy egészen másnak tűnt, mint a Fő utca, az akkori Malinovszkij út sétálói. Ezerkilencszázötvenöt nyarának várdai főutcáján volt egy vasbolt, egy gazdabolt, meg egy-két ruhát, cipőt, textiliákat árusító üzlet és két népbolt, amolyan mindent áruló üzlet. A kirakataik mindegyike szegényesnek hatott, de a nagynéném számára a korzózás elengedhetetlen része volt a hetek óta ugyanazt a képet mutató kirakatok végignézése. Az emberek szegényes öltözetben jártak, kevesen akadtak igazi sétálók, többnyire siettek, láthatóan valahova igyekeztek. A bámészkodó, ide-oda futkosó gyerekek annál többen voltak. többnyire mezítláb jártak. Néhányan fagylaltot nyaltak, a Virág cukrászdából vették. Meleg volt, nagyon kívántam a fagylaltot. Kérőn néztem Rózsira, aki a ridiküljéből kivett egy kétforintost, s a kezembe nyomta.

– Vegyél egyet, én nem megyek be, nem akarom, hogy meglássanak, s megszóljon valaki.

– Hozzak ki két fagyit, két egyforintost?

-Ez nem kóser, meg itt nem szokás, hogy egy magamfajta asszony cukrászdába járjon.

Értetlenül néztem rá. Tudtam, ha félévente feljött Pestre, színházba járt, a Vörösmarty téri Zserbóban vagy az Andrássy-Sztálin úti Lukács cukrászdában találkozott a barátnőivel, pár napig élte a régi, megszokott életét. Várdán mindez tilos volt, meg ez a Virág cukrászda egyébként is lepusztult, unalmas helynek tűnt.

– S ha kimennél Izraelbe, ott is ilyen lenne minden, mint itt?

– Dehogy is, Tel Aviv egy fényes város, bár, ha a várdaiakkal kellene mennem, velük kellene élnem, akkor ugyanolyan lenne, mint ez a falusi világ. A törvények, a szokások miatt.

Bementem a nagytölcséres fagylaltért. Boldogan nyaltam, élveztem a sokféle ízt, s nem igazán értettem, hogy miért nem ehet az utcán ebből az elegáns, még mindig szép nagynéném.

Fleischer Ella már várt bennünket a háza kapujában, vele volt a csont és bőr Grósz Bözsi néni, a Fő téri órás újdonsült felesége, akiről péntek reggel pletykált Citrom Ábris.

– Ez igen, ez egy pesti nő…Nem egy ortodox – jegyezte meg Grósz Bözsi. Debrecenben a Piac utcán az ilyenekre mondták: zsidó dáma.

– Szerintem, zsidó úrinő – tette hozzá Ella néni, aki a maga módján ugyancsak kiöltözött erre a beteglátogatásra. Szép fehér selyemblúzt, kockás rakott szoknyát viselt, s a meleg nyári délután ellenére egy horgolt mellényt is felvett. Fejét amolyan parasztasszonyosan tarkóján megkötött kendővel fedte be. Így takarta el ritkuló őszes haját.

– Tudjátok. én a bergen-belseni üdülés óta mindig fázom – mentegetőzött a mellény miatt.

– Nincs itt már igazi vallás, nincs zsidóság. Munkácson voltak utoljára igazi zsidóasszonyok, begombolt blúzokban, csipkekendőben – gonoszkodott tovább a háta mögött parókás zsidóasszonynak nevezett Grószné. A megjegyzést valószínűleg Rózsinak címezte, amolyan igazi, károgó fúriaként.

Reichstein Árminné, Jozi néni közel lakott Fleischer Ellához, egy kertes, viszonylag kicsinyke, sok helyen málladozó házban. A kertkapuból egy hosszú alagútszerű, a kerten átvezető lugason lehetett a nyitott tornácra jutni. A bejárat előtti előtetőről rengeteg galamb rebbent fel, amikor a látogatóba jött asszonyok harsány beszélgetés közepette végigtopogtak a lugas galambpiszoktól mocskos kövezetén. Az udvarban csirkék kapirgáltak, s ették a gyümölcsfákról jócskán lehullott, már rothadó nyári almák, körték maradékát.

– Jozi csirkét tart? – kérdezte némi meglepetéssel Rózsi.

-Á, Privigyeiné, a szomszédja megkérte, hogy had mehessenek át a csirkéi és egyék fel, ami ehető ebben az ápolatlan kertben.

– A csirketáplálékért cserébe igazán rendezhetné ezt a kertet – kárált természetéhez híven Grószné.

– Megjöttünk…hol vagy Jozefa? – kérdezték kórusban a Bikur Holim hölgyek.

A bevetett, kopottas ágytakaróval fedett ágyon egy testes öregasszony feküdt. A szegényesnek ható szobában a fahéj, szegfűszeg árasztotta fűszerillatba meglehetősen penetráns vizeletszag vegyült. A hetven felé járó Reischtein Jozefa néni megpróbált felülni, de első próbálkozásra nem sikerült, szinte visszazuhant a kétszemélyes ágyra, amelynek csak egyik felére volt ágynemű téve. A másik ágyrész üresen tátongott, az ágydeszkák látszottak.

– Fogd meg a gurtnidat! – mondta neki Ella, aki kezébe adta a felülést segítő, az ágy végéhez rögzített hevederszerűséget, amelynek végén egy hurokba kapaszkodhatott lila erekkel teli kezével a hetvenfelé járó, ősz, nagyon beesett arcú, láthatóan gyenge öregasszony.

– Elhoztuk a kis unokaöcsémet, pesti gyerek, nálam van – mutatott be Rózsi.

– Jó, akinek Pesten voltak a rokonai – mondta lihegve az öregasszony, aki időközben felült az ágyában. Azok legalább életben vannak.

– Ő már a háború után született.

– Már hat unokám volt. Bergen Belsenben még együtt voltunk. Aztán – s ennél a szónál a szabad kezével valami lebegésre, felfelé szállásra utaló mozdulatot tett. – Nem akarom mondani a kisfiú előtt – s valamit súgni próbált a három nőnek, de csak lihegése hallatszott.

Rózsi kis csomag süteményt, meg csokoládét vett elő. Kóser csokoládé…Pesten vettem a tavaszon a Dob utcában – mondta, majd a szabadon lévő ágydeszkára tette.

– Ella néni a nála lévő vászonszatyorból egy fél barcheszt tett az ágyra Rózsi ajándéka mellé.

Grószné is egy kis tálkában almákat helyezett a többi ajándék mellé. – Majd, ha legközelebb jövök, hazaviszem a porcelánomat.

– Mit mond Schwartz doktor?

– Be kéne mennem a kórházba..– itt erőtlenül visszacsuklott az ágyra. Az asszonyok együtt segítettek felülni neki. Egy kéznél lévő szakadt díszpárnát tettek az ágytakaró alatt megbújó két párnájára, közös erővel felültették, majd megtámasztották a hátát.

– S hova kellene bemenned ide vagy Nyíregyházára?

– Ide Várdára, de én ide nem megyek. Hosszan lihegett, láthatóan nehezen beszélt.

– El van vizesedve a tüdeje – fordult Ella néni a többiek felé – de nem akar ide menni, ugye itt nincs kóser, most Horowitz Mózsi intézi az Amerikai úti kórházat Pesten. Pénze nincs, kapja ugyan azt a négyszáz forintot, de az a kosztjára se lenne elég. Citrom hoz neki mindennap enni attól, aki épp a soros a kosztadásban.

– És mikor lesz hely Pesten?

Ella széttárta a két kezét, jelezve, hogy semmit nem tudni.

– Privigyeiné megmosdat Jozika? – kérdezte Rózsi, akit láthatóan zavart az erős húgyszag.

Éreztem, hogy felesleges vagyok ebben a nyomorult szobában, amelynek az ágyon, egy repedt tükrű szekrényen kívül mindössze egy szakadt huzatú karszék meg egy asztalka volt a bútorzata. Kihátráltam a lugas felé, néztem a galambok repdesését, a kapirgáló csirkéket, sőt még néhány kacsát is felfedeztem. Szerettem volna, ha vége van ennek a látogatásnak. Rózsi utánam jött.

– Légy itt kint, nem neked való ez. Várj itt, nemsokára végzünk. – súgta a fülembe Rózsi.

Pár perc múlva Grószné kihozott egy kannát, s rám parancsolt, húzzak vizet a kútból. A kert közepén meg is találtam a kerekes kutat, élveztem, amint letekeredik a lánc a fahengerről. Elég nehéz volt felhúzni a vödörnyi vizet, de megbirkóztam a kerékkel, sőt nehezen, de beöntöttem a vizet a kannába, s bevittem. Rózsi megpróbálta begyújtani a sparheltre állított petróleumfőzőt, büdös petrószag áradt szét a konyhában, de még mindig elviselhetőbb volt a szobában terjengő húgyszagnál.

Fél óránál is többet vártam a nőkre, körbejártam a kertet, megettem két nyamvadt körtét a fáról. Már nem akartam visszamenni az öregasszonyhoz, taszított a bűze, a látható betegsége. Ez a néni bizonyosan rövid idő múlva meg fog halni – állapítottam meg. Magam elé idéztem Jolán nagymamát, aki talán idősebb is volt, mint Jozefa néni, de még fürge, fiatalos, s főleg mindig jó illatú. Nem tudnám így látni őt – gondoltam magamban. Örültem, hogy még messze van Nagyanya ettől az állapottól.

A három nő bent kicsit megmosdatta, tisztába tette Reischtein nénit.

– Na, ezért kell elmenni Erecbe! – mondta Fleischer Ella, amikor kiléptek a házból. Klári az unokanővérem írta, hogy egy gyönyörű, Haifa közelében lévő otthonban van, ápolják, kóser kosztja van, naponta orvosok kezelik, a nővérek kiültetik a teraszra, onnan nézi a tengert. Ja és ventilátor van a szobájukban.

– Édesem, ahol mi vagyunk otthon, az ugye egész más – jegyezte meg Grószné.

– Ella, ez a szegény Jozi nem lehetett ilyen szegény – hol vannak a bútorai? – kérdezte Rózsi.

– Hol? Ahol az enyém, meg ahol Weinbergéké, meg mindenkié.

– A gojok csak rabolni tudnak – toldotta meg szavait, nem kevés indulattal, Grósz Erzsi néni. – Na, menjünk egy házzal tovább.

Magamban arra gondoltam, hogy Elihu bácsi bútorai, meg a ruhái azért megmaradtak. Sivák néni egyszer mesélte, hogy még az ágyneműjét is megmentette, meg a gyerekei ruháit is elrakta. Éreztem, hogy ez a vénasszony mindenkiről rosszat mond.

Észrevettem, hogy Rózsi szép selyemkosztümje elől foltos lett. Biztos, ahogy fürdette a nénit ráfröccsent a víz. Igyekeztem elfelejteni ezt a nénit, de nem tudtam, különösen nem a hat unokáját. Nem voltam biztos a kézmozdulatának a jelentésében, de sejtettem, hogy ez egy újabb szörnyű történet lehet. Az égés, a füst jelzése lehetett a felfelé köröző mozdulat – gondoltam.

Viszonylag sietősen lépkedtünk, a nap már lemenőben volt, a Fő utca fasorának árnyéka jócskán megnyúlt. A nők beszélgettek, többnyire szörnyülködtek Jozi néni elhagyatottságán, én a házakat, a kerteket, az ott locsoló, dolgozgató, beszélgető embereket figyeltem.

Hamar Teichnerék portájára értünk, egy viszonylag nagy házban laktak. Az utca felőli részről nyílt Smilu papájának üveges műhelye. Azután következett az ő lakásuk, majd ennek a hosszú háznak a végén Lejbman Mózes bácsi házrésze. Mindegyik lakás a tornácról nyílt. Ismertem jól az épületet, az udvar végében álló fészerükben többször játszottunk, s pár napja itt történt Smiluval való egymásnak esésünk. Smiluék lakásából gyereksírás hallatszott, a konyha nyitott ablakából olajban sülő fánk vagy lángos illata érződött. A három asszony egyenesen Lejbman bácsi lakrésze felé tartott, követtem őket. Az öregember lakrészének konyhája előtt egy karosszékben ült, csíkos pizsamanadrágban, gallér nélküli alsóingben, kopottas selyemszerű kaftánt húzva rá. Fején széles karimájú fekete bársonykalapot viselt. A karosszék előtt egy alacsony olvasóállvány állt, rajta vastag, nagyméretű nyitott könyvvel. A feltűnően fehérbőrű, ráncokkal teli arcú öregember elmélyülten olvasott. Pici aranykeretes olvasószemüvege szinte az orra hegyén nyugodott. Rosszul hallott, ezért nem vette észre, hogy közeledünk hozzá. Pár pillanatra megállt a három látogatásra érkezett öregasszony, s mögöttük én is.

– Nincs szívem megzavarni – mondta suttogva Grószné. Olyan drága szent ember ez, nézzétek, ahogy olvassa ezt a hatalmas héber könyvet.

Közben Teichner Fáni néni észrevette a látogatóba érkezett társaságot, talán előre tudott is a látogatásunkról. Megcsókolta a nőket, s meglepetésemre lehajolt hozzám is. Megsimogatott és lehelet finoman megcsókolt, ajkai épp, hogy érintették arcomat.

– Sül a latkesz, finom meleg, jókor jöttetek.

– Mi édesapádhoz jöttünk, neked akarunk segíteni, rendezkedni, elbeszélgetni vele – magyarázta Rózsi a látogatásunkat.

Az öregember semmit nem érzékelt a körülötte történtekről. Pergamenszerű arcán látszott az elmélyedés, félhangosan mormolta az olvasott szöveget, mutatóujjával jobbról balra követte a könyv hosszú sorait. A lánya odalépett mellé, finoman megérintette a vállát, s egészen közel hajolt a füléhez. Jiddisül, majd magyarul értésére adta, hogy látogatók jöttek. Kellett pár pillanat, amíg felemelte a fejét, amíg felnézett a könyvből, talán az olvasott szöveg gondolataiból. Láthatóan először nem örült a látogatóknak. Majd, amikor felemelte a fejét és körbenézett, meglátta a rámosolygó asszonyokat, észrevette, hogy egy gyerek is érkezett, megörült, kedvesen integetett, nevetett.

– Gitn tog…gitn tog – ismételgette. Felém fordulva magyarázatként hozzátette: Mi mondunk Gitn tog – jó napot, ha mensz el majd, akkor mondok: Git johrt…na hogy is mondanak ezt magyarul?

-Jó évet – vágta rá Rózsi.

– Jó évet…s péntekkor mondunk Gite Wocht…ez jelent jó hetet. Olvasok mostan, ez Akiba ben Joszéf után van írva, sok Misna, szép héber…Jehuda Hanászi csinálta. Fel szeretett volna állni, de a könyvvel együtt nem sikerült neki elmozdítani az előtte lévő könyvtartó alkalmatosságot.

Fáni néni segíteni akart neki felállni, elhúzni a szék előtti olvasóállványt, de a nők előbb léptek.

– Édesem, a te hasaddal nem lenne szabad emelgetned még apádat sem.

 

– Ó, erős vagyok, ez már az ötödik viselősségem.

Rózsi és Ella néni odaléptek az öregemberhez, két oldalról belekaroltak, kapaszkodva felállt, és lassú léptekkel megindult a házrészének bejárata felé. Valamiféle konyha lehetett az első helység, de az egykori konyhaasztalon, a tornácra nyíló ablakon át a falak melletti stelázsikon mindenütt könyvek sokaságát láttam. Hasonlóan temérdek könyvet rejtettek a szoba szekrényei is. Ebbe a hátsó házrészbe is beszállt a sülő latkesz olajának szaga, de ahogy beléptünk a házba elnyomta a régi könyvek, a papír, a könyvborítók vásznának semmivel össze nem téveszthető illata. Jolánnal már jártunk több antikváriumban a pesti belvárosban, ott éreztem ezt a jellegzetes szagot, meg a Sztálin út és Eötvös utca sarkán a Szabó Ervin Könyvtár kerületi fiókjában. Lejbman Mozes lakása volt számomra a legotthonosabb Várdán megismert szobabelső. Bizonyosan a könyvek, meg az otthoni lakásunkra emlékeztető két fotel és a kerek asztal, meg az ablak előtt álló íróasztal varázsolhatta nekem tetszővé.

A nők árgus szemekkel néztek szét. Grószné titokban még a kezét is végighúzta az üveges könyvszekrény kiálló szegélyén.

– Nincs itt por…rend van – súgta oda Ella néninek és Rózsinak.

– Hogy van reb Lejbman? – kérdezte Rózsi az öregembert jó hangosan.

– Jól…Schwartz doktor azért gyógyszert felírta nekem. Mond mindig alles gut, alles schön… Munkácson a rutén mondja zdrava hraso…Csak szem nehezen bír sok olvasás…apró betűk.

– Nem kell már annyit olvasni a Gemarát – tanácsolta Grószné.

– Hogyan?- tette a füléhez a kezét.

– Ne olvassa annyit a Gemarát, meg ezt a sok Talmudot – kiabálta szinte a fülébe.

– Olvasni kell…minek van akkor a könyv itt, ez a sok? Megszoktam…tanítottam a gyerekeket Héderbe …kell olvasni.

– Olvasson csak…ennek az én öcsémnek a nagyanyja annyi idős, mint maga, s ő is tanítónő volt, s még mindig olvas, meg ez a fiú is.

– Smilu…is sokat olvas, tanul, reb Keszler mindig dicsér őt.

– Fánika még el tudja látni magát? – kérdezősködött Ella néni.

– Nem kell nekem semmi…kis étel, kis víz…Meg lámpa este…Meg itt a Jankovitsné kitakarít…adunk neki pénz…rendben van a kis szobánk.

Várja az újabb unokát? – érdeklődött Rózsi.

– Örökkévaló segíti…kell a gyerek, annyit megöltek. Csoda, hogy mi vagyunk.

– Nekünk segített a Teremtő…én mindig imádkozom, hogy megköszönjem…meg hogy ezek a gyerekek a világra jöttek – beszélgetett tovább Rózsi.