Jitzhak főparancsnok 10. rész : Készülődés az alijára

Rózsi és Ella néni még sokáig beszélgettek, amikor egyszer csak kopogtak az ablakon. Karádi Laci, Teichner Smilu jöttek hozzám. Kimentem a kertkapuhoz. -Holnap gyösz-e moziba? Matiné van, jó harcos szovjet film lesz.

Úgy viselkedtek, mintha ma délelőtt nem történt volna semmi a zsinagóga kertjében. Mintha nem rángatták volna le rólam erőszakkal a nadrágom. Smilu a zsebéből kivett egy jókora bicskát, amit ma a szombat kimenetele után kapott a papájától. Valami vásárba vette neki. Meg három géppuskába való töltényt is elővett.

-Neked meg merem mutatni, a barátunk vagy! Majd halkan hozzátette: ez különben fegyverrejtegetés, büntetik. Gyűjtjük a fegyvert, meg a lőszert.

Volt néhány osztálytársam is, akinek vagy már volt kése, vagy nagyon áhítozott rá, s többek birtokoltak egy-egy puska vagy géppisztoly lövedéket. A pesti pincékben kis kereséssel akkor még könnyen lehetett ilyesmit találni.

-S mire gyűjtitek ezeket?

-Kell majd, ha egyszer majd kiengednek Erecbe.

-Ott mi harcolni fogunk az arabok ellen – egészítette ki suttogva Karádi Laci Smilu válaszát.

Már egy évvel korábban is hallottam tőlük Erecről, Izraelről, valami kivándorlási kérelemről. A várdai felnőttek körében a „gáz”, „Ousvic”, a ki hol és hogyan halt meg, vagy a hogy jött vissza, mikor szabadult fel téma mellett volt egy másik, állandóan visszatérő toposz: Izrael és a kivándorlás. Pontosabban a kivándorlás vagy annak heves ellenzése. Elihu bácsi, ha esténként nem aludt el gyakran próbálta meghallgatni a nemrég Apa segítségével vásárolt hatalmas Orion készüléken a külföldi rádiókat, Londont, a Szabad Európát, de mindenekelőtt a Kol Izraelt. Ott este egy negyedórán át magyarul is mondtak híreket, s hosszan beszélt a rádió valami számomra eleinte megfejthetetlen nyelven, amiről Rózsitól és főleg Elihu bácsitól megtudtam, hogy jiddis. Rózsi is tudott keveset jiddisül, amit a német tudásából értett meg. Elihu bácsi Beregszászon jiddis iskolába járt, s igazán csak az inasévei alatt tanult meg jól magyarul, de kicsit tudott ruszinul, ukránul, sőt fiatal évei bolyongásai okán csehül és románul is. Ha a Kol Izrael a zsidók kivándorlásáról beszélt, Elihu bácsi hangosan „vitatkozott” a bemondóval. „Kivándorlás…Erecbe…micsoda dolog ez…a sok tanult ember nincs észen…katona kell nekik, ágyútöltelék…s nincs egy rabbi, aki megmondja Ben Gurionnak, meg annak a féleszű breszti lengyelnek, annak a Menahem Beginnek, hogy egy zsidó nem megy csak úgy Erecbe…Zúgott a rövidhullám, de Elihu bácsi rendületlenül kitartott a hogy elkapjon egy-egy magyar vagy jiddis szófoszlányt. Volt mivel, kivel vitatkoznia.

Ezek a várdai fiúk, s bizonyosan a szüleik is, évek óta vártak az Izraelbe való kivándorlás engedélyezésére. Számukra az a távoli ország élő valóság volt. Szüleik meséltek a rájuk váró életről, leendő hazájukról. E közben ezer szállal kötődtek Kisvárdához, a házukhoz, a kertjeikhez. Benne éltek az ötvenes évek Magyarországában, szerették a nyírségi tájat, ismerték a környező községekbe vezető betonutak melletti rövidebb földutakat, tudták merre milyen növény nő, messziről beazonosították a sokféle ott élő madarat. Szerették a dombrádi Tisza-partot. Ha kibicikliztünk a folyóhoz, önfeledten vetették magukat a vízbe, s néha viccből fröcskölve kiabálták egymásnak: „Komám ez mán a Fődközi Tenger, Tel-Aviv, Haifa.” Az iskolát is elviselték, egész jól tanultak, miközben minden délutánjukat reb Keszlerrel töltötték a Héderben, a kis zsinagóga melletti tanházban, a padjaikon lévő héber imakönyvek fölé hajolva, előre hátra dőlve, hangosan darálva a szöveget. S most is, a szünetben is, a napjaik jó fele a Héderben telt.

Lejbovics Tibi a templomkerti eset előtt néhány nappal ott ült Rózsiék verandáján, s velem, meg Elihu bácsival kártyázott. Huszonegyeztünk. A játék közben Tibi elmesélte, hogy nemcsak remek kártyás, de versenyszerűen sakkozik, s hogy majd Erecben az apja valami sakkiskolába fogja járatni, mert a versenysakkból meg lehet gazdagodni.

-Oszt minek azért Izraelbe menni – vetette oda neki a bajsza alatt a nagybátyám.

-Hát azért kell menni, mer mink zsidauk, odavalók vagyunk.

-Oda valók, odavalók… de oda nem menni kell, hanem oda majd a Messiás visz. Nem tanultad Keszlertől? Minek davenolsz annyit, ha ezt sem tudod?

Épp lapokat osztottam, a vita el sem kezdődött kettejük között, vertük a balattot némán, de éreztem, hogy Elihu bácsi valamiért nagyon mérges. Pontosabban tudtam, hogy mindig felpaprikázódott, ha a zsinagógában vagy a tanházban valaki elkezdte a témát. Weisz Móritz bácsi, az órás Grósz, az öreg Lejbman bácsi, szóval többnyire az idősebb emberek hol magyarul, hol azon furcsa keverék jiddis és magyar szavakat egymás mellé helyező általam „várdaiulnak” nevezett nyelven kiabáltak azokkal, akik folyton bútorszálló konténerekről, hajójegyekről, meg kibucokról beszéltek.

Elihu bácsi el is unhatta akkor a kártyát, de lehet, hogy a dühe okán is, bedobta a lapjait. Így véget ért a játék. Na eriggyetek a francosba! – morgott ránk.

Érdekelt volna ez az Izrael ügy, de Lejbovics Tibi is zokon vette Elihu bácsi haragját, elköszönt, s felült a biciklijére.

Ezen a szombat estén ott álltunk a kertkapunál Karádi Lacival és Teichner Smiluval, akik engem a körülmetéltet, a most bár bizonyosan zsidaut, olyannyira a bizalmukba fogadtak, ha suttogva is, de az arabok elleni harcukra készülésük rejtelmeibe is beavattak.

– Szóval holnap, vasárnap matiné – mondtam fontoskodva. Várjatok, azért meg kell kérdezni a nénémtől, elenged-e.

– Mondjad, hogy szovjet film, Berlin eleste, Sztálin is benne van, kettő ötven a jegy.

Rózsi épp a budira készült, így halotta az utolsó mondatokat.

– Szép ortodoxok vagytok – mondta a fiúknak. Moziba jártok.

– Hát azt szabad..mi szeretjük a ruszkikat, a szovjeteket, csak a fasisztákat és az arabokat nem.

– Na jó, persze, hogy mehetsz, csak aztán ne félj, mint régen, ha háborús filmet láttál – fordult felém.

Eltűnődtem, hogy az elmúlt napok után, hogy gondolhat Rózsi arra, hogy egy film alatt féljek. Ráadásul egy olyan film alatt, ahol tudom, a „mieink” győznek. A filmet ugyanis már többször láttam, először az unokabátyámmal, Lacival a Vöröscsillagban Pesten. Ötéves lehettem, s amikor a főhős Aljósa a fején súlyosan megsérült, sírni kezdtem. Ugye nem hal meg? – kérdeztem szipogva az unokabátyámat.

Másnap a kis falusi moziban vagy másfél sort a Héderbeli zsidó fiúk töltöttek meg, akik – velem együtt – többedszer nézve is lélegzetvisszafojtva izgulták végig a Berlin elfoglalásáért folyó kegyetlen harcról szóló filmet, s önkéntelenül tört fel belőlünk az éljenzés, amikor Kosztya kapitány és a bekötött fejű Aljósa is golyózáporban kísérte a két hőst, Jegorovot és Kantaríját fel a Reichstag kupolájáig, hogy kitűzzék a sarlós kalapácsos vörös zászlót. Éreztem, hogy a fiúk ugyanolyan megkönnyebbüléssel és feltétlen örömmel keltek fel a nyikorgó, kényelmetlen moziszékekből, mint én.

– Tudtam, hogy győznek! – mondta kipirult arccal, látható lelkesedéssel Smilu. Olyan tankjaik vótak, hogy mégugyan.

– Bírtam, ahogy verték kifele a németeket, meg hogy úgy szét vout lőve az egész Berlin…oszt ahogy mindenfelé feküdtek a lelőtt fritzek. Nem sajnáltam egyiküket se. Még a nőket se, akiket lelőtt a gépfegyveres ruszki – mondta örömteli arccal, majdnem nevetve Karádi Laci.

A mozi előtt csoportosulva tovább beszélgettünk, épp véget ért a katolikus templomban a nagymise. Harangoztak, ki sietve, ki lassan sétálva távozott a Fő térről kivezető utcákon. Meleg, fülledt vasárnap volt. A fiúknak azonban csak félig-meddig tért el ez a másoknak ünnepnap a hétköznapoktól. Csak délután kellett a Héderbe menniük. Ebédig még ráértek. Így hosszasan elemezték a film helyzeteit. A házról házra folytatott kézitusa árán előrejutó, pincéken, csatorna alagutakon és romos háztetőkön mászó szovjet harcosok bátorságát újra és újra felidézték, s kárörvendően gyalázták a gyáva fasisztákat.

– Micsoda tetű volt az a szőke, akit ott a tetőn még mindig lőtte a ruszkikat – mondta Kósa Laci, s még köpött is egy nagyot.

A moziból épp kijött Hoványi Béla bácsi a mozi vezetője. A fiúk nagy ovációval üdvözölték.

– Na milyen volt? – kérdezte.

-Jó…klassz…tessék mégegyszer vetíteni…visszamegyünk – válaszoltak kórusban.

– A Szovjet-Magyar Baráti Társaság majd csinál egy partizán filmhetet november hetedikére, és kiskomáim, akkor majd megnézhetitek.

– Jaj! Csak akkor… lehet, hogy mi akkor már nem leszünk itt, mert már kint leszünk Izraelbe – sajnálkozott Smilu.

Meglepődtem, hogy a kivándorlásuk már ennyire gyorsan megtörténik.

-Minek mennének el az ilyen jó kommunisták, a szovjetek barátai? – tette fel némileg tréfásan a kérdést Hoványi bácsi.

A fiúk hallgattak, látszott rajtuk, hogy nem akarnak vagy igazában nem is tudnak válaszolni.

– Maradtok ti Várdán elvtikéim. Éljen Sztálin! – tréfálkozott a mozis tovább, majd felült a kerékpárjára és integetve elkarikázott.

– Tényleg olyan hamar elmentek? – kérdeztem kétkedve őket.

– Apukám már volt Nyíregyházán, meg fent Pesten a Dob utcán, és intézte a hajójegyet, meg írt levelet Neulender Mordechájnak, a barátjának, hogy menni fogunk – mondta Lejbovics Tibi.

– Persze, mert ti külön, előre megkapjátok a leveleiteket, a többi zsidó meg itt vár tovább – jegyezte meg Karádi Laci, aki mindig realistábbnak tűnt, mint a többiek.

– Hamukázik …hamukázik – kontrázott rá még valamelyik fiú.

– Meg fogod látni, hogy mi a szukkot után megyünk Erecbe, s én már járni fogok az ottani Héderbe, meg sakkiskolába – erősködött majdnem sírva Lejbovics Tibi.

Smilu is bólogatott.

– Mi is megyünk, csak várjuk a kistesvéremet, hogy megszülessék. Rehovotba megyünk, de lehet, hogy Petach Tikvára. Ott is sok várdai van.

Némi hangzavar támadt, mindenki egyszerre kezdte sorolni, hogy hova mennek. Éreztem, hogy ezek a fiúk tényleg komolyan beszélnek arról, hogy elmennek Kisvárdáról, az országból, éreztem bennük várakozást arra a pillanatra, amikor búcsút mondhatnak ennek a kisvárosnak. Talán nem szeretik ezt a helyet. Hirtelen arra gondoltam, hogy a Rózsiék rossz háza, a budi büdössége, a nehezebb vízhez jutás ellenére én, a valójában mindig pesti, szeretem ezt a helyet. Szeretem a kertet, a Tisza közelségét, a sík vidéket, ahol egy kis homokdomb már magas hegynek számított. Nem is igazán értettem a vágyukat az ismeretlen, távoli térség iránt. Nagyon megértettem Elihu bácsi gyakori felfortyanásait, ha a zsinagógában vagy a tanházban folyó beszélgetésekben, meg amikor a recsegő Kol Izraelben szóba került a kivándorlás. Eszembe jutott, amit pár napja kártyázás közben Lejbovics Tibi mondott Elihu bácsinak: azért kell menni, mert mi zsidók odavalók vagyunk. Nem értettem ezt a mondatot, mint ahogy nem értettem Elihu bácsi epés, indulatos válaszát: Oda nem menni kell, oda majd visz a Messiás.