Jeruzsálem

Írta: Bendl Vera - Rovat: Irodalom, Kultúra-Művészetek

Mikor volt? Hogy is volt? Hát, rengetegszer megtörtént. Olyan mohók vagytok, hogy mindent tudni akartok!

Bendl Vera

Igen, én is mohó voltam sokszor, de most már csak nevetek ezen… mindent tudni… mindent tudni… minek az?

Rendben, elmesélem az egyiket, de ha valami csillogó történetre számítotok, szerintem csalódni fogtok. De mindegy. Ez már végül is a ti dolgotok.

Nem emlékszem az évszakra, szerintem tavasz lehetett, esetleg ősz, de iskolaszünet, az biztos, mert a gyerekek anyáméknál voltak, az apjuk meg üzleti úton. Ha nem erről a napról lenne szó, nem jutnának eszembe a részletek… egyébként most, hogy beszélek róla, már tudom, ősz volt, bár azt hiszem, részemről akármi más is lehetett volna.

Kivételesen egyedül ébredtem; senkinek nem kellett reggelit csinálni, és kedvem támadt még lustálkodni néhány percet az ágyban. Persze volt egy kis lelkiismeret-furdalásom a lustaságom miatt. Ma már nem lenne. Szóval épp a másik oldalamra akartam fordulni, amikor megéreztem, hogy a jobb karom nem mozdul. Éktelenül zsibbadt, lógott le a vállamról, és nem tudtam magamra húzni a takarót, semmit sem tudtam kezdeni vele. Csak a fájó bizsergést éreztem, egyébként mintha egy fadarab lenne hozzám csatolva. Igyekeztem nem törődni vele. Vártam, hogy elmúljon, mint a zsibbadás általában.

Becsuktam a szemem, és a tompa fájdalom ellenére félálomba merültem. Előúsztak az álomképek még éjjelről, azok, amiket elfelejtettem abban a pillanatban, hogy kinyitottam a szemem: Jeruzsálemben találtam magam, ahol valaha éltem is, tudjátok. A piacon álltam, a városközpontban, azon a rettenetes, büdös, hangos helyen, és egyszerre éreztem, hogy a szemét, a lefolyók és a nyers hús szaga fűszerek, édes, kibucban termelt gyümölcsök és friss kalács illatával keveredik, ami még a kipufogókból áradó förtelmes bűz ellenére is elég ahhoz, hogy ne akarjak elmenekülni, sőt, úgy gondoljam, inkább maradnék, ha lehet, velem szemben pedig egy férfit láttam, borostás volt, barna bőrű, alacsony termetű, izzadt, a hóna alatt a pólóján folt éktelenkedett, a homlokán, az arcán, mindenhol veríték csorgott, egy csokor mentát adott nekem, egy óriáscsokrot, itthon nem olyat kapni, mi nem bánunk ilyen bőkezűen a mentánkkal, pedig fele olyan erős sincsen, sőt, egyáltalán nincs is olyan mentánk, na, én pedig átvettem a kezéből a csokrot, beleszagoltam, és az otthon illata csapott meg, azé az otthoné, ami soha nem volt az enyém teljesen, és mégsem tudtam szabadulni tőle, ez a túl intenzív otthon, ami kilök és visszaránt, és vettem volna el, de a férfi nem adta, ketten kétfelé húztuk a mentacsokrot, miközben körülöttünk rohantak az emberek, ordítottak, lökdösődtek és nyelveken szóltak, és már láttam, hogy alkudozunk, de nem egészen tudtam, hogy min, talán azon, hogy egy vagy két sékelt adok-e a mentáért, ő is kiabált meg én is, de mintha nem is a sékelek száma lett volna a kérdés, csak nem értettem, hogy mi, az árus ingatta a fejét, nekem meg eleredtek a könnyeim…

Kinyitottam a szemem, és fölháborodtam.

„Basszus! Ne már! Most ez minek kellett?”, kiáltottam hangosan a Teremtőnek, és arra gondoltam, hogy jó, jó, hogy elfelejtettem Jeruzsálemet, most, hogy eszembe juttatja, már rájöttem, de akkor, a fair play jegyében, igazán figyelmeztethetett volna hamarabb, miért kell ezekhez a drasztikus megoldásokhoz folyamodni? Szerintem káromkodtam is. „A francba”, vagy ilyesmit, de ahogy magamat ismerem, cifrábbat is mondtam, attól tartok, az emlékezetem szépíti kicsit az elhangzott szavakat.

Akkor felnyomtam magam a bal kezemmel, kiültem az ágy szélére, forgattam a szemem néhány percig, „Most őszintén! Mi szükség volt erre?”, vetettem még oda hangosan, bár tudtam, hogy nem fog most azonnal válaszolni, nem ilyen a természete, hogy leszól az égből egy kerek mondatban, legalábbis nálam nem adja ilyen egyszerűen a megoldást, így elindultam összekészülődni. Nem volt egyszerű: öltözni alig tudtam, egy kézzel lötyböltem magamra a vizet a csapból, de minden nedves lett, a fogkrémről lecsavarni a tetejét csak úgy lehetett, hogy a kisujjammal nyomtam a falnak a tubust, a hüvelyk- és mutatóujjal pedig tekertem, aztán meg kenyeret kenni a reggelihez, cipőt kötni… hát, az esélytelen… Ráadásul jobbkezes vagyok, a bal kezem önmagában is béna, így komolyan személyes sértésnek vettem a helyzetet. Ha jól emlékszem, folyamatosan morogtam is magam elé, pöröltem az Örökkévalóval, hogy nem lehetne már abbahagyni? Minek kell mindig tanítania nekem valamit? Minek kellenek ezek a rejtvények, ezek a fájdalmak, bénulások meg minden? Mi lenne, ha békén hagyna egy kicsit, hogy ellegyek a langyosban? Idegesen rángattam magamra a kabátot, fél kézzel, úgy, hogy mindig csak az egyik felét sikerült felvenni, a másik oldal lógott, és nem értem el, idióta mozdulatokat tettem a tükör előtt, miközben magamban félhangosan méltatlankodtam – őrültnek látott volna bárki, ez nem vitás.

Elindultam a villamoshoz, sárga meg piros levelek között gázoltam a téren, és amikor kis időre abbahagytam a hangtalan hőzöngést, megdöbbenve vettem észre, hogy látom a színeket. Legalább azt a kettőt. Pedig akkoriban minden színtelennek tűnt számomra. A napfény, a hideg, a meleg, a város, a fák, a villamosok, a trolik meg a muskátlik… talán a gyerekeim nem… azt hiszem… remélem. De hirtelen láttam a leveleket, és eszembe jutott valaki.

A szerző A másik férfi című elbeszéléskötete az Ünnepi Könyvhétre jelenik meg. Fent Jeruzsálem című elbeszéléséből olvasható részlet.

támogatás