Jelentés a frontról – 15. Velencei Nemzetközi Építészeti Biennálé

A digitális képek poszt-gutenbergi világában hatalmas változást él át a világ. Ez a vizuális művészeteket, benne az építészet is megrázza, amit a Biennálé, a legfontosabb nemzetközi mustra is jó ideje jelez. Sztárok helyett új vezérfonal kerestetik.

A chilei építész, Alejandro Aravena főkurátor egy otthoni sztorit ad az „új nézőpont” szükségességéhez. Egy fotóval és a hozzá mellékelt kommentárral azt a pozíciót kívánja értékeltetni, amivel a világ túlépítésében bűnrészes architektúra épp nem rendelkezik. A képen Marie Reiche, a Nazca-vonalakat kutató német régésznő fürkészi a kősivatagot. Felállítja létráját, felmászik rá, hogy értse, amit a kőtenger szemmagasságából nem látni.

Aravena a létrás hasonlattal és a „Jelentés a frontról” szlogennel a globalizált világ ingatlan- és építőipari-boom betontengerén „hajózó” építész figyelmét célozza. Aki aligha látja, hogy a világot már megépítették. S hogy az eredeti funkciójukban feleslegessé váló objektumok, házak, akár városrésznyi rozsdazónák nem bontandók szükségszerűen. Nemcsak mert roppant hulladéktömeg keletkezik, hanem mert megfelelő új funkciót keresve-megvalósítva az építész kiszélesítheti tevékenységét, amivel a társadalom nagyobb hasznára szolgálhat, mint mai egyre kevésbé fenntartható praxisa. Aravena így ír a nazcai fotó mellé: „A földön állva a kavicsok csak semmitmondó kődaraboknak tűnnek, fentről, a magasból viszont madár, jaguár, virág és fa rajzolódik ki a talajon (…) A Jelentés a frontról azt vállalja, hogy az építészetet övező sokféle kihívás tudatában, tapasztalataik és tudásaik széles körű megosztására hívja azokat, akik a létra tetején állva nekünk, a földön állóknak új perspektívákat nyújthatnak.”

A magyar pavilonra kiírt pályázat nyertesei, Fábián Gábor és Fajcsák Dénes is szereztek már hasonló tapasztalatokat, mint Aravena. Kiállításuk reflexió a főkurátori felhívásra. Fábián 2006-tól részt vett pl. az A38 kulturális állóhajó tervezésében. Posztgraduális mesteriskolásként volt az ELTE második világháborús áldozatainak tervezett emlékmű létrehozásában, ami 2015-ben Piranesi-díjas lett. A két építész 2002-ben alapította az Arkt építészirodát. 2005-től Egerben működnek. S ott megélték, hogy „az építészek már felosztották a helyi tervezőpiacot.” Ezért épület revitalizációra fókuszálnak. Például az egri történeti Gárdonyi-kert területén több éve üresen pusztuló, már életveszélyes egykori GAMESZ-épület felújítására szerződtek az önkormányzattal – a 400 m²-es ház és a 4000 m²-es ősfás kert hasznosítására, helyi igényekre reflektáló, fenntartható programmal. Állami és önkormányzati támogatás nélkül felújították-átalakították a házat, hogy azt kulturális tartalmakat szolgáló, önfenntartó intézménnyé fejlesszék. Csak a rendelkezésükre álló erőforrások újbóli, hatékony felhasználására építettek, kezdőtőke és pénzmozgás nélkül fogtak a reaktiválásba. Így kerültek a projektbe egy szakközépiskola szakipari tanulói, vagy a heves megyei büntetés-végrehajtás fogvatartottjai. Utóbbi gyakorlatról már bizonyították, hogy a teljesítményen túl a résztvevőknek az önkéntes munka segít a későbbi rehabilitációban.

 

A modell – noha a kiállítás nem hivatkozik erre – nem új, már az 1989 előtti évtizedben Makovecz Imrének a faluházak hasonlóan önerőre építő, közösségépítő praxisával rokon. Később a Reischl Gábor, majd Krizsán András vezette Falufejlesztési Társaság működtetett hasonló modellt, egyebek közt a „Nagyapám háza” alkotótáborokban. Igaz, a „szép” klasszikus fogalmának léleképítő funkciója az egri projektből hiányzik. Van viszont kultúrközpont differenciált használattal, benne kiállítótér, műtermek, közösségi tér, kávé- és borkert. Az Eszterházy Károly Egyetem Vizuális Művészeti Tanszékével szövetkeztek a programokhoz. Az „Ellátóval” megpályázták a Biennálét és nyertek. A pavilonunkba adaptálást „építészeti műfajú” részletekkel kezelték: a felújításnál is használt elemeket építették be újra. Pl. fa zsalutáblákból bútorokat kreáltak. Hozzátették – a 2007-es képzőművészeti biennálén 2007-ben a magyar Arany Oroszlán díjával is méltatott, kultúrházaink pusztulását művészi hitellel prezentáló osztrák Andreas Fogarasi projekt hangulatát, képeit idéző – GAMESZ-enteriőr és az építést prezentáló részletek dokumentációját. A Gárdonyi Géza által ültetett gesztenyést, ami az „Ellátót” körülveszi, a Giardini fái és az átrium kertje idézik.

A magyar „aektivátorok” kiállítás megfelel a főkurátori jelszónak. A kiállítók többsége azonban továbbra is az esztétikum felől néz szét a sivatagban. 2000-ben Massimiliano Fuksas a „Több etikát, kevesebb esztétikát” jelmondat köré szervezte az akkori építészeti biennálét, az erre (akkor is) kevesek közt reflektáló magyar pavilon – jelentős közönségsikere ellenére – hivatalosan észrevétlen maradt. Talán most a webkamerás plusz kommunikáció segítheti a befogadást. Persze a net a magyar építészet – a főkurátori koncepció diktálta koncepció mentén újra mellőzött – teljesítményeinek bemutatására is alkalmas lenne… A 2016-os pályázók közül visszaidézem itt, hogy Őry Júlia és a FUGA Bán Ferenc életművét mutatta volna be, Tóth Péter az elmúlt 25 év  itthoni stílusteremtő borászataival állt volna a világ legnagyobb nemzetközi építészeti kiállításának publikuma elé.

A nemzeti pavilonok általában nem, vagy csak áttételesen követik a központi jelszót. Éppen, mert a kiáltványszerű „felhívás” ritkán teszi lehetővé a részt vevő országok építészeinek bemutatását, a kurátori főtéma rendre a központi pavilon és az Arsenale műsora.

Az Arany Oroszlán díjat az idén Carnicero & Carlos Quintos kurátorok spanyol pavilonja nyerte. A „feltörekvőnek” nevezett 25-45 közti évjárat teljesítményének bemutatásával. Bizony, építészettel közvetített országimázzsal.

Dél-Korea pavilonjában a frontjelentés a nagyvárosi harc terepasztalán jelenik meg. Szöulban a leglátványosabb az egymással szemben ható, urbanistákra nehezedő kétféle nyomás. A városlakók itt viselik el a világ legzsúfoltabb egy főre lakóélettér mutatóit. Az egyik ennek enyhítését célzó urbanisztikai kísérlet civil mozgalomból indul ki: a lakosság illegálisan beépíti a házak erkélyeit, külső lépcsőit és él a tetőkön adódó térhasználat „szabálytalan” lehetőségeivel. A magyarországi lakótelepeken, de Velencében sem új ez a modell. A szöuli hatóságok ehhez hozzátesznek olyan megkötéseket, mint a beépítés régi magastetők dőlésszögeit idéző szabályozás, melyek tekintettel vannak az utca és a szemben lévő házak benapozására. De Dél-Koreában, a világ egyik legintenzívebben fejlődő gazdasága felnyomta az építési telkek árait, és a lakókkal éppen ellenkezően, a földterület és a légtér kizsigerelésére tör. A civilek 50%-os, az üzleti élet 200%-os beépítést céloznak. Ki fogja a csatát megnyerni? Most a néző: a koreai kiállításon az urbanisztikai kísérletet „leg” kiállítás-technológiákkal, 3D-nyomott modellekkel teszik átélhető látvánnyá.

Éppen az ellenkezője a francia pavilon a kis gesztusokat felmutató kurátori koncepciója. Ők az ország különböző földrajzi adottságú területein kialakult építészeti tradícióiból, ősi mesterségeiből indulnak ki. A cím: „Új gazdagság”. A régi építő know-how megújulásának szemet gyönyörködtető eredményeivel jelenik meg a zsindely, a szalmabála építés, a terméskőhasználat és a mai energiatakarékos követelményeknek megfelelő hi-tech gondolkodásmód – együtt. 22 eltérő szellemű, magas technikai és szakmai tudást tükröző példát mutatnak be fotóban, rajzban, modellben és 1:1-es, tapintható részletekkel. Együtt ebből: új, gazdag architektúra körvonalazódik.

Szemben a német pavilont alaposan átalakították. Az antik építészeti minta nyomán épített monolitikus, nemzeti szocialista klasszicizmus architektúrájába – roppant mennyiségű beton és kő kibontásával – hatalmas kapukat nyitottak. A pavilon egy tengerre néző kerti villává alakult. Ez Németország befogadó menekültpolitikájának üzenete. Belül 150 alternatív (építő)projekt bemutatásával a 20-30 éve érkezett vendégmunkásból a német gazdaság hasznos tagjává vált emberek mikrokörnyezetét pásztázzák. Pl. egy olasz – pékként érkező – család fia ma színházi jelmezkészítő műhely feje. Egy Offenbachban büfét nyitó – később azt hálózattá kiépítő – török ember is egyénített világ. Ezeket az „eseteket” riporttal, sok fotóval láttatják. A megvalósítható beilleszkedés tárlatának címe: „Heimat der Freunde”.

A központi pavilon főkurátori koncepciójának egyik megdöbbentő adatát is idéznem kell a bunkerbontó példája mellé: „Kínában 2011-2013 között több cementet használtak fel, mint az USA-ban az egész 20. században”. Ez a terem agyagépítészetet prezentál: STOP ASTMA táblákkal – a betonnal ellentétben a vályogház maga is lélegzik. Ma 3 milliárd ember él vályogházban és még 2 milliárd embernek volna mód „vas nélkül”, ipari szennyezés nélkül otthonokat építeni…

A velünk szomszédos Izrael Pavilon kiállításcíme: „LifeObject”. A nagyformátumú kortárs szobrászati installáció bejátható: a biológiai struktúrákat, csontszerkezeteket, geológiai képződményeket idéző formák régi Wunderkammereket idéző, lehetséges architektúra futurisztikus víziói. A spekulatív építészeti szcenárió kurátorai: Bnaya Bauer, Arielle Blonder és Noy Lazarovich építészek, valamint Dr. Ido Bachelet és Dr. Yael Eylat Van-Essen természettudósok. Saját utat járó prezentáció az ország tudástőkéjének sikeres vizualizációja.

Persze vannak – mint a Biennálén mindig – nekem ellenszenves blöffök is. A belga design-alkotópáros, a Shelleken’s & Peleman egy gondolára szerelt, felfújható óriás menekültet utaztat a lagúnákon. Ők már behajózták ezzel a projekttel Uppsalát és A’damot, innen Melbourne-be és Rotterdamba mennek.

Maga a város most is széles kulturális kínálatot mellékel. Például: a Palazzo Fortunyban Jean Clair kurátor „Atelier Cadorin” tárlatát, a Peggy Guggenheim Alapítvány „Imagine / a Barbár itáliai művészet 1960-69” c. mustrájával az olasz kánont átíró Luca Massimo kurátori koncepcióját, a Palazzo Ducale pedig a „Velence, a zsidók és Európa 1516-2016” történelmi panorámáját kínálja annak, aki győzi.