Jegyzetek a halál országából

A kiváló magyar újságíró és költő „Hideg krematórium” című dokumentumértékű visszaemlékezése Jugoszláviában 1950-ben jelent meg magyarul.

A hidegháborús politika miatt ez a remekmű  70 évig homályban maradt– túlságosan szovjetbarát volt a Nyugat számára, túlságosan zsidó központú a Keletnek. 2024 januárjában viszont 15 nyelvre fordították le és egyszerre adták ki, így Magyarországon is először, holott magyarul íródott, a név szerint említett szereplők mind magyarok a könyvben (pl. Vázsonyi János volt igazságügyminiszter, aki nem élte túl a haláltábort).

Amerikában  az első angol nyelvű kiadás a februárban elhunyt nagyszerű fordítónak, Olchváry Pálnak köszönhető. A mű a lehető legjelentősebb elismerő irodalmi kritikákat kapta a legfontosabb napilapokban és irodalmi újságokban.

Debreczeni (ez az írói álneve) Brunner József élete nagy részét Jugoszláviában töltötte. Budapesten született 1905-ben.  Kezdetben a szabadkai Naplóba írt verseket, majd a budapesti Ünnep című napilap szerkesztője volt, ahonnan a zsidóellenes törvények miatt 1938-ban elbocsátották. A vajdasági zsidók deportálása 1944 április második felében kezdődött. Felesége, Lenke és szülei már júniusban nem voltak az élők között. A háború után a jugoszláv vajdasági magyar médiának, valamint vezető belgrádi lapoknak volt munkatársa. Híd-díjjal tüntették ki, amely a  jugoszláviai magyar irodalom legmagasabb kitüntetése volt.

Debreczeni 1944 május elején,  három év munkaszolgálat után, Bácska Topolyáról érkezik meg Auschwitzba. A vagonban körülötte lévőkre név szerint  emlékszik: szegedi, szabadkai, topolyai már a munkaszolgálatból ismert sorstársaira, volt közöttük író, szerkesztő, üzletember, ügyvéd, fotós, szabó, földműves, jazz zongorista. Többnapi vonatozás után, a megérkezéskor egy magyar rab  odakiált: Gyalogolj! Így a jobboldali sort választja, azok a fáradtabbak, akik balra a teherautó felé indultak, kevesebb mint egy órán belül a gázkamrában végezték. Később megtudta, hogy a gázkamrába menőket is előtte leborotválták és szappant is adtak a kezükbe.

A jobbra tartó, perverzen szerencsések útja tizenkét rémisztő hónapig tartó bebörtönzéshez és rabszolgamunkához vezetett. Három különböző munkatáborba került: vasútépítés, bánya és alagút ásás egyre nehezebb körülmények között egyre kevesebb élelemmel ellátva.

Az író megfigyelő képessége rendkívüli. Minden, amivel találkozik az általa Auschwitz-országnak nevezett területen – a munkaterületek, a laktanyák, a holttestek,  az éhség, a névsorolvasás, a munka, az őrület, a félelem, a kétségbeesés, a furcsaság, a remény, a kegyetlenség –  ezeket mind éles részletekben örökíti meg.

Ami a könyvében szintén különleges, hogy mint egy riporter (több nyelven tudott) bárhová kerül, aprólékosan feltérképezi a helybeli, a foglyok közötti hierarchiát. A táborfőnök, a munkafőnök a barakkfőnök és a kápók, mind a foglyokból választódtak ki, a korábban jött  túlélők lettek a  vezetők, de csak a legkegyetlenebbek maradhattak meg a  pozíciójukban. A nácik szisztematikus találékonysággal létrehozták a haláltáboraikban a páriák hierarchiáját.  A szürkék, azaz német gárda nagyrészt hiányzik; ehelyett a rabok uralkodnak más foglyok felett. Talán épp az érintettség miatt nincs lengyel, lett, litván vagy ukrán nyelvű változata a könyvnek.

A rabszolgamunka rendszere egy innovatív köz-magán kezdeményezés eredménye volt. Három „illusztris cég” bérelt rabszolgamunkát a náci államtól: a Baugesellschaft építőipari cég; George Urban AG, föld feletti gépészet; és a rettegett Kemna földalatti mérnöki cég. Debreczeni élesen kifejti a kapcsolatot a nagykapitalizmus könyörtelensége és a táborok szándékos belső törvénytelensége között.

A könyv utolsó harmada különösen megdöbbentő – amelyben Debreczeni a „hideg krematóriumba” kerül, egy olyan helyre, ahol a munkához túl beteg rabokat hagyják meghalni.  A háború vége felé a nácik, nem akarva, hogy ipari mészárláson érjék őket, a tetvekkel teli, tífuszos, csontsovány embereket a saját szennyvizük felett centiméterekkel, a priccsekre hatosával felrakva hagyták meztelenül, éhen, vérhasban, tbc-ben és kétségbeesésben meghalni.  Ezek voltak a “hideg krematóriumok”. 1944 novemberétől  így feküdt az író is a  dörnhaui halálkorházban. Itt is  aprólékosan feltérképezi, hogy ki felügyel kit, ki kinek van kiszolgáltatva, ki fér hozzá élelmiszerhez, hírekhez, gyógyszerhez, cipőhöz. Százával hozzák a betegeket, és százával viszik el reggelente a hallottakat. Mint Camus A pestis regényében, itt is van egy jó ember, Farkas doktor, aki önfeláldozóan próbál segíteni az őrült lehetetlenségben. Az író lebeg a majdnem halottak és az újonnan meghaltak között, egyfajta folyamatban lévő kollektív gyászjelentést készít, felvázolja azokat az emberi lényeket, akik egykor voltak, az emberi életeket, amelyekben egykor éltek, miközben kihordják holttesteiket és egy meszes gödörbe vetik. Mindig jelen van a bűz, az emberi hulladékok és az emberi maradványok folyója. A  pokol panoptikumos ábrázolása egyszerre személyes és közösségi. A foglyok megtámasztják egy halott priccstársukat, kinyújtják a karját, hogy kapjanak még egy darab kenyeret. Debreczeni három komoly betegségen megy keresztül, a szovjetek csak május 3-án szabadítják fel a tábort, amikor végre gyógyszert és tápszert kaphat tőlük.

Az amerikai kiadó, a New York-i St. Martin’s Press szerkesztője szerint Debreczeni könyve a nácizmussal szemben valaha írt egyik legkeményebb, legkegyetlenebb vádirat. Precíz, érzelemmentes stílusa egy páratlan irodalmi színvonalú szemtanúi beszámoló, arra készteti az olvasót, hogy emberi lényeket képzeljen el intellektuálisan felfoghatatlan körülmények között.

A holokauszt 80. évfordulójára a Magyar Nemzeti Galéria Így történt – A holokauszt korai emlékezete szemtanú művészek alkotásain című kiállításán szerepelt egy teljesen ismeretlen művész, Holló Imre, eredeti szakmáját tekintve fogorvos, őt 1944-ben Auschwitzba, majd a dörnhaui munkatáborba deportálták. Aki olvasta Debreczeni könyvét, az megdöbbenve veszi észre Holló a dörnhaui Hideg krematóriumról készített vagy tíz műből álló rajzsorozatát. Holló Imre rajzai, sőt a jegyzetei is megerősítik az ottani borzalmak igazságát.

A könyvet angolul a St. Martin Press adta ki Jonathan Freedland előszavával. Eredeti, 1950-es belgrádi megjelenése után még két kiadása volt Jugoszláviában, illetve Szerbiában, magyarul idén a Jelenkor Kiadó gondozásában jelent meg.

(A cikk eredeti változata a Bécsi Naplóban jelent meg.)

Kapcsolódó cikk

Palackposta kommentárral – Holló Imre rajzairól