Jean Mattern: Szeptember

Hamarosan tizenegy éve lesz, hogy a lányunk meghalt, de azt hiszem, szerette volna ezt a tervemet, büszke lett volna rám. Ez a gondolat újabb gondolatot szült, bekapcsoltam a számítógépet, és tudtam már, hogy az emlékezetem szeszélye szerint kell leírnom az eseményeket, hanyagolva a hivatalos kronológiát. Hogy megadjam a tisztességet a tizenegy sportolónak, akiknek még a nevét sem merik nyilvánosan kiejteni, attól félvén, hogy ettől megkeseredik az ünnepi hangulat; de azért is, hogy visszacsaljak a fénybe egy férfit, akiről még soha nem meséltem senkinek; aki a tizenegy koporsóval együtt éppen olyan végérvényesen eltűnt az életemből, mintha őt is meggyilkolták volna a fürtstenfeldbruck-i katonai repülőtér kifutópályáján. Sam Cole volt a neve.

Egy újságíró, hajdani tudósító emlékszik vissza és írja meg napról napra 1972 szeptemberének történéseit, amikor a müncheni olimpián palesztin terroristák tartanak fogva majd ölnek meg tizenegy izraeli sportolót. Mattern regénye nem csupán személyes hangvételű tudósítás a tragikus eseményekről, hanem egy megdöbbentő és felkavaró kaland története is, melybe az elbeszélő a túszdráma közepette sodródik egy ismeretlennel.

Jean Mattern 1965-ban született, közép-európai eredetű családban. Párizsban él és dolgozik. Első három regényét számos nyelvre lefordították. A Szeptember a negyedik, magyar nyelven a harmadik megjelent regénye.

A kötet – melyből részletet közölhetünk – a Jelenkor Kiadó gondozásában jelent meg.

Szeptember 6., szerda

(…)

Amikor a telefoncsengés belehasított az éjszakába, Sam felpattant és majdnem lelökött az ágyról. Hallottam fojtott káromkodását:

– Mi a franc…?

A rádiós ébresztőóra 2:58-at mutatott. Sam végül megtalálta a telefont a sötétben, beleszólt: „Ken”, majd kétszer egymás után: „Lo, lo”, körülbelül ez volt az összes ivrit szó, amit ismertem: igen és nem. Sam letette, majd üvölteni kezdett:

– Öltözz fel! Gyorsan!

A ruhánk az ágy lábánál hevert, és amikor Sam felkapcsolta a lámpát, egy pillanatra ott álltunk egymással szemben meztelenül, majd lehajoltunk, hogy kikeressük a halomból a holminkat.

(…)

– Sajtótájékoztatót tartanak a lyukban. Siess.

Még mindig nem tudtam, mi történt, és hogy Sam mitől került ilyen állapotba. A lépcsőfokokat négyesével véve nyargaltunk lefelé. Miközben az utcán a sajtóközpont felé rohantunk, Sam odakiáltotta:

– A Yediot Aharonot kiküldött tudósítója szerint mind meghaltak. Hazugságokkal etettek minket. Mind halottak!

Amikor beléptünk a lyuk ajtaján, felötlött bennem, hogy talán jobb lenne, ha nem látnának együtt minket, de már késő volt elválnunk. Egyébként olyan feszültség uralkodott a teremben, hogy senki ügyet sem vetett ránk. Legalább hatszáz újságíró nyüzsgött odabent, és voltak hivatalos személyek is, a szövetségi és a bajor kormány tagjai. Néhány perccel múlt hajnali három óra. A sajtóközpont nagyterme zsúfolásig megtelt. A hangulatot érzékelve az izraeli újságíró iménti telefonhívása nélkül is rájöttem volna, hogy éjfél óta rosszra fordultak a dolgok. Különben miért lenne itt ennyi ember?

Láttam Sam arcán, hogy ugyanazt gondolja, amit én. Nagyon sápadt volt, és olyan merőn nézett rám fekete szemével, hogy szinte megijedtem tőle.

A német hivatalosságok hosszan, részletesen felsorolták a tegnapi eseményeket, időnként el-elhallgatva, hogy a tolmácsok elvégezhessék a munkájukat. Elviselhetetlen volt három nyelven végighallgatni azt, amit mindenki tudott már. Sam alig értett valamit németül, és biztos voltam benne, hogy a pokol kínjait állta ki, miközben én suttogva próbáltam lefordítani a lényeget, hogy ne kelljen kivárnia a hivatalos tolmácsolást. Vagy húszpercnyi bevezető magyarázkodás után, amelyből semmi újat nem tudtunk meg, egy amerikai újságíró végre vette a bátorságot, és a bajor belügyminiszter, Bruno Merk szavába vágva híreket kért a fürstenfeldbrucki repülőtérre szállított kilenc izraeliről.

A belügyminiszter válasza igazolta legrosszabb balsejtelmeinket:

– Sajnos, félő, hogy az összes túszt megölték.

Megfogtam Sam kezét. Tudtam, hogy mindennek vége.

Teljes volt a megdöbbenés. Tegnap az egész világ fellélegezve, a Fürstenfeldbruckból érkezett hírektől megkönnyebbülve tért nyugovóra, a reggeli újságok főcímekben hozzák majd a kilenc túsz kiszabadítását, és most, hajnali fél négykor, fárasztó magyarázkodás és hosszú köntörfalazás után bejelentik nekünk: „Félő, hogy az összes túszt megölték”.

Mi történt? Miként lehetséges, hogy alig négy órája egy ilyen drámaian megtévesztő hír járta be az egész világot, és ezt a hírt az összes müncheni hivatalosság is megerősítette, amikor alig negyven kilométerre a várostól még semmi nem volt lejátszva, semmi nem volt megoldva? A sajtókonferencia hol bohózatba, hol tragédiába hajlott, becsaptak, átvágtak, félrevezettek minket, s így mi is félrevezettünk másokat, és most meg kellett emészteni a beszámolót a hosszú lövöldözésről, vérfürdőről, ébredéskor képünkbe robbant a halál, két óra alvás után, vagy egyeseknél két órányi ébrenlét és egy jó nagy ivászat után. Ennél borzalmasabb macskajajt még senki sem tapasztalt meg. Az összes izraeli túsz meghalt: Weinberg a hajnali támadásban, Romanót valamivel később a társai szeme láttára koncolták föl, Springer, Halfin, Friedman és Berger bennégtek a helikopterben, amire kézigránátot dobtak a túszejtők, Gutfreundet, Shorrt, Slavint, Spitzert és Shapirát az egyik terrorista kaszabolta le géppisztollyal, mindez éjféltájt történt… Akkor, amikor mi már egymást öleltük – de ezt nem mertem végiggondolni, és bizonyára Sam sem, aki most lázasan kotorászott gyógyszer után a nadrágja hátsó zsebében, majd felállt, és azt mondta:

– Én kikérdezem az izraelieket. Te kifaggatod a német hivatalosságokat, és itt vársz rám.

Ez nem kérdés és nem kérés volt, és ha nem láttam volna az iszonyatot a tekintetében, megalázva éreztem volna magam a parancs hangneme miatt. De most már tudtam, hogy mindennek semmi jelentősége. Még éreztem az ajka ízét az ajkamon, a testemen még végig-végigborzongott a gyönyör, amellyel megajándékoztuk egymást, de alig volt időm, hogy eszeveszetten beleszeressek ebbe a férfiba, alig volt időm átélni, milyen csodálatos érzés a karjai közt merülni álomba, alig volt időm rádöbbenni, hogy vannak érzések, amelyek erősebbek nálam. Csak három óra telt el, és mindent átjárt a hamu íze. Tompán meredtem magam elé, mozdulni sem bírtam, a botrányos boldogság emlékét máris megmérgezte a vérfürdő iszonyata, a sajtóközpont sápadt fényében komor arcok vettek körül, csupa elképedt, elszörnyedt arc, és én egyedül voltam, magányosabb, mint valaha is volt emberi lény, a szívem épp most tört össze, és tudtam, hogy a fájdalmam felháborító, kinek is mondhatnám el, hogy az életem romba dőlt, miért is lenne ez fontos, amikor tizenegy ártatlan ember halt meg szörnyű szenvedések között? (…)

Sam kora reggel tért vissza a nyomozásból. Én az éjjel alig mozdultam el a fotelból. Egyetlen befolyásos németből sem tudtam semmilyen használható információt kihúzni, a sajtóközpontból pedig nem merészkedtem ki. Sam nagyobb sikerrel járt.

– Alig hiszem el, amit az izraeliek meséltek. Rosszabb, mint amit el tudtunk volna képzelni. Később elmondom. De most kellene egy írógép.

Samnek igaza volt: jobban tesszük, ha a szakmai reflexeinkre hagyatkozunk. Ha nyomozunk, próbáljuk megérteni, mi történt, végezzük a munkánkat. Sam hozzáállása kirántott a bénultságomból. Ő az izraeli forrásait felhasználva két Moszad-ügynökkel beszélt, akiket az izraeli kormány küldött Németországba a túszejtés hírére, hát akkor én miért ne vehetném hasznát a némettudásomnak, hogy kikérdezzem a tanúkat? A lyukban végül találtam egy német újságírót, aki ott volt a fürstenfeldbrucki repülőtérnél, ahol sok ezernyi kíváncsiskodó és egy maroknyi újságíró préselődött a kerítéshez, a végkifejletre várva. Elmondta, hogy valamivel este tizenegy után a repülőtér kerítése előtt felbukkant egy férfi az olimpia formaruhához tartozó kalappal a fején, és bejelentette, hogy az összes túsz kiszabadult. Ki volt az, aki hírül adta, hogy vége a rémálomnak? Egy jó szándékú önként vállalkozó, aki valóságnak hitte a vágyait? Vagy egy perverz őrült, aki örömét lelte a morbid tréfában, akit élvezte, hogy hazugsága hallatán az egész földön fellélegeznek, és ő ágyba küldheti a sok ezernyi fáradt tévénézőt éppen úgy, mint a túszok hozzátartozóit, akik majd megbolondultak örömükben, amikor megtudták, hogy az apjuk, a fivérük vagy a férjük megmenekült, nem is beszélve Golda Meir vagy a német kancellár megkönnyebbüléséről? Vagy Sam és az én megkönnyebbülésemről? Akik mindannyian az éjszaka közepén, vagy hajnalban szembesültünk a kegyetlen és elviselhetetlen valósággal? Német kollégám egyetértett velem abban, nem valószínű, hogy valaha is megtudjuk, ki volt az a férfi, aki a legförtelmesebb hamis örömet szerezte sokmilliónyi embernek, akinek sikerült átvernie az egész világ médiáját, és groteszk felkiáltójelet tennie a tragikus nap végére. Soha nem fogjuk megtudni a nevét, és én soha nem vallhatom be neki, hogy szégyennel elegy hálát érzek iránta.

Hiszen hogyan is felejthetném el: az ő hazugságának vagy baklövésének köszönhetem, hogy Sam így szólt hozzám éjfélkor: „Gyere!”?

„Az Olimpiának folytatódnia kell!”

A stadion egész közönsége, egy egész nemzet megtapsolta Avery Brundage-t. Mind ilyen döntést vártak, ilyen döntésben reménykedtek. Mindenki ezt remélte, kivéve az olimpiai stadion gyepén gyülekező kis izraeli küldöttséget. Reggel tíz óra volt, és tizenegy üresen hagyott szék emlékeztetett arra, hogy ennyi sportoló nem jelent meg a hívásra. Tizenegy koporsó fog hazatérni ugyanazzal a géppel, amellyel az életben maradt honfitársak is. Sam mellett ültem, amikor felcsendült Beethoven Gyászindulója. Sam nem tudta visszatartani a könnyeit. Tehetetlen voltam. Vállára tettem a kezem. Ő ismerte a sportolókat és az edzőket, akiket meggyilkoltak, lelőttek vagy elevenen megégettek a halál előszobájában töltött végtelenül hosszú nap után, és a többieket is, akik életben maradtak és gyászoltak. Tanácstalannak és törékenynek látszottak, ahogy ott ültek a csúf műanyag székeken, egy olyan helyszínen, amely eredetileg nem arra szolgált, hogy gyászszertartásokat tartsanak ott, a stadionban, amely azért épült, hogy a nagy sportolók hőstetteinek, a diadalmas testek ünneplésének a színtere legyen. Már csak árnyékai voltak önmaguknak, az egykori erős, gyors sportolóknak, ezek a birkózók, súlyemelők, vívók és a rövidtávfutónő, aki nem fog részt venni az utolsó versenyén, és aki az edzőjét siratta. Az a két sportoló is ott volt melegítőben és szandálban, akiknek sikerült megszökniük: Gad Tsabari és Tuvia Sokolovski, ők talán még elveszettebbek voltak, mint a többiek. Sam megmutatta Ankie Spitzert is, aki éppen időben érkezett az első repülővel Hollandiából − utoljára a Connollystrasse 31-es számú ház ablakában látta a férjét, hátrakötözött kézzel, hiszen Hollandiában, ahogy mindenütt a világon, élőben közvetítették a tegnapi eseményeket. Sam újra elmondta:

– A kislányuk éppen az olimpia előtt született.

Ő ismerte mindnyájukat, néhányukkal riportot is készített a Jewish Week számára, és velük együtt nézett meg egy zenés vígjátékot néhány órával azelőtt, hogy egy gyilkos dráma akaratlan szereplői lettek.

A Német Szövetségi Köztársaság elnöke kifejezte részvétét az elhunytak családjának és egész izraeli nemzetnek. Avery Brundage, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság leköszönő elnöke fogadkozott, hogy az olimpia eszméje tovább él, és a politikusokon, magas rangú hivatalnokokon és főúri vendégeken, például az edinburghi vagy a monacói hercegen látszott, nemigen tudják, mit keresnek itt. Ők ünnepelni jöttek, és most arra kényszerítik őket, hogy részt vegyenek egy temetésen. Jesse Owens, aki harminchat év után – ennyi idő telt a gyászos emlékű berlini olimpia óta − először tette be a lábát Németországba, úgy sírt, mint egy gyerek. De a többi jelenlévőn látszott, hogy szeretnének már túllenni az egészen, és nem a zsidó hagyomány miatt, amely megköveteli, hogy a lehető leghamarabb eltemessék az elhunytat.

Tótfalusi Ágnes fordítása