Janikovszky Éva: Naplóm, 1938–1944

Részlet a gyerekkori és fiatalkori naplóból, amelyet Janikovszky Éva tizenkét és tizennyolc éves kora között vezetett. A korabeli naplóbejegyzésekből kibomlik egy különlegesen érzékeny lány története, aki a világháború éveiben lett felnőtt, ebben az időszakban volt először igazán szerelmes, és miközben életre szóló barátságokat kötött, szembesült a vészkorszak legdurvább intézkedéseivel, amelyek a családját is érintették.

1939. ÁPRILIS 15.

Pálinkás jó estét kívánok! Ihaj de sőt még csuhaj, azaz vesszen Trianon, és éljen… na ki? Azt ilyen időkben sose lehet tudni. Ámde szögezzük le a puszta tényt, hogy éljen a magyar hadsereg! Már csak azért is, mert ma elmaradt a latinóra. Ugyanis az egész úgy volt, hogy… éljen, éljen, közös határt akarunk, mindent vissza, nem, nem, soha, éljen… (pardon, már úgy bennem van mindez). Szóval ma jött meg a szegedi biciklis ezred a Felvidékről, s eme okoknál fogva ma kivonultunk, hogy „fehér szívünk minden melegével üdvözöljük a hazaszeretet hőseit, kik értünk és minden magyarért küzdöttek a Felvidéken, kik vérüket ontották hazájukért, a névtelen hősöket stb.”

(Idézet Erzsók költői szónoklattal egybekötött prédikációjából.)

Ámde térjünk a tárgyra. Kivonultunk, összevissza dobáltuk a katonákat piszkos nárciszokkal, megéljeneztünk egy pár csinos tisztet és egy sofőrt, és aztán ahelyett, hogy ottmaradtunk volna az ünnepélyen – hazavonultunk. Azaz vonultunk a kapuig, ott nem mentünk be, hanem visszafordultunk, és a latinórából hátralévő félóra hazafias érzéseket keltett szívünkben, kijelenthettük, hogy tüntetni akarunk. Tanárnőnk nem bírt velünk. Ahogy befordultunk a sarkon, beleütköztünk a diribe. Rémes volt! Egy szót se szólt, és mégis mindenki szótlanul visszafordult. Mikor a suliba értünk, épp kicsöngettek. Nem mentünk le az udvarra, hanem a szabályok ellenére fönnmaradtunk az osztályban. Magunkra zártuk az ajtót, és megszámoltuk az uzsonnákat, hogy hány napig maradhatunk elsáncolt várunkban. Hál istennek enyhült harci kedvünk, és mikor Biri néni jött, kinyitottunk. Félek, hogy lesz valami baj, vészjósló szélcsend van a dirinél, ámde megvigasztal, hogy… sose halunk meg! (De miből éljenek a temetkezési vállalatok…?)

 

ÁPRILIS 20.

A diri eltiltotta a b-seket a színháztól és a mozitól, mert rosszak voltak.

 

ÁPRILIS 23.

Isten éltessen! (Mármint engem!) Minden külön értesítés helyett, ma volt a születésnapom. Rém guszta dolgokat kaptam. Délután láttam az „Erzsébet”-et, szebb, mint akármi!

 

ÁPRILIS 26.

Intőkiosztás volt, és azt mondta a diri, hogy rémesen megbüntet minket, ha meg nem javulunk.

 

MÁJUS 14.

Jó ég, Stanci ist ganz plöm-plöm! Behozott 1 harapófogót, hogy rajzoljuk le. Wie das der kleine Stanzi vorstellt! Ahogy kilépett az osztályból, rohant le két lány a Julcsa nénihez a harapófogóért, felhoztuk, és az egész osztály lekopírozta. (Rátettük a rajzlapra, és körülhúztuk.) Most persze mindenkinek egyforma, és Stanci 1/2-et adott (ennyire nem tetszik neki a saját harapófogója)!

 

MÁJUS 20.

Ma volt a zsúrom, minden remekül sikerült. Megalapítottuk a HATÉKÁ-t! (6 tehenek clubja) Költői cím, nincs semmi értelme, és csak 5-en vagyunk, de nagyon jól hangzik. Jelszó: stanci, köszöntés: tehenek

 

MÁJUS 26.

Jaj de remek volt, voltunk délelőtt a földrajzi intézetben. Remekül szórakoztunk. Volt egy angyali segédtanár, dr. Wagner Richárd, azaz Ricsi, mert rém jóba lettünk vele. Meg volt még egy szemüveges, az is rém helyes, 35 percig társalogtunk az egyetem udvarán vele. Megértő…

 

SZEPTEMBER 4.

Na igen, minden nagyon megható, azonban azóta eltelt egy kis idő, nem sok, ugyebár, kérem, egész kevés, csak úgy 3-400 000 évecske. Azaz 3-4 hónap. De minden lényegtelen. A nyár csudás volt. A stílusom határozottan pocsékabb, de igazán nem lehet elvárni egy ilyen szegény leányzótól, hogy még írjon is, azonkívül hogy teniszezik, úszik, társalog és sétál. Hát ez mindenesetre megerőltető. Most épp rémesen várom a Bruckyt, és sajnos kezdődik a suli, és vége a tenisznek, és nem megyek többet aztán a korzóra, mert az nem illlldommmossss, ugyebár? Nem történt semmi izgalmas, csak volt szabadtéri, ami rém guzi, csuda rendes volt, és most épp kitört a háború, ami kevésbé guzi, azaz rendes. A Pacyval vagyok én jóban. És mostan sok fiúkát ismerek, amibe ugyan nincsen semmi vicccc! Járok biciklizni, sőt Apu, ill. keresztapu bevonult katonának, csinnadratta bummbummbumm! Amint a mellékelt ábra mutatja, sziporkázok, de abbahagyom, mert még meggyúlhat valaki. Good bye!

(Ja igaz, tanulok angolul.)

 

1940. JÚLIUS 1.

Fájdalomtól megtört szívvel jelentem, hogy már irtó rég nem írtam, ami elég szemtelenség. Kikaptuk a bizonyítványt, két kettesem van, hittan, számtan. A hittan szemtelenség, és azért kaptam, mert az Ipari Vásáron az Atya orra előtt ettem virslit. Hát ez pech, de csak túlélem. Azonkívül volt még egy nagy muri, ezt se írtam még meg. Meg kellett hívnom 18 lányt az osztályból, mert én is voltam náluk. Persze nagyon vegyes társaság lett, ui. én vagyok az ütköző az osztályban, mert én egyformán jóban vagyok a zsidó lányokkal és a keresztényekkel is. Így persze nem lehetett fiúkat hívni, és különben is rém sokan lettünk volna. Hát erre eljöttek szépen a kislányok, átnyújtanak cinikus mosollyal egy-egy doboz csokit, amit tudvalevőleg utálok, és felraktuk a lemezeket, és próbáltunk táncolni, és meguntuk, és uzsonnáztunk, ezt ugyan nem unták meg, de csak abba kellett hagyni. Aztán mély unalom borult a tájra. A Méliék a kapu alatt futballoztak, és „egész véletlenül” kinéztek a kapun. A Sors csodálatos véletlene folytán a Barabás meg a Benőkéék is pont itt álltak, na és ugyebár csak muszáj velük beszélni?! És most jött a harmadik – de korántsem az utolsó véletlen – Nagyanya személyében, akinek épp akkor jutott eszébe kimenni a kapu elé. Ekkor következett a drámai fordulat, a kint álló lányok egyike – nincs tisztázva, hogy ki volt ez az aljas alak – megkérdezte Nagyanyát, hogy bejöhetnek-e a fiúk. Nem mondhatta azt, hogy nem, tehát bejöttek. Anyu irtó dühös volt, és én is, mert pont ilyen hülyék jöttek, de aztán beláttam, hogy mennyivel jobb volt így. 5 perc múlva megjelent a Katsa s Pudler és az Intrikus. Most már heten voltak, és lehet, hogy még többen jöttek, de nem biztos. És most kitört a botrány, u. i. ezek a fiúk természetesen csak a Veráékkal táncoltak, és a többiek ültek. És én hiába kértem őket, nem akartak mást felkérni. Végre az ifjabb Deutsch felkérte a Krekyt és a Sulyokot, ám kosarat kapott. Természetesen a többiek, okulva a példán, már meg se próbálták. Az Intrikus még ugyan rászánta magát, és felkérte a Sicyt, de nem kérték le, és 5 lemezt táncolt vele, de aztán otthagyta. Lassan elmentek az összes kath. lányok, és egész jó lett volna, ha rendes fiúk vannak. De nem voltak. És az Intrikus úgy bámult a félig lehunyt szemeivel és cinikus mosolyával, hogy kibírhatatlan volt, menekülnöm kellett. Nem bírom az egész modorát, pedig igazán kár mérgelődni rajta. A viselkedésében még nagyítóval se találni udvariatlanságot, fél méterre tartja az embert magától, a kezem épphogy csak fogja, fesztelenül és mély érdeklődéssel társalog a legújabb Vaszari-könyvről, avagy méltatja a milánói Scala utolsó Rigoletto-előadását, és mindezt nem lehet tolakodásnak nevezni. De a szemében, ahogy kitartóan csökönyösen, magabiztosan néz, annyi kihívó szemtelenség van, hogy „sérti női büszkeségemet.” És mondom neki, hogy ne nézzen rám, mert rémes, és idegesít. De mindig kinevet. „Leégethetsz, elküldhetsz, kicsúfolhatsz, kinevethetsz, de azt sohase tilthatod meg, hogy rád nézzek!” És akármilyen bosszantó is, igaza van. Rémes alak, félek tőle. Ha találkozunk, mindig odajön, egy darabig fesztelen előadást tart a háromdioptriás

Zeiss-lencse előnyéről, majd hirtelen fordulattal biztosít változatlan szerelméről, és megkérdi, hogy utálom-e még? A válasz mindig porig sújtja. Csak már menne a fenébe, annyi bajom volt már miatta mindenhol és itthon is. Anyu utálja, és G. halálosan haragban van vele. De most már elég az Intrikusból. Nem kell. Pont.

 

1944. JÚNIUS 18.

Most ment el a Laci, éjjel fél 11 van, ma viszik el Nagymamáékat, talán éppen most, marhakocsikban, nem tudom, hova. Úgy keringenek a fejemben a fogalmak, képek, szavak, mondd, te is ilyen hangulatban vagy? Azt hiszem, ez a Laciról ragadt rám, szinte árasztja magából a pesszimizmust és a kétségbeesést. Sárga csillag, gettó, papok, zsidók, jezsuiták, öngyilkosság, csendőrök, feljelentés, izgalmak, sírógörcsök, telefoncsengés, és még száz más, ebből áll egy nap.

Anyu állandóan sír, és én nem bírom vigasztalni, csak lődörgök összevissza, lehetőleg nem vagyok itthon, és ha sírni kezd, kirohanok a szobából, és becsapom az ajtót. Most már igazán fel kell mennem Pestre, kell valamit tennem, és veled is akarok beszélni, most nem tudom elhinni, hogy te lejössz. Legszívesebben felmentem volna reggel a Lacival, de lehetetlen, lehetetlen. És most még a vonatokat is leállítják.

Tudod, hogy rendes a Laci? Az az érzésem ugyan, hogy ő csak egy szerepet játszik most, de nagyon beleéli magát, valahogy imponál magának ebben a szerepben, és végeredményben mindegy, hogy mért csinálja, jól áll neki, és roppant stílusos, olyan, mint egy dúlt lelkű Dosztojevszkij-hős. Most, hogy kikísértem, és elbúcsúztunk, szerettem volna valamit üzenni neked, egész sötét volt, esett az eső, és én majdnem bőgtem. Azt akartam üzenni, hogy neked is szörnyű az életed, én tudom, hogy holtfáradt vagy, és rengeteg bajod van, és nincs jogom jelentkezni, és olyan lehetetlen dolgokkal előhozakodni, hogy hiányzol, és gyere le, mindezt tudom, de nézd, olyan jó, hogy vagy valahol, és lehet rád gondolni, mindig úgy gondolok rád, mintha te egy más világban élnél, messze ettől a sok piszoktól, ott, ahol „a szépség virul”, és neked semmi bajod, biztonságot árasztasz magadból, és beléd lehet lelkileg kapaszkodni ebben az őrült kavarodásban.

Janikovszky Éva: Naplóm, 1938–1944, Móra Ferenc Könyvkiadó, Budapest, 2020.