„Itt mindenki megöl mindenkit”

Eran Riklis Zaytoun című filmjét az Izraeli Filmhéten láthatta a közönség.

2015, Budapest. Jegyvásárlás, perec, filmvászon, halk suttogás, majd sötét csend. Bombázás, fosztogatás. 1982, Bejrút.

Ekkor és itt kezdődik el utunk a palesztin kisfiúval, Fahed-dal és az izraeli fogollyal, Yonival. Hogy ez a két ember miként volt képes együttműködni, barátságot kötni? Minden visszavezet Libanon fővárosába, Bejrútba ahol még a taxis szerint is „mindenki megöl mindenkit”. Gyilkolás három vallás, mohamedánok, keresztények és zsidók között. Az édesanya hiánya, az apuka és a barát fájdalmas elvesztése itt mind megszokott. Az élet soha nem áll meg, de ahogy az évszakok továbbra is változnak, a problémák nem, azok ugyanazok maradnak. A legnagyobb tragédia másnapján ugyanúgy kezdődik el az iskola, mint máskor, csak eggyel több fotó és virág gubbaszt az iskolapadon, utolsó emlékként kiabálva, hogy tegnap még itt ült valaki, aki ma már gyerekként halott.

Szerepek? Itt mindenki álarcot visel. A tanár, aki a nyugati példáknak megfelelően angol nyelvet tanít a gyerekeknek, de amint Fahed – gyászának közepette – rágyújt egy szál cigarettára, rezzenés nélkül elveri őt egy farúddal. A rettegett szíriai álrendőrök, akik mindaddig kemények, amíg fegyverük csöve feléjük nem fordul, ám akkor már csak a saját bőrüket próbálják menteni. Palesztin kisfiúk: Ahmed és Fahed az ő kutyájukkal, Churchillel. Ahmed, akiben – a terroristaképző, a háború, a folyamatos bizalmatlanság ellenére – megmaradt a gyermeki jószívűség, az őszinte kedvesség. És Fahed, a kisfiú, aki – bár még soha sem látta az izraelieket – teljes szívéből utálja őket, és amikor találkozik eggyel, szemrebbenés nélkül képes hátba lőni. Fahed nem engedi barátait, sem magát gyengének látszani az izraeli szemében: „Ne hagyd, hogy sírni lásson”- suttogja a haldokló Ahmed öccsének.

Van háborús élet? Inkább csak túlélés van, életnek ez nem nevezhető. Mégis, még a legnyersebb körülmények között is előáll az emberi érzés és a humor.

Az események hatására megváltozott Fahed és Yoni egyezséget kötnek: Fahed kiszabadítja az izraeli foglyot, cserébe a katona segít eljutnia szülőföldjére, Palesztinába. Együtt indulnak el „Palesztina”, azaz Izrael területére. Egy a föld, a haza mégis más. Háborúban mindenki hazudik, és senki sem hisz a másiknak, az emberek személytelenné, és törzsi alapon ellenségekké válnak. Yoni is otthagyja Fahedet, majd amikor ráeszmél, hogy ezzel kiszabadítójának az életét veszélyeztette, visszamegy érte. Életben maradni. „Stayin’ alive” (Életben maradni) – énekli a taxis, egyszerű és vidám körítéssel, miközben egy palesztin és egy izraeli utasa életét menti, a sajátját is kockáztatva – 3000 dollárért. Nincs, amit ez a taxis ne látott volna, és nincs, amit ez a jelenet ne mondana el nekünk: a háború sok pénzről szól, cinizmusról és menekültekről, illetve, hogy nekünk már csak az éneklés jut. „Itt mindenki megöl mindenkit”- mondja a taxis izraeli utasának, Yoninak. A sofőr olyan, mint egy háború sújtotta ország lakosságának többsége: elfogadja a tényeket, véleménye nincs róla, csak vezet arra, amerre mondják neki. A gyilkolások közepette ő mosolyogva énekli, hogy „stayin’ alive”, számára a háború nem több mint egy ismert vicc, amit mindenki kívülről fúj.

Dúl a háború, mindenki gyilkol és ölésre tanítanak, mégis meg-megjelennek a humánus elemek. Egy pohár víz odacsúsztatása a szomjas ellenségnek, egy ártatlan kisfiú szabadon engedése, a visszatérés motívuma. Fahed és Yoni egy sziklacsúcson ülnek, ahol a kisfiú rágóját az izraelinek nyújtja, aki azt fogja és elfelezi. Ez a maximum, ahova a köztük lévő béke eljuthat, háború van és ezt egyikük sem felejtheti el. Ahogy a különböző veszélyektől fenyegetett útjukon haladnak, egy kihalt vidámparkot vesznek észre. Van ott minden: csúszda, torz alakot mutató tükör és dodzsem, csak éppen üresek, minden kihalt. Két, papírból készült, arc nélküli focista áll a vidámpark közepén, az egyik argentin, míg a másik brazil mezt visel. A „palesztin Pelé”, azaz Fahed, tétovázás nélkül odarohan az utóbbi mögé, s életre kelti az arcnélküli gyermeket. A kisfiúknak a focipályán kéne csatát vívniuk, nem háborút a csatatéren. Yoni csatlakozik Fahedhez és együtt lőnek célba, a kisfiú jól lő, az izraeli katona viszont kiválóan. Még nem „sikerült” igazi terroristát faragni a gyerekből.

1982, Bejrút. 2015, Párizs… Hány ember egymásra találása kell ahhoz, hogy a sor ne folytatódjon, és egy ponttal tudjuk lezárni az előbbi mondatot?

*

Zaytoun (olivaolaj). Rendezte: Eran Riklis (izraeli). Forgatókönyvíró: Nader Rizq (palesztin-amerikai). Producer: Gareth Unwin és Fred Ritzenberg. Főszereplők: Stephen Dorff (Yoni), Abdallah El Akal (Fahed).  Eredeti bemutató: 2012. szeptember, Torontói Nemzetközi Filmfesztivál. 

A rendezővel készült interjúnkat itt olvashatják.