Itamár Jáoz-Keszt versei

Feltámad a szél

A parton megtorpan az est, és foga van a szélnek,
az eukaliptuszfák mögött eltűnt az udvar, és a testből
mint a csorba kés, útra kelnek a házak és a lélek.

Minden az Ég mélyébe hull, lelakatolt homályba.
Zörren a maradék idő, egyszer a Tél markolja meg –
ősz fejjel tanultam imáid, Uram, a szó ráfagy a számra.

A csillagtalan éj átjut a test udvarán s a házsoron,
tévelygő lelkem megborzong, egy titkos, ősi nyelven
mondtad: LEGYEN VILÁGOSSÁG,  s én ezen a nyelven álmodom.

Édenkerti idő

Az öröm forrása ott zúg az ősi kertben és a gyerekkor zöldjén,
mely porrá égett, Isten hangja kering a szélfúvásban,
a nappal fénylik, s lassan elsüllyed az ösvény,

amelyhez lábnyom ér. Húsod mélyén még érzed az időt,
ahogy visszafordul; megcsap a régi kedv, keskeny füst száll az égre,
s kering a kertekben a Hang. Magány szorít, akár a testet férfivá-nővé bomlása előtt.

Alszik a fák tövén a kígyó. Csak porszem árnyéka vagyok.
Mintha egykori nevem hallanám odafentről, és napok múlnak, nemzedékek
gyerekkor s öreg este közt – s a régi öröm újra felragyog.

A képmás

Miért vágyom, akár egy másik testet, a képmásodat?
Miért képzelem el rám nyíló szemed, kezem érintő kezed,
miért nem elég az elmormolt név, a futó gondolat?

Gyermekkoromban, ha felsírtam éjjel, hallottam, kürt rivall,
harci kocsid dübörög fenn, az égből jön segítség,
miért akarok most szólalni némán, könyvek zárt ajkaival?

Míg bennem a koravén gyermek erőlködve vissza-visszanéz
a Körös-partra, ahol anyja könyörgött Hozzád a háborúban egykoron,
és ír, és papirosokat teleír, és szól a kürtszó, amit megidéz,

s mintha az elmúlt dolgok álom-mélységeiből felrémlene egy alak,
föld és ég a bensőjében lángol, kezéből hullik a parázs,
de eljött, és most ott ül magas trónusán, s a roppant csarnokot

betölti bíbor szélével a palást,
s én elbámulok: alvajáró? vagy félig-éber király?

Gergely Ágnes fordításai