Itamár Jáoz-Keszt három verse

Írta: Itamár Jáoz-Keszt - Rovat: Irodalom, Kultúra-Művészetek

A tegnap elhunyt Itamár Jáoz-Keszt, magyarországi születésű izraeli költő három versét olvashatják az alábbiakban.

Itamár Jáoz-Keszt

 

Van, aki útra kel, és van, aki itt marad

 

„Jövőre, ilyenkor”

de ki a megmondhatója…

A kávéház teraszán zápor dönti fel a könnyű székeket

és a víz cseppenként lopódzik zakód zsebébe;

 

A nyirkos hideg csontodig hatol,

mintha tél lenne, de most még nyomasztóbb,

és a zsebnaptár is átnedvesedett;

galamb billegeti farkát és fehér tollazatát

egykedvűn borzolva a tócsába leskel;

 

Hát ez a nap is végetér –

amott túristák háborúról,

békéről locsognak:

„majd jövőre”

és továbbállnak,

kameráikat lóbálva,

melyek mint üres szív, kattognak egyre a bordák között.

 

És aki marad, az itt marad örökre.

 

S te csak ülsz a spirálisan növő esti fény bűvkörében

és tűnődsz: mi is köt végleg

ehhez a tájhoz, az üveges esőhöz

és a galambhoz, mely tócsából issza a pillanat nyugalmát,

mi az, mi idehúz és összetartja léted,

akár egy régi történelemkönyv elsárgult lapjait?

 

 

Az elhagyott, régi név

 

Hazafelé készülődtem

 

kilépni végre a házak garatján nyalábokban

kiszűrődő keleti zene bűvköréből,

félálomban,

egyedül szédelegve,

elcsodálkoztam,

ez árnyéktalan tájba miképp kerültem,

hol a járdák közt

délutánok súlya nyomja le a füvek fejét,

és az én fejemet is –

De álmomban ekkor a nevemet hallottam,

elhagyott, régi nevemet,

mely mint a fekete macska, riadtan rohant

a sikátorok közt,

túl a szemközti nyár tűzfalain,

távol a házaktól, melyek hozzámtapadtak,

mint örökké izzadó tenyerek,

elhagyva a vállamra nehezülő erkélyeket, hol

hajlott testű,

emberszabású pizsamák üldögéltek

időtlenségben lebegő kártyaasztalok körül,

húnyt szemű dalok árnyékában;

S a macska

fejét hátraszegve

oly fájdalmasan forgolódott,

mintha képzeletem törött ablakán át

gyermeksírással akarna csábítani,

hogy e perzselő szélű délutánon

megadón kövessem őt;

S íme, megértettem:

régvolt házunk lakója ez,

dudvák közt vonszolja feketéllő testét

a kúthoz,

melyből nyöszörgő hangok törnek fel egyre,

mintha kárhozott lélek kérne feloldozást,

bár élőlény egy sincs már a kút körül,

s csak egy régi, elhagyott név

somfordál

nyomomban,

mígnem futásnak eredek,

és futok-futok hazafelé,

szemben a házak kitátott szájával, melyek

a megmaradt nyár cafatjaival együtt

kiöklendik múltbeli énemet,

miközben szunnyadó keleti muzsika szól.

 

 

Az elárvult imatárgyak feltámadása

 

Midőn beléptem, válaszolt a padló halk reccsenéssel,

megmozdultak az árnyak,

s mint kihalt lények porcos csontvázai, összeverődtek,

majd zseblámpa fénye rebbent a sötétség peremén;

sziklabarlangi lépések tétova, tompa puffanása.

És íme, mint az ókori szent állatok tetemei,

oldalukra dőlve hevertek az itthagyott imatárgyak,

feledve már, hogy valaha az Örökkévalót szolgálták

életükkel, s csak némaságuk volt most fájóbb,

mint a pusztulásra ítélt állaté.

Midőn beléptem a romos templom bejáratán,

sötétségtől kimarjult szemekkel révedtek felém,

kinek jöttére felneszelve a lét és nemlét küszöbén,

emlékezni kezdtek újra régi önmagukra:

kandeláberek, foszlott kendők és imaszíjak,

penészes szidur-lapok és áldás-serlegek,

hajdani hívők kegytárgyai, idézve

húsból és vérből való egykori gazdáikat,

kik eltűntek táborok halállal illanó füstjébe fúlva

vagy szétszóródtak a világ megannyi tájain,

eső és hó-temette haldokló kegyszerek törmeléke:

akár a szent állatok porladó csontjai.

Láttam, reszkettek mind a téli fagyban,

vágyódtak az emberi szóra, mely fellobbantja ismét

kihűlt testükben a Szentség melengető lángját,

ha egy percre is csupán, ünnepi örömök eszközeként

feléled bennük a múlt, s a betévedt látogató ruhájába

váltig kapaszkodva, elhagyott tárgyak fakó hangján

szólhatnak végre, így könyörögve:

„Imádkozzatok értünk,

hogy néma tárgyi létünkből egy napon feltámadhassunk,

és visszakerüljünk a szent posztra,

és lehessünk akkor újra Ködusa tüzének eszközei…”

Ekként szóltak ők, s én szülővárosom templomának

beomló falai közt állva nem tudtam, miféle imát mormoljak

egymagamban itt, hol rég nem járt tíz igaz ember

s távol már a Minjánnak nevezett férfigyülekezet,

mígnem a könyörgő szent állatoktól elfordítva arcomat

hirtelen felsajdult a szív, zsugorodott a máj

és a felajzott epe görcsbe rándult,

régholt távoli rokonok képe zúdult elemi erővel elém,

s ők unszoltak, mondván:

„Ne makacsold meg magad, most mi vagyunk

a titokzatos gyülekezet, és zsoltárokat éneklünk majd

pusztuló szent állatainkról, ezért hát figyelj ránk,

ne hallgass se a megszokás, se a hideglelős ész szavára…”

„Legyen meg a ti akaratotok”, válaszoltam,

majd leültem a templom egyik zugában,

és egy felismerhetetlennek tűnő kegyszert

kezdtek el babrálni ujjaim, a tárgy tehetetlenül

kuporgott a sötétségben, de egyszerre melegség járta át,

az élő, emberi test melege, ekkor ajkammal megérintettem

a viaszcseppes fém felületét, s az mintha egy pillanatra

felfénylett volna előttem, én erőmet összeszedve leheltem

új életet belé, szülővárosom elhagyott zsinagógája mélyén

mint valami sziklabarlangban, az ócska, kinek-se-kell-már

imatárgyak úgy hevertek ott, egymásra dobálva, árván,

mígnem felemeltem őket és törtarany-szemükben felcsillant

újra a remény, s halkan, zsoltárosan zümmögni kezdtek

rég elfeledett imaszavakat

egy közeledő ünnep tisztaságáról,

mely minden evilági tárgyon túlról

érkezik –

És könyörögtek, magukra ne hagyjam őket megint.

 

Turczi István fordításai

támogatás
Pop up banner
[popup][/popup]