Isten veled, Mojse! – Dr. Stark András (1948-2017)

Stark Andrással az 1970-es évek végén ismerkedtem meg, Egerben, egy „pszichoterápiás hétvége” nevű rendezvényen. Vacsora után, borozgatás közben a zsidóságunkról kezdtünk beszélgetni. Kiderült, hogy mindketten ún. „másodgenerációsok” vagyunk, azaz merő véletlenségből életben maradt holokauszt-túlélők gyermekei.

Mindketten dunántúliak vagyunk, én 1946-ban  Zalaegerszegen, ő 1948-ban Pécsett született. Én négy éves voltam, amikor felköltöztünk Budapestre, és azóta itt élek. András egész életében Pécsett lakott,  ott végezte az iskoláit, ott járt egyetemre. Az ő családjában zsidónak lenni teljesen magától értetődő dolog volt, szülei aktívan részt vettek a kis létszámú megmaradt helyi zsidóság közösségi életében.  Így András is részesült zsidó nevelésben, mégpedig nem akármilyenben, az akkori pécsi rabbinak, Dr. Schweitzer Józsefnek köszönhetően. Én nem kaptam ilyen nevelést,

a zsidóságról és a holokausztról keveset, jóformán semmit se beszéltek otthon,

de azért ez a  „jóformán semmi” elég volt ahhoz, hogy kamaszkoromban egyre inkább  érdekelni kezdett a „zsidókérdés”, és az, hogy mi történt a magyar zsidósággal 1944-ben. Magyartanárom, a legendás Kovács Endre  ösztönzésére elolvastam Bibó István  zsidókérdés-tanulmányát, és más, akkoriban még elég  nehezen hozzáférhető olvasmányok  mellett kezembe került Nyiszli Miklós Mengele boncolóorvosa voltam című könyve is. Tizenhét éves voltam, amikor az érettségi előtti évben, 1963 nyarán lementem szülővárosomba, ahonnan anyámat több száz társával együtt Auschwitzba deportálták. Bár voltaképpen nyaralni küldtek  ottani ismerősökhöz, anyám deportált-társának valahogy helyben ragadt  családjához, nyűgös és kezelhetetlen  kamasz voltam, a meglehetősen ingerszegény kisvárosban eléggé unatkoztam, és hogy valami érdekeset is csináljak, elhatároztam, hogy az egerszegi zsidóság történetét fogom kutatni. Egyetemre készültem, akkor éppen történelem szakra akartam menni, és úgy gondoltam, a  középiskolás tanulmányi versenyre a zalaegerszegi gettóról és a deportálásról írhatnék dolgozatot. Ha jó helyezést érek el a versenyen, akár felvételi vizsga nélkül is felvesznek az egyetemre.

Elmentem hát a Zala megyei levéltárba, találtam is egy-két figyelemre méltó iratot, de aztán ebből nem lett semmi, feladtam a projektet. Mindenki lebeszélt a folytatásról, a szüleim, az egerszegi  ismerősök, a történelemtanárom. „Nem érdekes, ne bolygassuk, úgyse találsz hozzá elég anyagot. Foglalkozz inkább az ókori Rómával!” – mondták, mivel jó latinista voltam. Így aztán, örök bánatomra, nem  lettem történész, de latinista se, ehelyett magyar-pszichológia szakra iratkoztam be az ELTÉ-re 1964-ben. Amúgy ez sem volt éppen rossz választás.

Törékeny zsidó identitásom azonban romokban hevert

mindaddig, amíg 1976-ban egy ösztöndíj keretében el nem jutottam Amerikába. Igazi felszabadulás volt ez az utazás, lelkileg és szellemileg egyaránt. De ért közben rengeteg frusztráció is. Roppantul bosszantott például, hogy egy  izraeli lány, akivel  egy New York-i partin akadtam össze, nem akarta elhinni, hogy zsidó vagyok. „Mi az, hogy ’magyar zsidó’? Ilyen állat nincs!” – mondta. Így aztán nagy csalódásomban elkezdtem újra tájékozódni és olvasni, elolvastam például Helen Epstein Children of the Holocaust című, akkoriban megjelent interjúkötetét. Egyik barátom révén kapcsolatba kerültem egy második generációs beszélgető csoporttal. „Megtörni a hallgatást”, ez volt a jelszava  az akkoriban Amerika-szerte gomba módra szaporodó ilyen csoportoknak, amelyek az én generációm tagjaiból, főként huszonéves lányokból és fiúkból álltak.

Az Andrással való első beszélgetésen  megállapítottuk, hogy bár zsidóként nem egyformán szocializálódtunk, legalább a nevünk közös. Őt Starknak hívják, ami, akárhogy is vesszük, azt jelenti, hogy Erős. És van egy további közös nevezőnk is,  mindkettőnk kedvenc görög istene, Eros. És persze keressük, kutatjuk titkait annak a szép nőnek, akit Psychének hívnak, miközben  kellő tisztelettel bár, de távol tartjuk  magunktól Thanatost. Legfőképpen azonban  az a  közös bennünk, hogy mindketten túlélők gyermekei vagyunk , amolyan ”holokauszt-zsidók”,  és viseljük ennek a sorsnak nyomasztó lelki terheit, szüleink eltitkolt  vagy lappangó traumáinak kései utóhatásait.  Vajon eljött-e már az ideje annak,  itt  a vasfüggöny mögött is, a „nem tudhatom” tájékain, hogy megtörjük a  hallgatást? Mit tudunk kortársainkról, a nemlétező, bujkáló, hallgató, tabukkal körülbástyázott  magyar zsidókról, erről a  különös „állatfajról”?  Vajon a nagy többség beolvadt-e  már a szürke tömegbe, vagy vannak még titkos jelek, amelyek felfedezésre és értelmezésre várnak? Ekkor született meg annak a

másodgenerációs interjúsorozatnak az ötlete,

amelyet ott, azon a bizonyos egri borozáson fundáltunk ki. Az Andrással való első találkozásom tehát igazi sorsesemény volt, amely döntő módon befolyásolta  további pályámat. A vele való beszélgetés indított el a zsidó identitás kutatásának útján. A kutatáshoz én adtam a „kemény” szociálpszichológiai elméleteket, ő pedig a saját személyes történetére, önazonosságára vonatkozó reflexióival és pszichoterápiás tapasztalataival járult hozzá. Pszichoterapeutává válásában fiatal egyetemista korától  fontos szerepet játszott zsidó identitása. „Egy pszichoterapeuta identitásának gyökerei a magyar zsidó kultúrában” című esszéjében (In: Múzsák a díványon. Pszichoterápia és kultúra. Szerk Füredi János – Buda Béla, Medicina, 2006 ) így írt: „A zsidó sorsból fakadó kérdés és kihívás  az önmeghatározásra kitermelte azt az önreflexiós készséget, amit mintaként nyújthat át a terapeuta, mint a túlélés technikáját… A pszichoterapeutát zsidó identitása fogékonyabbá teszi az egyetemes emberi létélményt jelentő kiszolgáltatottság , megalázottság helyzetének átéléséhez. Ez persze a szükségből erény kovácsolás művészetét is elsajátíttatja velünk.”

Találkozásunk idején András már neves pszichoterapeuta volt Pécsett, a Baranya Megyei Mentálhigiénés Központ szakorvosa. Kollégájával, Kézdi Balázs pszichiáterrel együtt alapítója volt 1975-ben – Magyarországon harmadikként– a pécsi  SOS telefonos lelki segélyszolgálatnak, amely több mint negyven éve folyamatosan működik. 1979-ben jelent meg a Valóságban András egyik legfontosabb  írása, a „Köztetek lettem bolond” című tanulmány, amelyet Bókay Antallal, a fiatal pécsi  irodalomtörténésszel együtt írt. Tanulmányuk kibővített változata könyvalakban, Jádi Ferenc pszichiáter közreműködésével, 1982-ben jelent meg a Magvető kiadónál. A nagy vitákat és indulatokat kiváltó, akkor  „tabudöntögetőnek” számító könyv azt mutatta meg, József Attila példáján, hogyan működik a  társadalomban, és nem csak az akkoriban,  a stigmatizáció, a másság, a  szabályokat nem tisztelő kreativitás kirekesztése.

András indította el pécsi „karrieremet”, ő hozott össze szerzőtársával, Bókay Antallal, aki ekkoriban, a nyolcvanas évek elején a pécsi egyetem megújításának és a Janus Pannonius Egyetem tanárképző kara  megalapításának egyik előkészítője volt. 1984-ben az új egyetem félállású oktatója lettem, itt kezdtem művészetpszichológiát és szociálpszichológiát tanítani irodalom-, esztétika- és nyelvszakos hallgatóknak.

Pécs ebben az időben igen progresszív város, fontos kulturális központ volt:

filmszemlék, filmklubok, értelmiségi vitafórumok,  irodalmi estek, kiállítások, színházi előadások gazdag kínálatát nyújtotta. Az egyetem  – Ormos Mária professzor asszony rektorsága alatt – Magyarország akkor legmodernebb felsőoktatási intézményévé vált, számos új, innovatív szak és program indult, tehetséges diákokkal, s nem utolsó sorban pedig kiváló oktatókkal, akik közül többen  voltak olyanok is, akik  a fővárosban politikai okokból aligha juthattak volna egyetemi álláshoz. Ebben a szellemi pezsgésben Andrásnak  különösen fontos szerepe volt, nyitottsága, sokoldalúsága, szerteágazó kapcsolatai és kiváló szervezőképessége révén is. A pécsi zsidó hitközség tagjaként, majd egyik vezetőjeként sokat tett a helybeli zsidóság történetének és  hagyományainak feltárásáért, a magyarországi és az egyetemes zsidó kultúra megismertetéséért.

András fő szenvedélye – a jazz, a színház és az irodalom mellett –  gyermekkorától kezdve  a mozi volt. Mindent tudott a filmművészet történetéről, mindent, amihez csak hozzáfért, megnézett, gyűjtött, elolvasott. Hatalmas videókazetta- , DVD- és CD-lemez-, könyvgyűjtemény maradt utána, számítógépén a letöltött filmek százait tárolta. A film nem csak hobbija, hanem hivatása is volt, szervesen hozzátartozott szűkebb szakmájához, a pszichoterápiához. Terápiás munkájához a film  inspiráló forrás volt, közvetítő  eszköz, médium, a közös gondolkodás, a kreativitás, az interszubjektivitás és az önismeret  potenciális tere. Előadásaival speciális műfajt teremtett, a filmesszét, amelyben teljesen új oldalakról világította meg kedvenc filmjeit, értelmezte és újra-alkotta őket, dialógust kezdeményezve a nézőkkel, szakmabeliekkel és „laikusokkal” egyaránt. Egyik   filmesszéjében,  amelynek írásos változata az Imágó Budapest 2011/1. számában jelent meg,  a fájdalom, a betegség és a kreativitás összefüggéseit vizsgálja

József Attila és Ingmar Bergman műveiben.

„Érdeklődésem – írja – mindkettőjük élete és művészete pszichiáteri működésem,  pszichoterapeuta hivatásom kezdetéig visz vissza. Kettőjüktől többet kaptam és tanultam az emberi kapcsolatok, az érzelmek, az intimitás, vagyis önmagam megértéséhez, mint sok tankönyvből”.

András kezdettől jelen volt az egyetemen is, filmklubokat,  pszichoterápiás  előadásokat tartott. A kilencvenes évek elején Pécsett is  elindult a pszichológusképzés, amelyben András mindvégig részt vett. 1997-ben létrejött a pszichológiai doktori iskola, ezen belül az elméleti pszichoanalízis doktori program, amelynek Bókay Antallal együtt alapítója voltam. Andrást arra kértük, hogy a PhD hallgatóknak  „Pszichoanalízis és filmművészet”  tartson kurzusokat. Erre a  kurzusra az elmúlt húsz év során csaknem minden szemeszterben sor került. Pár nappal halála előtt, 2017.  december  2-án Pécsett, ahol az általa rendezett  zsidó filmnapokon találkoztunk, még arról beszéltünk, hogy februártól  ismét meghirdeti kurzusát. Ez a kurzus volt a  doktori program,  és talán az egész doktori iskola legnépszerűbb, szinte legendás  kurzusa. Ezen született  meg a pécsi pszichoanalitikus filmkonferenciáknak, „a vászon és a dívány találkozásának” ötlete.  Az első konferenciát  2006-ban rendeztük, és azóta is minden második évben megrendezésre került. András volt ezeknek a konferenciáknak  a spiritus rectora, tanácsadóként,  előadóként, moderátorként egyaránt. Legutóbb, a 2016-os filmkonferencián a Saul fiáról szóló kerekasztal-beszélgetést vezette,  a rendező jelenlétében.

A hátrányból előnyt kovácsolni – ez munkánk lényege” – nyilatkozta néhány éve egy interjúban. András pszichoterapeutaként,  előadóként és magánemberként egyaránt nagy mestere volt a transzformációnak, az átdolgozásnak és az elvarázslásnak. Zsidóként volt igazi pécsi polgár, és pécsi polgárként volt igazi zsidó. De távol állt tőle a provincializmus, hiszen a várost is  el tudta varázsolni: belvárosi lakása, a Művészetek háza, a rendelő, az egyetem és a zsinagóga közötti szűk térben  egyedülállóan kreatív   műhelyt, tágas kozmopolita teret tudott teremteni. Még az olyan  megrögzött budapestiek is, mint én, sokszor jutottunk itt friss levegőhöz.  Pécs sokkal szegényebb lett nélküle.

Sok mindent köszönhetek hát Andrásnak, vagyis Mojsénak,

ahogy én hívtam őt, zsidó nevén, ő pedig Ehrenfeldnek nevezett engem, őseim családi nevén. Legfőképpen pedig azt köszönhetem neki, hogy negyven éven át a barátom volt. „Ős-barátság” kötött bennünket össze, ahogy a Szombatban írta, a hetvenedik születésnapomra. Ő azonban már nem érte meg a hetvenet, 2017 december 9-én  meghalt, csak úgy, váratlanul, figyelmeztetés nélkül. Az a szomorú megtiszteltetés ért, hogy  a pécsi zsidó temető ravatalozójában a gyászszertartás, Goldmann Tamás hitközségi elnök beszéde és  Schönberger András pécsi rabbi imája alatt a koporsó mellett ülhettem, szemben Verával, András feleségével, és Klári nénivel, András 96 éves édesanyjával. A temetésén, amely  pont a hanuka második napjára esett, több százan vettek részt, barátok, tisztelők, páciensek és tanítványok. Isten veled, Mojse! – búcsúztam tőle, és koporsóját a sírig kísérve visszaváltoztam egy igazi Ehrenfelddé.