Isten a lágerben

Írta: Pataki Judit - 2024-01-26 Rovat: Holokauszt, Irodalom, Kultúra-Művészetek, Történelem

Az istenhit jelentősége a holokauszt túlélésében – Kardos Klára: Auschwitzi napló

Kardos Klára (1920-1984) a holokausztirodalom egyik alkotója. Emlékirata a holokausztirodalom egyik különleges darabja, mivel 14 éves korában a zsidó felekezetet elhagyva katolikus hitre tért és ilyen szemmel tekintett az átélt megpróbáltatásokra.

A második világháború előtt Szegeden járt gimnáziumba, majd egyetemre. Sík Sándor – a Radnóti kikeresztelkedésében is meghatározó szerepet játszó, szintén zsidó származású szerzetes/költő/tanár – tanítványa és munkatársa lett és az ő hatására vette fel a katolikus hitet és vált elkötelezett vallásgyakorlóvá. A háború utáni évtizedekben túlzottnak ítélt vallásossága miatt tanári, valamint írói-szerkesztői munkássága veszélybe került, ezért a hetvenes évektől már Ausztriában élt és alkotott, a jezsuiták által szerkesztett Szolgálat című folyóirat munkatársa volt. Írt és fordított, lapot szerkesztett, hitéleti műveket adott ki. A holokauszt során átélt szenvedéseiről Auschwitzi napló címen írt könyvet, amelyben a hit és megbocsátás szerepét hangsúlyozza.

A holokauszt eseményeivel egyidőben írt napló, valamint az átélt traumák után rövidebb-hosszabb idő elteltével lejegyzett visszaemlékezések fontos célja az átélt borzalmak feldolgozása, az emlékek terhével való megküzdés. A napló esetében a halál árnyékában is alkotni, létrehozni, megőrizni valamit, a visszaemlékezés megírásával pedig megmutatni, tanúságot tenni, kibeszélni, mondatokba önteni azt a tapasztalatot, amelyre nehezen találhatóak szavak.

A napló irodalmi műfaj, amelynek központi attribútuma a lélek feltárulkozása, célja az események rögzítése mellett az érzelmek, gondolatok megmutatása. Bensőséges, vallomásos mű, amely irodalmi igénnyel is íródhat, de tartalmazhatja pusztán az események dokumentarista jellegű, kronologikus felsorolását. Az egyén, a beszélő hétköznapi életeseményeinek ismertetése mellett a közélet történéseire való szubjektív reflexiók is helyet kapnak ebben a prózaepikai műfajban. A beszélő laza mondatszerkesztéssel, kötetlen stílusban fogalmazza meg monologikus elbeszélését, melynek célja többnyire az emlékek megőrzése, az események rögzítése az utókor, sok esetben saját maga számára az emlékezés mintegy megerősítése végett. Mindebből adódik, hogy a napló műfaja az irodalmi kánon peremén helyezkedik el, emellett azonban történeti értékkel bír. Az ismert történelmi személyiségek naplói nagyobb nyilvánosságot kapnak, mint a hétköznapi emberekéi, és az irodalmi igény is nagyobb mértékben van jelen politikusok, írók, költők naplóiban és levelezéseiben, ez emeli történelmi dokumentumértéküket is.[1]

Szegedy-Maszák Mihály Pilinszky János gondolatait idézve a következőképpen árnyalja a napló fogalmát: „a naplók általában a célelvűen előre haladó vallomás és a töredékszerű följegyzéshalmaz végletei között helyezhetők el. A naplót én írom, s később (…) a napló kezd írni engem. Ő lesz az író, és én az írás. Ő a toll, és én a füzet. Egy napló nem arra való, hogy nyomot hagyjunk a világban. Ellenkezőleg. A hajnal vagy az éjszaka csendjében épp ahhoz segíthet hozzá, hogy megszabaduljunk önmagunktól.”[2] A Pilinszkytől vett idézet alapján megállapíthatjuk, hogy a naplóíró önmaga olvasója is, és kialakulhat benne bizonyos megszokás, sőt erős lehet benne a kísértés, hogy mindig ugyanazt a szerepet vegye föl, ugyanazt a beszédhelyzetet idézze, valahányszor előveszi naplóját, hogy továbbírja azt.[3]

A holokauszt témájú naplókat és memoárokat elsősorban nem az irodalom és kulturális élet számára ismert alkotók írták (kivételek például Szép Ernő Emberszag c. műve, Gyarmati Fanni Naplója, Zsolt Béla Kilenc koffere), hanem olyan „hétköznapi” emberek, akik elszenvedői voltak a vészkorszak eseményeinek. Ezek a dokumentumok fontos történelmi források, melyek segítségével jobban megismerhetjük a háborús eseményeket átélő emberek tapasztalatait. A naplóírás túlélési stratégiát jelentett az írója számára. Az életben maradás tudatalatti cél lehetett a holokausztnaplók megírása esetében: létrehozni valamit, ami dacol a megsemmisítéssel szemben, a hús-vér ember élete mellett annak a gondolatai, szavai, érzései átmentődnek a papírlapokra vetett gondolatok, mondatok által.[4]

A naplóval ellentétben a visszaemlékezés a történések utólagos megformálását tűzi ki céljául, ez esetben a szöveg írója viszonylagos distanciával szemléli a múlt eseményeit, másfajta reflexiókat fűz hozzájuk, a szöveg ez által kevésbé esetleges, koherensebb, összefüggőbb. Mind a napló, mind a visszaemlékezés vagy memoár fontos történelmi kordokumentum, amely bizonyos esetekben irodalmi műként is olvasható, például Szép Ernő Emberszag című műve, Primo Levi Ember ez?; Fegyvernyugvás vagy éppen az Akik odavesztek és akik megmenekültek című visszaemlékezése.[5]

Eddigi kutatásom során igyekeztem olyan, elsősorban a magyar nyelvű holokausztnapló és visszaemlékezés műfaji kategóriájában megjelenő szövegeket tanulmányozni, melyek bár kevésbé ismertek, történeti értékük vitathatatlan. Az utókor számára ugyanis első kézből szerzett tapasztalatokat ismertetnek, írójuk számára pedig segítséget nyújthattak a vészterhes idők átélésében. A szó által a lélek is túlélhet, ez reményt adott annak, aki a napló lapjain megszólalt. Ezen művek sorába illeszkedik Kardos Klára Auschwitzi napló címmel megjelent visszaemlékezése, melynek megkülönböztető jegye az istenhit vagy vallásosság túlélésben, megküzdésben való hangsúlyozása. A szerző a szegedi tudományegyetem magyar-latin-olasz szakán végzett, és katolikus neveltetést kapott, életének fontos és meghatározó mozzanata a keresztény hitre való áttérés és a megkeresztelkedés.[6]

Kardos Klára az Auschwitzi napló címet adta visszaemlékezésének, noha a műben lejegyzett események, történések nem kizárólag Auschwitzban, hanem több különböző náci halál- és munkatáborban zajlottak, így Bergen Belsenben és Salzwedelben, a szerző számos tapasztalatát tehát több különálló helyszínen szerezte. A visszaemlékezés szövegében megemlíti, hogy a szabadulása után (1945. április 16-án), a salzwedeli városi kórházban kapott egy sárga fedelű, kis füzetet, amelybe azon nyomban elkezdte lejegyzetelni az azt megelőző tíz hónap eseményeit. Az akkori napló felbecsülhetetlen kinccsé vált számára, noha abban az időben inkább rövid, pársoros bejegyzéseket készített a napi eseményekről. Ebből a naplószövegből az Auschwitzi napló címen kiadott visszaemlékezés szövegének végén találunk néhány oldalnyi szövegrészt, a szabadulás utáni időszak szemléltetéseképpen[7].

A sajtó alá rendezett mű teljes szövege Kardos Klára szabadulása után megközelítőleg tizennégy évvel keletkezett, tehát nem a fogság idején írt, és nem is a szabadulás után keletkezett szöveg, hanem több éves hallgatás[8] és feldolgozás előzte meg a visszaemlékezés papírra vetését. P. Nemeshegyi Péter rendezte sajtó alá, az eredeti kéziratot némileg megkurtítva 1959-ben tette közzé a szöveget.[9]

Kardos Klára több alkalommal reflektál az alkotásához való viszonyára, aprólékos műgonddal írja a visszaemlékezést, más szövegrészeket illeszt bele, melyek sajátos párbeszédet alkotnak egymással. A szövegben egyébként is sok helyen fellelhetőek az irodalmi művekre történő utalások, allúziók, vallási és kulturális motívumok. Mindez az író témában való jártasságát, irodalmi igényességét jelzi, és azt a szándékot, hogy az olvasó egyfajta „szellemi táplálékot” kaphasson a mű befogadása által. Megemlíti például, hogy a Szegedről történő deportálása alkalmából egyik néven nem nevezett „lelki atyja” újságban jelentetett meg róla, Kardos Kláráról néhány sort, amelyben a keresztény vallás retorikai fordulatait használta Klára eljövendő sorsának jellemzésére („diadalmas mosollyal távozott a szegedi gyűjtőtáborból a szenvedések útjára”; „a lélek eltiport testben, a gyalázat közepette is győzedelmes tud lenni”).[10] Ez a drámai és ünnepélyes hangnem Klára megpróbáltatásainak, későbbi sorsának egyfajta szakrális jelleget kölcsönöz, az egyetemes szenvedéstörténet részévé teszi.

Fontos szerepet kapnak a Klára számára keresztény lelki tanítókként szerepló írók, így például Sík Sándor, zsidó származású piarista szerzetes és író (akinek egyetemi előadásait már gimnazista korában hallgatta[11]) költeményei, Sinkó Ferenc tanulmánya, valamint Pater Lenz Krisztus győzelme Dachauban című művének részletei. Az események utólagos lejegyzésében jelentőssé válnak a fent említett szerzők gondolatai, melyek elsősorban hitéleti és vallási jellegű elmélkedéseket tartalmaznak, sőt Sík Sándor több verse is szerepel Kardos Klára memoárjában mint olyan műalkotás, amelynek gondolatisága erőt adott neki. Sík Sándor Máglyafüst című versével kapcsolatban hangsúlyozza az író, hogy az egymás buzdításában, a túlélésben nagy szerepe volt ennek a versnek, és természetesen az emlékezetből történő szavalásának. Klárának ugyanis több alkalommal el kellett mondania a verset barátnőjének és sorstársának, Katának[12]. Az irodalmi szöveg, az áhítattal átszőtt, vallási retorikát tartalmazó istenes vers fontos fogódzót jelentett a fiatal lányoknak. Sík Sándor költeménye a második világháború apokaliptikus képét festette le, de buzdítást is tartalmazott, és kitartásra szólította fel az istenfélő szenvedőket:

„A káinok kifent baltái közt,

Homlokodon az ábelek jegyével:

Mi lesz veled, te máshonnan-való?”

(…)

„A nagy Krisztus-keresztnek rádeső

Részecskéjét, az élő Passiónak

Most teljesülő rejtelmes darabját

Vállalni szívvel: ennyi a tiéd!”[13]

A holokausztnaplók és –visszaemlékezések rendre visszatérő mozzanata az áldozatok és túlélők irodalomhoz és a művészethez való viszonya és annak a megküzdésben, a túlélésben alkotott kiemelkedő, kulcsfontosságú szerepe. A művészi igénnyel megformált szöveg és történet, az írás lehetősége, a rajzolás, festés, az egykori olvasmányokon, költeményeken való elmélkedés a jelen borzalmaiból kizökkentette az arról gondolkodó, szenvedő embert, más dimenzióba helyezte a tudatát, és egy belső, lelki-szellemi szabadság élményével ajándékozta meg azt, akit a külső körülmények mindenétől megfosztottak, számmá silányították az Isten képmására teremtett embert.

Sinkó Ferenc Kis út című írása, mely a Vigíliában jelent meg 1958-ban, utólag, a visszaemlékezés folyamatában válik fontossá Kardos Klára számára, nem a lágerélet megkönnyítése, inkább az események, szenvedések feldolgozása és értelmezése szempontjából lesz az író segítségére, és kiegészíti a mű szövegét. Sinkó Ferenc a kereszténységet mélyen megélő, belső meggyőződéssel rendelkező emberként a szenvedés mibenlétéről elmélkedik, a szenvedés azon természetéről és értelméről, amely az Istennel való találkozás fontos eszközeként jelenik meg a katolikus teológiában:

„Egy bizonyos: a szenvedésben tud az ember a legmagasabbra kiemelkedni önmagából, ha akar, szemtől szembe találkozni Isten kimondhatatlan titkaival, »saját szemével látni őt«”.[14]

Kardos Klára a szenvedések túlélése szempontjából saját istenhitét hangsúlyozza, vele született optimizmusa, Istenbe vetett hite, a szenvedés krisztusi mélységeivel és magasságaival való közösségvállalása, a minden szenvedést eltűrni és a szenvedőkkel közösséget vállalni erkölcsi imperatívusza jelentős mértékben meghatározza írását és gondolatait. Mindezt a megmenekülés fontos eszközeként említi, de alávetette magát Isten akaratának, és a halálra is felkészült, vallja a visszaemlékezésben.

Az Istenbe vetett hit bizonyítékai a teológiai hitelvek egyre másra történő felbukkanása mellett a bibliai idézetek jelenléte is a szövegben. A bibliai idézetek, igerészletek a megírás pillanatában, a traumakezelés, az utólagos feldolgozás időszakában kerültek Kardos Klára visszaemlékezésébe. A szövegek ezáltal párbeszédet alkotnak egymással, reflektálnak a mű szövegére, a visszaemlékezésben és az akkori megküzdés felidézésében fontos szerepet játszanak. Alátámasztják az emlékező akkori és mostani, a megírás idején jelenlevő lelkiállapotát, lelkierejét és rezilienciáját, hitbeli kapaszkodót nyújtanak a jellemzően „pokol”-ként aposztrofált[15] intenzív megpróbáltatások idején és azok feldolgozásában is.

A szöveg elején ars poetica-szerű igerészlet jelenik meg, amelynek jelentőségét maga az író is hangsúlyozza: a „Gondviselés óriási vezérmotívuma”-ként a szöveg, a mű alapgondolata, Pál apostol efézusiakhoz írt levelének részlete: „Krisztus szeretetének szélessége, magassága és mélysége” (Ef 3,18).[16] A teljes igevers Károli Gáspár fordításában így hangzik: „A szeretetben meggyökerezvén és alapot vevén, hogy megérthessétek minden szentekkel egybe, mi a szélessége és hosszúsága és mélysége és magassága az Isten jóvoltának”; Káldi György fordításában pedig a következő: „fel tudjátok fogni az összes szenttel együtt, hogy mi a szélesség és a hosszúság, a magasság és a mélység.” Ez a versrészlet válik a könyv egyik fő gondolatává Kardos Klára számára. Történetének elmesélése is az Istenhez való ragaszkodás bizonyítéka, szabadulásának, megmenekülésének magyarázataképpen jelennek meg a szakrális szöveg egyes elemei.

Más holokausztnaplók esetében is fontos eszközként jelenik meg a túlélés és megküzdés szempontjából az istenkeresés, a rögtönzött istentiszteletek, közös imák, vallási – keresztény vagy zsidó vallási – szertartások, a lágerben, a barakkokban megtartott, bizonyos ünnepekhez kötődő rituálék. Kardos Klára mindvégig hangsúlyozza az Istenbe vetett hit és a Gondviselésbe vetett bizalom fontosságát, de mindez belső munka eredménye, mert a katolikus vallásgyakorlás külső eszközei a lágerben nem álltak rendelkezésére. Ezért tartotta fontosnak a szövegbe illeszteni azt a bibliai idézetet, mely így hangzik: „benne élünk, mozgunk és vagyunk.”[17] Pál apostol aeropáguszi beszédében hangzik ez el (Apostolok cselekedetei 17, 28), amelyben az apostol az athéniaknak a láthatatlan, „ismeretlen istenről”, minden élőlény teremtőjéről tartott előadást. Kardos Klára az imént idézett rövid sorral emlékezett meg a külső vallásgyakorlat hiányáról, és ebből az igerészből tudott erőt nyerni és belső szabadságát megtartani a hitből élő rab. Mindazonáltal a lágerben átélt megpróbáltatások vége felé közeledve, a felszabadulás küszöbén Klárát is hatalmába kerítette az emberi mivoltot aláaknázó kínzás elállatiasító mértéke, emberi identitását kikezdte a szenvedés, ezért hasonlíthatta magát a jelentéktelen kismadarakhoz, felidézve a „verébfiakkal együtt gondot visel ránk” bibliai részletet.[18] Ebben az állapotában is Istenben bízott, a hitből próbált erőt meríteni.

Kardos Klára gondolatainak, empátiájának igen magas szintjét jelzi, hogy a szenvedésben sohasem vesztette el a reményt, hogy egyszer vége lesz a fogságnak, és ő haza fog jutni. Együttérzésében eljutott odáig, hogy fogvatartói iránt is megértést tanúsított. Visszaemlékezésében a náci ideológia embertelen gépezetének apró csavarjaiként tekintett az azt kiszolgáló személyzetre, szolgahadra, az emberi nagyság kiemelkedő példájaként sajnálatot és megértést tanúsított irántuk. Ezt a gondolatát szintén bibliai példával, tanítással támasztotta alá: „engedelmeskedjetek uratoknak, még a keményeknek is!” (Titus 3,1).[19]

A vallási és hitélet – noha az istentiszteletek helyszínéül szolgáló templom vagy kápolna, és a lebonyolításban szerepet vállaló pap vagy lelkész nem állt a rendelkezésükre – fontos túlélési stratégiát jelentett a lágerlakó foglyoknak. Az imádkozást, a belső ember szabadságát pedig nem akadályozta meg a rigorózus gépezetet jellemző napi szabályok sokasága. A közös imádkozás a fogolytársakkal, sorstársakkal nagymértékben segített Klárának és bajtársainak a mindennapok kínzó feladatainak átvészelésében, nem utolsó sorban pedig a sorsközösség tapasztalatát nyújtotta, amely szintén elősegítette a túlélést és a nehézségekkel való megküzdést.

A hit megélése mellett a kulturális programok és a költemények felidézése, az irodalom szeretete is fontos kapaszkodót jelentett. A visszaemlékezés szövege is poétikus, és gazdag az irodalmi, elsősorban költői idézetekben. Az események idejében, és az elmesélés aktusában egyaránt jelentős szerepet játszik az esztétikai igénnyel alkotott, verbális művészet formanyelve. Klára hazája elhagyásakor a vagonban ülve az „élned, halnod kell” Szózat-beli felszólítással önt erőt saját magába[20] még akkor is, ha ez a haza éppen eltaszítja magától a lakosságának, fiainak, lányainak jelentős részét. A gyűlölet és vádlás egyre fokozódó, keserű hullámait Szophoklész Antigonéjának központi felkiáltásával űzi el magától („Gyűlölni nem, szeretni – csak szeretni! – születtem én!”[21]). Az appel, azaz a hosszú órákig tartó sorakozó alatt a munkatáborok foglyai egyáltalán nem végeztek semmilyen munkát, a céltalan ácsorgás azonban lelkileg és testileg meggyötörte őket. Klára számára ezekben a gyötrelmes órákban a fejből megtanult versek jelentettek menedéket:

„… most jött csak jól az a rengeteg vers, amit oly csekély fáradsággal szedegettem fejembe az évek során! Sajnos, ezekben az órákban csak magamat szórakoztathattam velük, de ez is sokat jelentett.”[22]

A versmondás szélsőséges módon a szellemi táplálék volta miatt és Klára éteri vallásossága miatt magasabb rendűnek bizonyult számára, mint a fizikai táplálék. Amíg mások receptekről és ételekről ábrándoztak, ő inkább szeretett költeményeit idézte fel magában, hogy elfeledkezhessen saját testének kívánságairól. A munkatáborban a mindennapi életben maradás fontos eszköze volt számára a szélsőséges veszélyek nélküli, hagyományos emberi rutinból sok esetben hiányzó vagy jelentéktelenebb szerepet kapó elmélkedés és a természet szépségének szemlélése. Egyes holokausztnaplók és –visszaemlékezések (például Viktor E. Frankl: … mégis mondj igent az életre!) beszámolnak hasonló élményről: egy-egy naplemente megtekintésének földöntúli gyönyörűsége képes volt az azt szemlélő foglyot egy rövid időre kiemelni a jelen veszélyeztetettsége, a mindenhol ott leselkedő halál atmoszférájából, és az időtlenségbe átemelni. A katolikus liturgia hagyományai szerinti lelki gyakorlatok és a szeretett emberekre való intenzív visszagondolás az a két fontos mozzanat e tekintetben, amelyet Klára a könyvében kiemel. Az egyik az úgy nevezett „sétáló elmélkedés” volt, amelyet a szentmise szövege alapján, egyfajta belső monológként, a társaitól elkülönülve gondolt vagy mondott végig magában. A másik élményét a következőképpen írja le:

„Legszebb és legfelejthetetlenebb emlékem azonban ebből az időből egészen egyéni. Esős délután volt. Ott kuporgok a barakkban a priccsemen, csodálatosmódon egyedül, kezembe temetve arcom. Mint utóbb kiderült, társaim azt hitték, szomorkodom és sírok. Pedig ebben a talán félórában csodálatos élményben volt részem. Hazagondoltam, egymásután azokra, akiket szeretek, akik közel állnak a szívemhez, akikkel a Lélek egybekapcsol minden távolságon át és annak ellenére. És amint rájuk gondoltam, sokkal foghatóbb és tisztább közelségben jelentek meg előttem – azt mondanám: látogattak el hozzám vagy én hozzájuk -, mintha testi valójukban találkozhattam volna velük. Soha így át nem éltem, mennyire nem fontos a távolság, fizikai elszakítottság… mennyire egyedül a lélek az, ami számít!”[23]

Kardos Klára művének egyik központi gondolatmenetéhez kapcsolódik ez a fontos jelenet. „A szabad fogoly” című fejezetben a túlélésnek és megküzdésnek egyik legmeghatározóbb eszközét jeleníti meg, a belső szabadságot, amelyet a dehumanizált, számmá degradált lágeri lét ellenére a rabok belső autonómiájuk és lelki rugalmasságuk révén megtarthattak:

„… a lelkünkhöz, gondolatvilágunkhoz egyáltalán meg sem kíséreltek hozzányúlni. Nem is néztek ránk úgy, mint akiknek lelkük, gondolatviláguk van. Számok voltunk, arra valók, hogy dolgozzunk.”[24]

A koncentrációs és haláltáborokban szerzett tapasztalatok pszichológiáját, jellegzetes élethelyzeteit, Viktor E. Frankl orvos, klinikai szakpszichológus foglalja össze … mégis mondj igent az életre! című könyvében. Kardos Klárához hasonlóan ő is több helyütt hangsúlyozza és bizonyítja, hogy a számlétté alacsonyított, az élettől és a sorstól megfosztott ember is választhat a lágerben, hogy a saját belső szabadsága jogán hogyan dönt: „a vegetálást választja-e, mint a foglyok ezrei, vagy pedig – amit csak kevesen, a legkiválóbbak tettek meg – belső győzelemmé nemesíti azt”.[25] Frankl művének egyik kulcsmondata szerint az embert mindentől meg lehet fosztani a táborban, de azt a belső szabadságát nem lehet tőle elvenni, hogy az adott körülményekhez így vagy úgy viszonyuljon. Azt az egyén dönti el a legszélsőségesebb helyzetben is, ebben áll a szabadsága.[26] Ezt a tézist támasztja alá Kardos Klára naplója is.

Viktor E. Frankl is megemlékezik egy pillanatról, amikor a tábori lét poklában az általa szeretett személy, a felesége alakja jelenik meg az emlékezetében, és lelki szemei előtt valóságosabbnak látja őt, mint valaha. Frankl művének ez talán a legmélyebb és legdrámaibb fejezete, amelyben a szeretet mibenlétéről elmélkedik, amely téren és időn átívelve köti össze egyik embert a másikkal még akkor is, ha egyikük már nem él. Az ő művében is megjelenik a bibliai szókincs:

„Most fogom fel igazán azon végső, legvégső tanítás értelmét, ami az emberi gondolkodás, költészet és a hit mindenkori üzenete: megváltás csak szeretet által és szeretetben lehetséges! S felfogom, hogy az az ember, akinek ezen a Földön többé semmije sem maradt, lehet boldog – még ha csak pillanatokra is -, ha bensőséges odaadással fogadja magába a szeretett ember képét.”

(…)

„S most, ebben a pillanatban megértem az Írás igazát: »Tégy engem, mint pecsétgyűrűt a szívedre, …mert erős a szerelem, mint a halál.«” (Énekek éneke, 8,6.)[27]

Az Auschwitzi napló elbeszélőjének hangneme különleges és ellentmondásos kettőséget mutat. Az író egyfelől igyekszik a vele és az ismerőseivel, társaival történt borzalmakat és tragédiákat eltávolítani magától. Ezt egyfajta közönyös, szenvtelen hangnem alkalmazásával teszi, amely több holokausztelbeszélés sajátossága. Szemüvegének elvesztéséről (a cipőjébe rejtette, de valaki rálépett, és eltört) apróságként beszél, melyet – a számos megpróbáltatással együtt – megszokott egy idő után[28]. Az ivásról pedig ironikusan megjegyzi, hogy a táborban egészen leszokott róla[29]. Az éhség tűrésének nehézségét sem hangsúlyozza, sőt azt állítja, hogy igazán nem is éhezett „rugalmas” gyomra miatt, csupán a szabadulása után jelentkeztek nála a kóros éhezés negatív következményei.[30] A másodlagos vagy belső szelekcióról is érzelemmentesen mesél: a titokban világra jött újszülötteket maguk a rabtársak, a kezdetben munkaképesnek ítélt, de beteggé lett foglyokat a lágeri gépezet ítélte halálra.[31] Másfelől igen bensőséges és együttérző hangnemben számol be közeli bajtársainak, barátnőinek, „szövetségeseinek” vagy egyszerűen egyes fogolytárasainak szenvedéseiről, egyéni történetéről, az emberi kapcsolatok szerepéről, a haldokló vagy beteg társának ápolásáról.

Számos holokausztnapló jellegzetes eleme vagy jegye az események elmondhatatlanságának élménye, a hihetetlenség és az álomszerű abszurditás sokkoló ténye. Kardos Klára is több ízben hangsúlyozza ezt a tapasztalatot: a szavak elégtelen voltát, fogalomkészletének hiányosságait, amely megnehezíti a vele történtek hiteles prezentálását.

„Valami álomszerű, valószínűtlen jellege kezd lenni az egésznek. Egyrészt a megszokott keretekből való kivetettség, másrészt ezek a különböző helyekről váratlanul összevetődő emberek adják ezt a benyomást.”[32]

„Álom, valószínűtlen, kusza álom… Csak az volt a valószerű benne, hogy túlhaladta a legszörnyűbb álom fantáziaképét is.”[33]

(…)

„Mindezen közben éltünk. Életünkre még mindig ráborult az az álomszerűség, amely az első perctől kezdve jellemezte. Nem lehetett azt elhinni – az agy tudta, hogy igaz, de az érzékek egyszerűen megtagadták a tapasztalat valóság-ízét.”[34]

Kardos Klára történetében, megküzdésében központi stratégiaként, legfontosabb elemként – melyet ő maga hangsúlyoz, és egyfajta visszatérő motívumként többször megjelenik – az Istenbe vetett hit. Hangsúlyozza, hogy zsidó származásával nincs ellentmondásban az Újszövetségben, Jézus Krisztusban való hite, ő nem azért keresztelkedett meg és vált katolikussá, mert a zsidótörvényeket szerette volna valamilyen módon megúszni, hanem meggyőződése és az életének minden percét és döntését meghatározó élménye volt, amely visszaemlékezésének számos jelentős gondolata mögött ott húzódik („Aki azonban Istenbe kapaszkodott, annak volt a legnagyobb belső tartása.”[35]).

Az istenhit és a gondviselésbe vetett hit mellett az általános emberi erkölcsi imperatívuszt is megfogalmazza az író, amely a tábori életben kapaszkodót nyújtott neki és barátnőinek: embernek maradni olyan körülmények között, amelyben az embert individuum voltától megfosztották:

„Ha össze lehet sűríteni egy mondatba ennek a hét hónapnak minden történését, vágyát és célkitűzését, talán ez az a mondat: embernek maradni.

Hiszen ne feledjük: művelt, kulturált, szellemi igényű értelmiségi emberek kerültek itt össze általában. Az az élet, amelynek átmentése a legtöbbnek főtörekvése volt – ha nem is gondolták végig így – nyilván többet jelentett a puszta vegetálásnál.”[36]

Klára története elején is bizonygatta saját magának, hogy feladata van az életben, vissza kell térnie a táborból, túl kell élnie a szenvedést, közösséget kell vállalnia nemcsak sorstársaival, hanem Krisztus szenvedéseivel is. Szenvedéstörténetének – hasonlóan Viktor E. Frankl fentebb említett művének konklúziójához – középpontjában egy ellentmondásos kifejezés, a „szenvedés boldogsága” áll, amely a küzdelem, a közösségvállalás, az együttérzés, a hit megőrzése az emberi lét és identitás elvesztésének légüres terében. Klára a lágerben felismerte, hogy az ember egyszeri és megismételhetetlen, belső szabadsága által meg tudta élni és őrizni emberi méltóságát, és bár sok esetben kilátástalannak tűnt a helyzete, az Istenbe vetett hite és a bajtársak közössége révén folytathatta egyéni sorsának alakítását a szabad életben.

Felhasznált irodalom

Frankl, Viktor E.: …mégis mondj igent az életre! Jel Kiadó. Bp., 2014.

Kardos Klára: Auschwitzi napló. Szent Gellért Kiadó és Nyomda. Bp., 2001.

Shiri Zsuzsa: Magyar zsidó túlélő nők a holokausztra emlékeznek, élettörténetek antológiája. In: Múlt és Jövő. 2004. 3. szám

Szávai János: Az önéletírás. Gondolat Kiadó, Bp. 1978.

Szegedy-Maszák Mihály: Műfajok a kánon peremén: a napló és levél. In: Palimpszeszt. 2002. 8. évfolyam. 17. szám. (http://magyar-irodalom.elte.hu/palimpszeszt/zemplenyi/23.htm; letöltés ideje: 2018. 10. 17.)

Vasvári, Louisa O.: A katolikus zsidó Kardos Klára naplója. In: Múlt és Jövő. 2020. 4. szám. 84-88. o.

[1] Szávai János: Az önéletírás. Gondolat Kiadó, Bp. 1978. 9. o.

[2] Szegedy-Maszák Mihály: Műfajok a kánon peremén: a napló és levél. In: Palimpszeszt. 2002. 8. évfolyam. 17. szám. (http://magyar-irodalom.elte.hu/palimpszeszt/zemplenyi/23.htm; letöltés ideje: 2018. 10. 17.)

[3] Uo.

[4] Shiri Zsuzsa: Magyar zsidó túlélő nők a holokausztra emlékeznek, élettörténetek antológiája. In: Múlt és Jövő. 2004. 3. szám. 58. o.

[5] Szávai János i. m. 8-9. o.

[6] Louisa O. Vasvári: A katolikus zsidó Kardos Klára naplója. In: Múlt és Jövő. 2020. 4. szám. 84. o

[7] Kardos Klára: Auschwitzi napló. Szent Gellért Kiadó és Nyomda. Bp., 2001. 95-96. o.

[8] Uo. 25. o.

[9] Uo. 9. o.

[10] Uo. 19. o.

[11] Uo. 7. o.

[12] Uo. 45. o.

[13] Uo. 46-47. o.

[14] Uo. 54. o.