Isten a fegyvergolyóban

Magén István ismert képzőművész, rendszeres publicisztikai tevékenysége mellett elbeszéléseket is közölt, könyveket illusztrált. Isten a fegyvergolyóban címmel jelenik meg első regénye, melynek bemutatója 2014. szeptember 2-án, kedden, 17 órakor lesz az Írók Boltjában: a szerzővel Dr. Babits Antal kultúrtörténész, Szántó T. Gábor író, a Szombat főszerkesztője, Dr. Szécsi József vallásfilozófus, valamint Szávai Géza író, a PONT Kiadó főszerkesztője beszélget. Részlet a regényből:

Magát okolta, hogy nem tett semmit, hogy elszalasztotta Isten feléje nyújtott jobbját. Bizonyosan megbántotta, mert ellökte a szeretetét. A melle elnehezült, megint olyannak tűnt, mintha vaslemezeket pakoltak volna rá. Eljátszotta. Most már úgy szorított a melle, hogy kapaszkodót kellett keresnie, de nem talált mást, mint a kavargó hóoszlopot.

Kicsit megszédült megint. Forgott vele a világ. Isten dolgai nem kiszámíthatók, nem tervezhetők, nem megjósolhatók. Elvágódott. Mintha megfogták volna a grabancát, mintha felemelték volna, hogy még jobban odavághassák. Nem teljesen a hasán feküdt, kissé oldalt, egyik lábát felhúzva, puha volt, jó volt megpihenni. Lihegett, tudta, hogy kötelessége feltápászkodni, kötelessége élni. Nem lehet másként, Ő megharagudott rá… Négykézlábra állt, de visszaesett. Újra négykézlábra állt, maga alá húzta a lábát, felült. Nem hitt már… Ha az isten elhagyta, akkor… Ha az isten elhagyta, akkor minden mindegy. Jó lenne megkérdezni, de nem nyújtja a kezét. Viszonylag sokáig térdepelt a friss hóban. Kihűlt lába egész testére mintha hideget fújt volna. A kalapja lehullott, keresgélte, meg a szemüvege is kiesett, azt is. Tar fejére hullott a hó, aztán a szemüvegét is megtalálta, meg a kalapot is. Azért járt, mert a mozgás az élet, tehát járt. Lépkedett, mozgott, mélyeket lélegzett, lóbálta a karját. Kikecmeregni ebből a helyzetből, fenn maradni, levegőt venni. Elbúsult, mert cserben hagyta Isten. Isten nem lakott benne, pillanatnyilag dermesztő üresség töltötte ki a lelkét. Azt gondolta, hogy bűnös, azt gondolta, hogy embert ölt, mindegy, hogy milyent, akkor is. Isten büntet, gondolta, Isten folyton dolgozatot irat, feleltet, számon kér. Istennek folyton nem tetszik valami, gondolta. Nem tudom, hogyan sült el az a pisztoly akkor. Magammal cipeltem egész életemben. Az az arc, azok a szemek, az a száj nem lehetett Isten képmása. Mindnyájan Isten képmásai vagyunk? A tömeggyilkos is? Mindegy ki húzta meg a ravaszt, ha ő tette is, helyettem tette, gondolta. Hirtelen emberek között termett. Észre sem vette az utat, a tárgyakat, melyek oda vezették, vagy a véletlent, mely a kezét fogta. Már semmi sem juttatta eszébe Istent. Nyüzsögtek körülötte az emberek, a hóesés is mintha megemberelte volna magát. Nem mérlegelte az eseményeket, istenről sem töprengett már. Ment, járt, mozgott, hogy éljen. Egyszer csak a villamoson találta magát. Ingatag volt, hol jobbra dőlt, hol balra. Már rég meg kellett volna botolnia valamiben, elesnie, felborulnia, mint egy ügyetlenül megrakott targoncának. Nem morfondírozott azon, hogy ez kinek köszönhető, nem hálálkodott. Ismerősnek tűnt a villamos kattogása, többet nem tudott róla, de a folyó, mely mellett elhaladt az is ismerősnek tűnt. Az emberek is ismerőseknek tűntek, és amikor leszállt, a járda, az aszfalt, a repedések is. Ment előre, az emberek elmaradtak mellette, megint csak a végtelenség, a színtelen, ködbe burkolódzó hó. Hangokat hallott, megint azokat a hatvan évvel azelőttieket. Pontosan értette a szófoszlányokat is. Időnként, mintha kalapáccsal ütötték volna belülről a fejét, felugattak a fegyverek. Kezdte megérteni, hogy Isten mindenütt ott van, a fegyvergolyóban is. Egyre inkább világossá vált a számára, hogy az élet a túlparton van, akik megszületnek, azok valami olyasmibe fognak bele, ami nem élet, nem is halál, de majdnem az. Nem volt képes következetesen végiggondolni, nem is érezte szükségesnek, nem is ő gondolkodott, élt még valaki a testében. Az élet, vagy amit annak neveznek, gondolta az a valaki, az nem ez, ez a nyolcvanegynéhány év. Haragudott érte, lehet, hogy hazudik, gondolta, birokra kelt volna vele, mint Jákob az angyallal, de alig vánszorgott már. Nem látta, észre sem vette, hogy a rakpart peremén áll, a mélység felett. Nem akart tudni önmagáról. Vetkőzött. Először a télikabátot vette le. Összehajtogatta, lefektette, aztán a cipőit, meg is törölgette, egymás mellé is helyezte őket. Úgy látta, hogy a mellette állók mind vetkőznek. Nem nézett oda, de a szeme sarkából érzékelte a mozdulataikat, hallotta, a mocorgásukat. Távolabb azokat is látta, azokat ott, látta, ahogyan a fegyvereiket igazítják, ahogy mögéjük bújnak összehúzott szemmel.

Élére rendezve, ketté hajtva helyezte el a nadrágját. A széles bőrövet is alá hajtogatta. A zsebében aprópénz csörgött. Ott szemben feltűnt az üres szemgödrével rámeredő fegyver. Mintha lapáttal, vasvillával faragták volna ki, mintha valami szemétdombból bukkanna elő, élesen, könyörtelenül, mint amikor esőtől hajtott sártömeg lepi el a várost, kirajzolódott az az arc. Nem, mondta Antal hangosan, abban nem lakik Isten, a fegyvergolyóban talán még igen… de abban ott, vele szemben, abban a lényben, abban soha. Az én istenem nem lakik benne, mondta hangosan, az én istenem nem… Emlékezett, arra a napra a külvárosban, arra az éjszakára, a bokrok közé bevilágító holdfényre. Hosszan, hisztérikusan felüvöltött a fegyver. Az öregember lehunyta a szemét, mert lehunyt szemmel többet látott. Egyszerre látta azt is ami közel volt, meg azt is ami távol. Látta a láthatatlant, a ravaszra hajló piszkos, repedezett körmű ujjat, a borostás állat, a keskeny ajkak között kilógó cigarettacsikket. A rakparton megszűnt a zsongás, már csak ő állt ott egyedül. Odafent a téren kivilágítva csörömpölt a kettes. Emberek álltak benne, kapaszkodtak. Még rajta volt az inge. Fénycsíkot húzva csapódtak a golyók az öregember testébe. Kétségei sem voltak, hogy pontosan úgy esnek-e meg a dolgok, ahogy látja. Nem lesz könnyű átjutni a viharos folyón, gondolta még. Térdei megroggyantak, megszédült, beleesett a vízbe. Még fázott pár percig, aztán elsimult az is. Szép csendesen úszott lefelé, jégtáblák sem csikorogtak, mint akkor, nem akadt fenn a híd lábánál, kisebb örvények el-elragadták, a hullámok a karjaikba vették, nem süllyedt el, a karjait széttárva úszott a túlsó part felé.