„Isaac Stern koncertjén angyal szállt le közénk”

A Benda Ivánnal készített életútinterjú harmadik részét közöljük.

Évtizedekig fényképezted a kultúra csodás világát. Ma már csak emlék mindez számodra?

Ha visszatekintek a kilencvenes évekre nosztalgiát érzek. Nem mintha abban az időben minden rendben lett volna. De napjainkban elkeserítő a kereskedelmi csatornákból kiömlő arctalan celebek vég nélküli, hahorászgató hada, megfejelve a kíméletlenül ránk zúduló reklám dömpinggel.

Akkoriban a digitális forradalom kora még nem köszöntött be, de a levegőben már ott volt a változás, csak nem vettük, vagy nem akartuk észrevenni. Ugyanis a „franchise kultúra” betette a lábát, a McDonald’s volt az első fecske. Eljött a mindenre kiterjedő, előregyártott, illetve félkész termékek kora. A vírus megfertőzte az egész világot. Álmomban sem gondoltam volna, hogy alig húsz év elteltével nyakunkba zúdulnak a kultúra „gyilkosai”; a szappanoperák, a bárgyú sorozatok és a folytatásos szórakoztató műsorok végeláthatatlan sora kegyetlenül elsöpörve mindent, ami egyedi. A tömegárú lett korunk csúcsterméke.

Tudjuk, régen is kellett a cirkusz a népnek, de most, ennek a tömény „silányságfolyamnak” nem látom a végét. Halkan, szinte suttogva kérdezem: Hová vezet mindez? Hová lettek a nagyok, az igazi példaképek? A Bibó Istvánok, Weöres Sándorok, Kocsis Zoltánok…

Egy vén hetvenöt éves dohogása ez, semmi több. Berozsdásodtam, nem értem a „Modern idők” szavát. Merengek a régmúlton, nézegetem muzeális képeimet a hajdan híres írókról, tudósokról, muzsikusokról, színészekről, politikusokról. Érdekel ez valakit? Nem reménykedek, de teszem a dolgom, mást nem tehetek.

Itt van például egy kép Solti Györgyről, pontosabban Sir Georg Soltiról. Ki is volt ő? A zene nagykövete lenne, talán így jellemezném. Egy szám: harminckét Grammy-díj. Akkor is, ma is hihetetlen.

Mint máskor, üldögéltem a zenekari próbán a sötét nézőtéren, hallgattam a zenét, és figyeltem a mester mozdulatait. A hangos részeknél időnként felemeltem a gépemet, és készítettem néhány felvételt. Majd szünet lett.

A zenészek szétszéledtek, csak egy fiatal muzsikus maradt a színpadon. Magába roskadva ült a hangszerével. Solti, kifele menve észrevette őt, egy pillanatig habozott, majd leült mellé, és elkezdtek beszélgetni. A csoda kezdetét vette. A külső világ megszűnt a két művész számára. Lépésről lépésre átbeszélték a szólam kritikus részeit. A fiatal zenész játszott pár taktust, majd Solti elmondta a gondolatait. Így repült el több, mint fél óra. Természetesen eszembe sem jutott fotózni, mert vannak íratlan szabályok. Ott lehettem, és az élményt örökre megőriztem. A legszentebb pillanatokban tilos fényképezni. A tanítványaimnak mindig azt mondtam: Színházi előadáson csókot sose fotózz! Az előtte levő pillanat, és az utána levő pillanat a tiéd. A többi nem rád tartozik. Annyit hozzátennék, hogy a fiatal zenész a koncerten csodásan játszotta a szólóját.

Több kiváló muzsikust fotóztál. Ki tudsz emelni valakit?

Örök emlékem, hogy fényképezhettem Isaac Stern koncertjén. Nem tudok mást gondolni róla, csak azt, hogy angyal szállt le közénk. Az még hagyján, de ahogy hegedült, ahhoz nem találok szavakat. A koncert végén Göncz Árpád köztársasági elnökkel bemehettem Stern öltözőjébe. Elnök úrral csendben megálltunk az ajtóban, és megleshettük azt, ahogy a nagy művész magába mélyedve, gondosan törülgette a hegedűjét. Aztán betette a hangszert az asztalon levő tokjába, majd felnézett. Meglátta Göncz Árpádot, és széles mosollyal köszöntötte egymást a két idős ember. Ezt már azért, csak lefényképeztem.

Fotózhattam a jazz-zene koronázatlan királyának, Chick Coreának a koncertjén. Tanúja voltam annak a pillanatnak, amikor táncra perdítette az önfeledt közönséget, Chaplin felejthetetlen, keserédes filmzenéjére, a Smile-ra.

Önkéntes száműzetése után, Markó Iván emlékezetes visszatérése is csodálatos élmény volt, a publikum nem akarta a nagy művészt elengedni a színpadról.

Hirdetni sem kellett, mert telt házas rendezvények voltak a filmszemlék, és a könyvfesztiválok, mivel az eseményeknek a kor nagy alkotói adtak rangot. Közös fotót készíthettem a magyar filmművészet három nagy egyéniségéről Jancsó Miklósról, Makk Károlyról és Sándor Pálról. A közönség őket akarta ünnepelni, velük akart találkozni, mert ők voltak a sztárok.

Akkoriban is a könnyűzene sztárjai vitték a prímet. Egy-egy külföldi zenekar, vagy egy Zorán koncertre nehéz volt jegyet szerezni.

Puskás Öcsi hetvenedik születésnapját az egész ország ünnepelte. A barátok, no meg egy kis poén kedvéért, a rá jellemző hamiskás mosollyal, párat még dekázott is a színpadon, bár igaz, ami igaz, láthatóan a pocakja kicsit útban volt.

Be kell vallanom, hogy politikai rendezvényt csupán egyetlen egy alkalommal fotografáltam, ez pedig az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) értekezlete volt 1994-ben, amelynek a Budapest Kongresszusi Központ volt a helyszíne.

Hatalmas, hetekig tartó előkészület előzte meg a kiemelt rendezvényt. A honi biztonságiak megszállták az egész épületet. Mindent és mindenkit alaposan megvizsgáltak, mivel 57 ország csúcsvezetőit várták az eseményre. Az amerikai biztonságiaknak ez kevés volt. Az ő szakembereik is bekukkantottak az épület minden zugába. A helyszínre belépni csak speciális hologramos beléptető kártyával lehetett. Nekem, mint az intézmény „műszaki munkatársának” is készítettek egy ilyet.

Budapest felkészült. Eljött a nagy nap, és megérkeztek a delegációk, élükön a miniszterelnökökkel. A televíziótársaságok, és a különböző hírügynökségek kameráikkal csak az emeletről követhették az eseményeket. A sajtó munkatársaira vonatkozó szigorú szabályok rám nem vonatkoztak, műszaki munkatársként nyugodtan járkálhattam a legfontosabb helyszíneken. Mentem mindenhova, és közelről figyeltem a világ vezetőit. Olyan érzésem volt, mintha egy nyüzsgő piacon lennék, ahol kedves ismerősök beszélgetnek egymással. Azért persze ez más volt. Érezni lehetett, hogy nem fecsegnek, hanem igen komoly tárgyalások zajlanak.

Sokáig nem mertem fotózni, mert ha valaki rájött volna a turpisságra, hogy én valójában nem vagyok műszaki munkatárs, akkor lehet, hogy lett volna irgum-burgum. Egy kis idő elteltével felbátorodtam, és sikerült megörökítenem érdekes pillanatokat.

Bevallom, hogy majd harminc évvel ezelőtt fel sem fogtam, hogy milyen fontos dokumentum aláírásának voltam a tanúja, ugyanis ezen a konferencián került aláírásra az a többoldalas politikai nyilatkozat, amely garantálta Ukrajna, Fehéroroszország, és Kazahsztán területi integritását, és kitért a függetlenségüket érintő minden fenyegetésre. A szerződést az Egyesült Államok és Oroszország csúcsvezetői is aláírták. Ez volt a híres Budapesti Memorandum.

Ma már tudom, és mindannyian tudjuk, hogy ami ott történt miként foszlott semmivé, és sajnos ma is időszerű Reményik Sándor verse, amelyet 1917-ben az Első Világháború alatt írt.

„Egyszer talán majd mégis vége lesz

És akkor, aki visszatérni bír,
Csak visszatér megint a régihez.

A régi hithez, a régi házhoz –
Ecsethez, tollhoz, kapanyélhez,
És számon mit se kér, kit se átkoz.

A mappás talán új térképet ír,
De másként minden régiben marad,
Csak egy darabig sok lesz a friss sír.

Mi megnyugszunk, a szívünk mit se kérd,
A föld valahogy döcög majd tovább,
És lassú erők lemossák a vért.”

 

Első rész

Második rész