Zsidó téma a kortárs kultúrában – Benedek Szabolcs: A mi kommunistánk

Írók válaszolnak a Szombat folyóirat körkérdésére

 Közel két évtizede kérdeztünk fiatal írókat a zsidóságról, zsidó témához való viszonyukról, és több esetben feszengésről, tapintatról, a vészkorszak emlékezete miatt a témával kapcsolatos társadalmi kommunikációs nehézségekről vallottak az írások. Ezúttal azt kérdeztük íróktól, szerintük történt-e változás, könnyebben megközelíthetővé vált-e a zsidó téma, oldódtak-e a gátlások, tabuk, netán más tényezők állnak a jelenség mögött, hogy az elmúlt évtizedben megszaporodtak az ezzel kapcsolatos publikációk. A téma, úgy tűnik, ma sem könnyű.

A válaszok javarészét februári számunkban közöltük – alább további két reflexió olvasható a témában.

 Benedek Szabolcs

A mi kommunistáink

A rendelőben ültem. Nem volt hosszú a sor, mégis lomhán ment az idő. Odakint bealkonyult, idebent bántóan pislogtak a cserére szoruló neoncsövek. Repedezett, időnként csorba és hiányos, kockás kövezet, közös vastalpukon keresztül a padlóhoz csavarozott műanyag székek, a falakon krónikus betegségek tüneteit szemléltető, elrettentő táblák. Az efféle környezet csendre inti az embert. Mintha időutazás lenne a gyerekkorunkba, amikor kétely nélkül kellett fegyelmeznünk magunkat. A fiatalabbak a telefonjukba mélyednek, az idősebbek merednek maguk elé. Minden egyes cipőnyikorgás, szatyorzörgés, köhintés, cukorkacsörgés és nyeldeklés dupla olyan hangos.

Ezen a szürkéből lassacskán feketévé változó kora estén is mélaság és nyomottság telepedett ránk. Csupán akkor volt valamicske átmeneti élénkülés, amikor kinyílt az orvosi szoba ajtaja, ám miután a soron következő beteg eltűnt mögötte, visszaállt a tompaság. Amit – kezdtem fölfigyelni – egyre gyakrabban tört szét a suttogás. Abban a tónusban zajlott, amely az efféle üres csöndben zavaróbb tud lenni a harsány beszédnél is. Az ember nem szeretne, mégis belehallgat, aztán nem tudja kipiszkálni a füleiből.

Lehet, hogy eddig is beszélgettek, de nekem csak most tűnt fel? Vagy hirtelen hangosabbak lettek? Nyugdíjas korú nő és férfi. Testtartásuk és gesztusaik elárulták, hogy nem egy pár, azonban föltehetően régről ismerik egymást. A váróteremben futottak most össze. Nem akkor kezdték a beszélgetést, amikor óhatatlanul is fülelni kezdtem, ám diskurzusuk addig belefolyt a csöndes tompaságba. Dőreség volna azt állítani, hogy amiatt lettek hangosabbak, amiről éppen akkor beszéltek. Inkább az lehetett, hogy a fájdalmak és a különféle kórképek közös taglalása mindaddig nem kötötte a figyelmemet.

– Más országokban – jelentette ki harciasan a férfi – a kommunistáknak legalább fontos volt a nemzetük. A mieinknek viszont még az se számított. Nem érdekelte őket, hogy mit jelent magyarnak lenni. És tudja, miért nem?

Az asszony – pirospozsgás, nagymama típusú teremtés – kérdőn fölvonta a szemöldökét.

– Azért – így a férfi –, mert a mi kommunistáink nem is voltak magyarok. Már megbocsásson, nem akarok itt most olyanokat mondani…

– Nekem – az addig jobbra csak hallgató asszony most hirtelen fölkacagott, de olyan hangosan, hogy arra minden valószínűség szerint mások is fölfigyeltek a váróban – nyugodtan mondhat olyanokat. Engem egyáltalán nem zavar. Pontosan tudom és értem is, hogy miről beszél.

Hát – gondoltam –, helyben vagyunk.

A centenárium révén az elmúlt másfél évben a médiában és a közbeszédben többször előkerültek az egy évszázaddal ezelőtti események. A Tanácsköztársaság kapcsán pedig egyesek időről időre azt is fontosnak tartják elmondani, hogy a népbiztosok között nagy számban voltak zsidó származásúak. Ugyanakkor arról is több helyütt volt már szó – itt, a Szombat hasábjain is –, hogy ezek a népbiztosok részben az apák és fiúk szembenállás szellemében, tudatosan választottak egyfajta gyökértelenséget, és radikalizmusuk is abból táplálkozott, hogy miközben szakítottak zsidó mivoltukkal, a többségi társadalommal se bírtak azonosulni. (Talán pontosabban fogalmazunk, ha azt mondjuk, hogy az nem akart azonosulni velük, bár kétségtelen, hogy egyéni sorsokról van szó, tehát nem bölcs dolog általánosítani. Ezek a többnyire szegény családba született, zsidó származású fiúk saját nincstelenségük okán is elutasították a vagyonon és az abból eredő előjogokon alapuló, ha úgy tetszik, kapitalista társadalmi berendezkedést.) Kun Béláék kommunistának vallották magukat és nem zsidónak. Ennek ellenére már a Tanácsköztársaság 133 napja alatt az utca emberének mindennapi érintkezéseiben téma volt a származásuk – erre bizonyíték például Móricz naplója –, később pedig a politika erőteljesen rá is játszott erre. Nem csak a Horthy-korszakban: a rendszerváltás utáni magyar parlamentben is megesett, hogy Rákosit (egyébként tévesen) Róth Manóként emlegették.

Amiről viszont a mindennapokban kevesebb szó esik, az a szocialista időszak antiszemitizmusa. A történettudományban ma már vizsgálat tárgya, a személyes emlékképek ellenben élettelenek maradtak.

Nyílt, a politika által gerjesztett, állami szintre emelt antiszemitizmus valóban nem volt se a Rákosi-, se a Kádár-korszakban, az úgynevezett zsidókérdést azonban nem lehetett nyíltan szóba hozni. Ennek külpolitikai okai is voltak, nevezetesen, hogy Izrael és az arab államok konfliktusában a szocialista országok utóbbiak mellé álltak – már csak azért is, mert a fő ellenségnek számító Egyesült Államok közben Izraelt támogatta. Ennek megfelelően születtek meg azok az Izrael-ellenes viccek és élcek, amelyek nem voltak mentesek antiszemita kiszólásoktól sem.

A fentiekkel egybecsengően foglalkozott a pártállam a holokauszt emlékezetével. Például az MSZMP XI. kongresszusa Kertész Imre (Sorstalanság) és Ember Mária (Hajtűkanyar) nagyjából egyszerre megjelent regényei kapcsán kártékonynak ítélte az ilyen jellegű múltba fordulást. De nekem is megvannak a személyes emlékeim arról, hogy a korszak népszerű történelmi ismeretterjesztő könyvei a második világháború kapcsán inkább érintőlegesen foglalkoztak a holokauszttal, és főleg a Kominternre meg a partizánmozgalmakra helyezték a hangsúlyt. Amikor a szürke és lefagyásig egyforma paneldélutánokon ezeket a köteteket lapozgattam leckeírás helyett, borzongással vegyes csodálkozással néztem a koncentrációs táborokat és a gettókat bemutató oldalakat, ám hogy pontosan mi, miért és hogyan történt a vészkorszakban, arról meglehetősen hézagosan kaptam belőlük felvilágosítást.

Azt is mindössze elejtett mondatokból hallottam, hogy egyetemista korában apám egy zsidó házaspárnál bérelt szobát, akiknek mindkettejük karján időnként láthatóvá vált az Auschwitzban odatetovált szám. De csak ritka és óvatlan pillanatokban, egyébként takargatták, beszélni róla pedig végképp nem volt ildomos.

Olyan osztálytársam is volt (a nyolcvanas évek közepén), akit, amikor a többiek közölték vele, hogy szerintük ő márpedig zsidó, vehemensen tiltakozott, mondván, de hiszen a nagyapja huszártiszt volt. Mintha a „huszár” és a „zsidó” egymást kizáró tényező lenne. Ráadásul utóbbit röstellni kellene. Vagy legalábbis nem jó beismerni.

Ha mertem volna hangot adni a gondolataimnak, ilyesféléket mondtam volna el a rendelő várótermében mellettem sutyorgó párnak. Akár föltehettem volna azt a kérdést is, miszerint mégis, szerintük mennyivel lehettek jobbak a nemzeti színezetű kommunizmusok a miénknél. A tapasztalat azt mutatja: semmivel. Sőt. Ám nem kérdeztem semmit, és nem is szólaltam meg. Igyekeztem úgy tenni, mint aki el van mélyedve a falon függő, a magasvérnyomás-betegség tüneteit és következményeit bemutató transzparens tanulmányozásában. Holott miután fölfigyeltem a beszélgetésre, az ezt leszámítva továbbra is hallgatásba burkolózott váróteremben immáron bántó élességgel hallottam annak legapróbb részleteit is.

Nem tagadom, gyávaság volt a részemről, hogy csak így, utólag írom le, nem pedig fölálltam és odamentem a párhoz, hogy elmondjam mindezeket. A véleményemet? Nem, hanem a tényeket. Ám ott és akkor kézenfekvőbbnek találtam inkább hallgatni. Hogy miért? Azért, mert a tapasztalat azt mutatja, hogy amikor úgymond az utca embere ebben a témában megszólal, azt nagy eséllyel negatív felhanggal teszi. Ez így van száz éve, vagy még régebb ideje, függetlenül az egyes történelmi korszakoktól. Ez a közös hozadéka az egymást követő, különféle színezetű és jellegű politikai rendszereknek. Hiába telt el harminc év a rendszerváltás óta, amikor valaki a fülünk hallatára a zsidósággal kapcsolatban megszólal, úgy gondoljuk, jobb kerülni a vitát. Még inkább az indulatokat. Holott gyávaságunk pont a suttogást erősíti. Egészen addig, amíg az újra hangos beszéddé nem változik.