Y. L. Peretz: Vénusz és Sulamit

A kis zsinagógában a kályha mellett két jesiva-bóher üldögélt, Hajim és Zelig. Hajim egy kis jegyzetfüzetből olvasott fel hangosan, Zelig pedig hallgatta, miközben tűvel és cérnával javított egy cipőt.
– „… és olyan szép volt Hane, mint Vénusz…”
– Te, Zelig, mit jelent az, hogy „Vénusz”? – kérdezte Hajim.
– Vénusz egy istennő a mitológia szerint – válaszolta neki Zelig, miközben tűjével belebökött a cipőbe.
– És mi az a mitológia?
– Ezt sem tudod, Hajim? Emlékszel, amikor pár hete itt járt egy fura alak, hosszú kötényben, piros sapkában, és fillérekért medvecukrot és más édességeket árult?
– Aha!
– Na, az görög volt. A görögök egy nép. Ez a nevük.
– És minden görög medvecukrot árul?
– Ugyan már, te bolond! Saját országuk van, Görögország. A görög nép nagyon régi, még a Bibliában is szerepel. Az országukat héberül úgy hívják, hogy „Erec Javan”, őket pedig úgy, hogy „jevanim”.
– Milyen „Javan”? Nem abból jön az Iván?
– Dehogyis! „Jevanim”, vagyis görögök. Tudod, a Görög Birodalom. A görög egykor nagyon erős és művelt nép volt. Biztosan hallottál már Arisztotelészről vagy Szókratészről. Őket még a mi bölcseink is említik, például a Rambam is. Arisztotelész az, aki szerint a világot nem előzte meg semmi. Szóval ilyenek voltak ezek a görögök: műveltek, tudtak festeni, faragni, vésni és mindenféle szép műveket készíteni, különben viszont csak egyszerű bálványimádók voltak, hamis isteneket szolgáltak.
– Hű.
– Na, szóval a bálványokról, különféle istenekről szóló meséket, történeteket hívjuk mitológiának.
– Értem! Nü, de akkor ki az a Vénusz?
– A mitológia szerint Vénusz a szépség istennője.
– Mit jelent az, hogy istennő?
– A görögöknél minden szakmának, minden mesterségnek saját istene van, érted? Mint ahogy mi is úgy tartjuk, hogy minden nemzetségnek van vezetője. Náluk tehát például van istene a faragásnak, a költészetnek, vagy akár a szépségnek, az egészségnek, és a vitézségnek.
– Ezeknek mind van saját istenük? De mit jelent az, hogy istennő? Kicsi isten?
– Nem! Az isten férfi, az istennő pedig nő.
– Micsoda? Nő?! Nők, mint istenek?!
– Hajim, ha vannak férfi istenek, miért ne lehetnének női istenek?
– Igaz. De Zelig, én azt hittem, hogy az istenek nem lehetnek sem férfiak, sem pedig nők.
– Azt tudnod kell, Hajim, hogy a görög istenek olyanok, mint az emberek. A különbség csupán annyi, hogy ők örökké élnek. Éppen ezért ugyanúgy, mint az embereknek, nekik is vannak gyerekeik, feleségeik és ágyasaik. Csak meghalni nem tudnak. Jupiter például a legfontosabb közülük, ő a főisten, villámot tart a kezében, és minden más isten halálosan retteg tőle. Na, ő azonban egy papucs; a felesége, Junó szemében egy semmi, ő úgy tekint rá, mint a rabbi felesége az egyszerű tanítóra. Egyszer már meséltem neked a házsártos Xanthippéről, aki Szókratésznek, a filozófusnak volt a felesége. Na, Junóhoz képest ő kezes bárány volt. Képzeld csak el azt a córeszt, amiben Jupiter élt… napjában vagy tízszer biztosan kívánta a halált… csakhogy meghalni, azt nem tudott.
– Eddig értem, de akkor ki az a Vénusz?
– A szépség istennője. Most felolvasom neked a történetét.
Zelig félretette a félig megjavított cipőt, előhúzott egy gyűrött papírt a belső zsebéből, majd olvasni kezdte.
– „Vénusz, Aphrodité, Apogénea, Pontagonea, Andiameta…”
– Ez most németül van? Mert egy árva szót sem értek belőle – mondta csodálkozva Hajim.
– Te buta, ezek mind nevek, így hívták Vénuszt Görögország különböző részein, és utána Rómában.
– Több neve van, mint Jitrónak… Nü, de mire megyek ezekkel a nevekkel? Olvasd inkább a történetet!
Zelig folytatta:
– „Ezek Vénusz nevei a különböző városokban. Ő a szerelem istennője.”
– Akkor most nem a szépségé?
– Mindkettőé egyszerre. „Őt nem anya szülte, hanem a tengerből ugrott elő. Csodaszép nő, kifejezetten izgató.”

– Izgató? Az meg mit jelent?
– Azt jelenti, hogy mindenkit felizgat, mindenkinek felforr tőle a vére, ilyesmi…
– Értem!
– „Az emberek félig vagy teljesen meztelennek szokták elképzelni.”
– Fuj!
– „A férje Vulkán.”
– Az meg milyen fajta lény?
– Ő is egy isten, méghozzá a tűz istene. Hasonlít a mi Tubalkainunkhoz, aki feltalálta a kovácsmesterséget. Érted?
– Egy kicsit.
– „De tőle nem született gyermeke.” Az isteneknél nincs hüpe és kidusin, és a váláshoz nem kell get. „Viszont más istenektől, sőt emberektől is vannak gyermekei.”
– Hogy mondod? De hiszen akkor az mind mamzer!
– Ne légy már ostoba, Hajim! Ha az istenekre nem vonatkoznak a hüpe, a kidusin és a get törvényei, akkor nem létezik számukra paráznaság és megcsalás sem.
– Igaz, tényleg. Aki nem vassol, az nem is bencsolhat. De azt mondod, hogy emberektől is születtek gyerekei?
– Nü, hát miért ne? Nálunk a Bibliában is van olyan, hogy „bne Elohim”, vagyis Isten fiai…
– Nosza, olvasd tovább!
– „Marssal két közös gyerekük van.”
– Hogy mondod? Mars vagy marsall?
– Nem marsall, hanem Marssal, a háború istenével.
– „Továbbá két gyereke született Bacchustól, a bor és más mámorító italok teremtőjétől.”
– Az meg akkor biztos olyan, mint Lót… jó részeges.
– „Kettő Merkurtól.”
– És az kicsoda?
– Merkúr a tolvajok, kereskedők és követek istene.
– Jó kis kombináció!
– „Egy bizonyos Anhkiszésszel pedig, aki hús-vér ember volt, valahol egy kis patak mellett találkozott Vénusz, épp pásztorlánynak öltözve. A találkozásból egy kisfiú született. Egyszer a következő történt meg Vénusszal: egy csapat bűnöző kergette, ő elrejtőzött egy barlangban és hívta Herkulest.”
– Na és ő kicsoda?
– Ő egy nagyon erős isten… igazából nem is isten, csak félisten. Egymagában kitakarított 36 istállót egy nap alatt.
– Na, folytasd, Zelig, már kezdem unni és lassan már követni sem bírom, de tényleg.
– „Herkules ott termett a barlangban, és egyesével engedte be a bűnözőket, majd jól helyrerakta őket, egyiket a másik után.”
– Pff, elájulok.
– „Vénusz kemény bosszút szokott állni azokon, akik kinevetik a szerelmet. Egyszer egy egész város lakosságát bikává változtatta.”
– Elég! – kiáltott fel Hajim, és felugrott. – Felfordul a gyomrom! Vénusz mint istennő?! Hahaha. Ezer férje volt, gyilkolt, ölt, csalt… Házasságtörő, parázna, gyilkos, fúj!
Hajim köpött egyet, mire Zelig felállt haragjában és sértődötten felkiáltott.
– Ó! Neked fogalmad sincs, miről beszélsz, mire köpsz! Fogsz egy szép drága ruhát, és kifordítva veszed fel, fordítva veszed fel a kalapod… kifordítod az egész történetet! Vénusz csak példa, hasonlat… amolyan ideál. Olyan, mint Sulamit az Énekek énekében.
– Még hogy olyan?! Hahaha! Szégyelld magad, Zelig! Sulamit az Énekek énekében friss, egészséges és határozott. A testvérei megkérték, hogy őrizze a szőlőskertjüket, de vajon a saját szőlőskertjét nem őrizte? Az arca lebarnult, de attól ő nem parasztlány, hiszen a nyaka olyan fehér, mint a márvány. Illata kellemesebb, mint az összes mezőnek, erdőnek és kertnek együttvéve. Nem szegi le fejét szégyenében, és nem is fújja fel magát, mint a pulyka. Egyenesen néz előre, nincs mit szégyellnie. Szeme olyan szép, meleg, őszinte, mint a jóságos gerléé. És az ajka… mint két vékony piros fonál. Nem csücsörít, nem ráncolja a homlokát és nem grimaszol. Őszintén beszél, szavai édesek, mint a méz. Amikor meglátod, nem jut eszedbe egyetlen rossz gondolat sem, épp ellenkezőleg: mindent elfelejtesz. Félszemmel rád pillant, te pedig rögtön elkapod a tekinteted, akár egy tolvaj. Szíved összeszorul, össze-vissza kalimpál, mint a levágott tyúk. Olyan egyszerű, kellemes és tiszta ő, mint a frissen hullott hó. Aztán jön a nyár, új élet kezdődik a mezőn és a kertben, újra búgnak a búbos galambok, kisarjadnak a növények, virágba borulnak a fügefák és csillognak a szőlőfürtök. Minden feléled, minden új életre kel, Sulamit szíve pedig új érzéssel telik meg. Hirtelen jön az érzés, ijesztő erővel. A halálnál is erősebb szerelme, féltékenysége mélyebb a pokolnál. Szerelme örök, nem mossák el folyók, tenger sem tudja kioltani… És szeretni csak egyet szeret: egy szép, fiatal pásztorlegényt. De azt nem tudja, hogy a pásztor koronát hord a fején, hiszen ő a világ legnagyobb királya. Az a lány egyszerű, nyílt és őszinte. Nem tud szerepet játszani, nem játssza meg a csinibabát. Fáj neki, hogy a fiú nem a testvére, nem közös az apjuk és az anyjuk, hogy nem csókolhatja meg szabadon, nyíltan minden utcán. Na, ilyen Sulamit. Látod, ő az igazi zsidó lány ideálja, akinek volt anyja és apja. Nem olyan, mint a te kicsapongó Vénuszod.
– Egy dolgot azonban elfelejtesz – szakította félbe Zelig. – Elfelejted, hogy ez az egész, mármint az, amit mitológiának hívnak, csak legenda, amely mögött komoly filozófiai és vallási tanítások rejlenek.
– Nem, épp ellenkezőleg, pont fordítva van az egész. Hogyan lehet magas gondolatokat ilyen sekélyes példák mögé rejteni? Hogy lehet gyémántokat piszkos rongyba bugyolálni? Hogy is van ez? Szerinted mi, zsidók, az Énekek énekét nem példázatként olvassuk? Talán Salamon nem az Örökkévaló maga? És Sulamit nem pedig nem Izrael népe, az ártatlanul befeketített Izrael népe? De a rejtett üzeneteket és értelmet félretéve, Sulamit mégiscsak Sulamit… Vénusz viszont (ezerszeres különbség tétessék) olyan, akire nem érdemes egyetlen szót sem fecsérelni. Hallod, Zelig? Töröltessék ki a neve! Töröld ki a nevét a könyvedből, és írd azt… hogy is hívják a lányt, akiről írsz? Hane, ugye?
– Hane.
– Akkor írd azt, hogy olyan szép volt, mint… vagy mégse, ne azt írd. Hallod? Ne merészeld, szemtelenség volna. Hasonlítsd az aprólábú Hanédat ahhoz, akihez akarod: a doboló Mirjamhoz, Abigélhez, Ráhábhoz, Delilához. Hasonlítsd ahhoz, akihez csak akarod, még akár Eszter királynéhoz is. Csak Sulamithoz ne, mert senki nem lehet olyan, mint ő. Hallod?! Senki!

1889

Jiddis eredetiből fordította: Lesták Eszter. Lektorálta: Deme Anna, Komoróczy Szonja Ráhel, Végh Roland.

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Perets, Y. L., „Venus un Shulamis”, in: Odem ve – Khave (Ale verk fun Y. L. Perets, 4) (Wilno: B. Kleckin, [1925]), pp. 89–95.