„Vasfekete szerb éjszaka” – Csapody Tamás: Bori munkaszolgálatosok

Csapody Tamás: Bori
munkaszolgálatosok – Fejezetek
a bori munkaszolgálat történetébõl.
Vince Kiadó, 2011, 647 oldal, 5495 Ft

Áldozatok és tettesek közös történetérõl írt könyvet Csapody Tamás. A jogász és szociológus végzettségű szerző hétévnyi kutatómunkával, interjúkkal, történeti topográfiai terepbejárással alátámasztott és 15 térképvázlattal, 46 fotóval szemléltetett, elemző forráskritikán alapuló összefoglaló műve a bori munkaszolgálatosoknak állít emléket. A témáról többnyire a halálmenetek és Radnóti
*
1943 és 1944 folyamán két részletben érkeztek zsidó (98 százalék) és nem zsidó (2 százalék) munkaszolgálatosok Borba, összesen mintegy 6000 fõ. (Utóbbiak az antimilitarista, katonai szolgálatot meg- tagadó kisegyházak tagjai, jehovisták, szombatisták, nazarénusok voltak.) Az elsõ csoportban érkezetteket a rézbányákban, míg az 1944-ben jötteket a hegyi vasút építésén dolgoztatták. Az utóbbiak közé tartozott Radnóti Miklós és Justus Pál. A bori munkaszolgálat történetét a bevezetésben olvashatjuk.

Az első fejezet a bori orvosokról és az orvoslás lehetőségeirõl szól, a lágerkomplexumon belül altáboronként elemezve az egyes orvosok működését. A holokauszt témájú képzőművészeti gyűjteményérõl is ismert néhai Levendel László tüdőgyógyász munkaszolgálatos orvosként például a központi Berlin-táborban végzett áldozatos munkát, de mellette még számos kiváló fogoly kollégája tevékenykedett a lágerekben.

A második fejezetet a szerző Justus Pál szociáldemokrata politikusnak és költőnek, a Bregenz-altábor egykori foglyának szenteli, aki Borban írta „Vasfekete szerb éjszaka” címû versét. A szovjet hadsereg és a fokozódó partizánveszély miatt 1944 szeptemberében Bor lágereiben beszüntették a munkát, és a munkaszolgálatosokat két különbözõ időpontban útnak indították nyugat felé. Justus, Radnótival ellentétben a második csoportba került, felszabadították a partizánok, míg költõtársa a szomorú dunántúli menetben haladt végzete felé. A felszabadult politikus és költő egy ideig Temesváron a Szabad Szónál dolgozott több egykori deportált társával együtt. Justus története kétszeresen megrendítõ:1949-ben koholt vádak alapján letartóztatták és hét évet ült börtönben, lírája itt virágzott ki igazán.

A kötet harmadik fejezete a hírhedt bori táborparancsnok, Marányi Ede alezredes életútját taglalja. Marányi 1944 januárjában váltotta eőõdjét, Balogh András alezredest, akinek a parancsnoksága idején Borban még elfogadhatóak voltak az állapotok. Marányi alatt elszabadult a pokol, amint azt a DEGOB jegyzőkönyvekben megszólaló túlélők tanúsítják. Ő adott parancsot többek között Csillag Albert grafikus halálra kínzására és 17-18 társa kivégzésére. A bori tettesek sorában Marányi volt az első számú hóhér, mégis megúszta: elmenekült az országból, a népbíróság pedig később megszüntette ellene az eljárást, holott nem lett volna nehéz megtalálni. A háborús bűnös Nyugat-Németországban élt Fehér Antal néven, az emigráns hungarista körök kebelében.

A negyedik fejezet a bori muszosok dunántúli útját kíséri végig. Eközben több helyütt megkérdõjelezi az
eddigi Radnóti-kánont. A költő az elsõ razglednicát még Borban, a hegyek között írta, a másodikat Cservenkán, a tömegmészárlás színhelyén, a harmadikat Mohácson, az utolsót Szentkirályszabadján. Ezek valóban a dunántúli menet mérföldkövei. A munkaszolgálatosok elsõ csoportja (3600 fõ), amelybe Radnóti is tartozott, 1944 őszén indult Borból és innen ment Belgrád – Újvidék – Cservenka útvonalon keresztül Zomborba, ahol két irányba indították őket, Mohácsra illetve Baja felé, majd a két csoport más napokon érkezett Szentkirályszabadjára. A Győr utáni Abdán végezték ki Radnótit és 21 társát. Ennek pontos rekonstruálását nehezíti, hogy a megszólaltatott tanúk hitelessége kétséges. A maradék munkaszolgálatosokat a keretlegények Mosonmagyaróváron keresztül Hegyeshalom felé terelték, ahol átadták őket a németeknek, akik Zurndorfban bevagonírozták és a flossenburgi illetve sachsenhauseni koncentrációs táborokba irányították õket. 500 túlélő, ha maradt közülük.

Az ötödik fejezet a bori keret megkérdõjelezhetõ felelősségre vonásáról, illetve az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának Abdai gyilkosok fedõnevû ügyjelentésérõl szól. A jogi procedúrát a szerző „jogi formába öltöztetett színjátékként” értékeli. A népbírósági perek során nem derült ki, hogy kik voltak az igazi bűnösök. Néhány felelõst kivégezték ugyan, de sokan – köztük a fõbűnösök – megmenekültek.

Az utolsó fejezet az abdai exhumálás és agnoszkálás során felbukkanó talányokra hívja fel a figyelmet, amit mi sem mutat jobban, mint hogy Radnóti özvegye, Gyarmati Fanni is feltette magának a kérdést, hogy „Kit is hoztam én haza tulajdonképpen?”.
*
Noha Csapody Tamás kutatásait nem tekinti lezártnak, könyve – melynek szerkesztõje Bencsik Péter történész – mégis kerek egész. Minden fejezet tanulmányértékű, melyekhez terjedelmes jegyzetapparátus és melléklet tartozik. A laikus olvasó számára is érdekes lehet a számos interjú – elsõként azok, amelyeket a túlélő bori munkaszolgálatosokkal készített a szerző. De fontosak a MEASZ-NÜB Archívumában és a DEGOB jegyzőkönyvekben talált bori vonatkozású interjúanyagok is. A szerző kritikusan kezeli a meglévõ Radnóti-kánont, amennyiben Ortutay Gyula, Hulesch Ernő és Kõszegi Ábel Radnóti-kutatók műveit összeveti az általa feltárt forrásokkal. György Péter esztéta – akinek apja, György Lajos szintén bori munkaszolgálatos volt – a kötet érdemét mindenekelõtt abban látja, hogy „a magyar áldozatok neve fennmaradt és mementóként leírva áll Csapody Tamás könyvében”.

Szarka Zsuzsanna