Vasárnap, 1981 május 10.

Néhány hónappal korábban egy sok évvel ezelőtti vasárnaphoz képest, amely éppen május tizedikére esett az ifjú, éppen csak tizenkilenc esztendős baronessnek, a szőke loboncú, kristálykék szemű leányzónak édesapja – bizonyos István – nagyobb összeget kölcsönzött a családi kasszából, éppen ugyanazon mozdulatokkal, mint ugyanezen leányzó párja – szintén István – néhány órával elébb.

Mindkét István a pénzt magzatelhajtására adta.

Akkor az ifjú hölgy elindult orvoshoz, ám útközben meglátott egy cigányasszonyt, amolyan jósnőfélét, aki méregdrága indiai és egyiptomi sálakkal kereskedett, s amely akkoriban még igen nagy ritkaságnak számított.

A szerelmetes Pistától kapott összeg éppen elég volt a sálra, mert a cigányasszony jól felstrófolta az árakat a kislánynak, mondva, szerencséjét is meg fogja hozni ez a sál.

Igen ám, de közben a drága kisasszonyka megéhezett, megszomjazott, így csak be kellett térnie egy vendéglőbe. Nem akart a kellemetlen orvosi beavatkozásra gondolni, ezért, mivel abban a gyönyörű hevesi városkában, Egerben volt, rendelt a ház isteni vörös borából, s marhapörköltet evett, nokedlivel, uborkasalátával, melynek kicsinyke tejföl volt a tetejire kenve, némi pirospaprikával és nagyon csekélyke borssal megszórva a gondos szakácsné ügyes kezei által. Miután a kisasszony elfogyasztá szolid vasárnapi ebédjét, megivá a fél liter jó egri bort, egri nővé leend, s hősies gondolatai támadtak.

A világ ellenem van. Családunk birtokai rég odavesztek, a zsidóba menthetetlenül beléjeszerelmesedtem, s most… ó… most… és úgy sírt, mintha az elébb utolsó falatig felfalt marhát kívánná átkönnyezni egy hindu asszony a túlvilágra.

Közben a kis kocsmába cigányok tévedtek be, akik éppen aznap tértek vissza hegyaljai muzsikálásból, s akiknek vezetője egy bizonyos meglepően ifjú, jóképű Tibor-prímás volt.

A vendégek nótáját játszották, s midőn odaaértek a szőke baronesszhez, annak már gyertyát is gyújtott a sármos pincérfiú, sőt hozott neki még fél litert abból az egriből, melyhez az ember igen ritkán jut, holott ezen a néven árulják a legtöbb helyi bort.

Bár a leányzó pár pillanatig tiltakozni óhajtott az újabb borocska ellen, de a gyertya és Tibor prímás radzsasztáni arcából villámló kék szemei, s talán a muzsika is kissé úgy elbűvölték, hogy ernyedten adta át magát az egri bikavér hullámzó erejének, amely az emberi szívet, még az olyan beavatottak szerint is, mint Hamvas Béla, bizonyos hősi gondolatokra ragadják.

Bizony, a hős egri nőkről csak azt felejtik el megtanítani az iskolákban, hogy nagyon szerették taposni a szőlőt szüretkor, s hogy a bort sem vetették meg, miképpen a vitézek, akik a bort és az egri nőket együtt szerették leginkább. Van ennek a bornak ugyanis oly hatása, amely az emberi szívet felbátorítá, hogy az kiáltsa felül az agy minden józan gondolatát, s arra buzdítson, csak arra, amit a kicsiny szív sajátos morzejelekkel minden érbe, minden porcikánkba szerteküld: a szerelemre.

Ez hősies cselekedetnek számított már akkoriban is, hát még most.

A szőke baronesz tehát megrendülten és lelkiismeret-furdalás nélkül, szinte hősiesen itta el az apjától elhajtásra kapott másik – szintén nagyobb – összeget is, miközben meghívta az ifjú cigányt, és bandáját, Tibor prímásékat asztalához.

Még évtizedekkel később is, mikor pedig már nem volt ennyire szemtelen, és három gyermeke lett három különböző férfitól e csodálatos magyar nőnek, még évtizedekkel később is néhanapján megismételte azt a szokását, hogy néhány pohárka bor után felállt az asztalra és végigénekelte Tibor prímás teljes repertoárját, amit egy jóérzésű ember sem vethet szemére az olyan szép, jó, és sajnos sokat szenvedett asszonynak, mint amilyen ő lett azután.

Az éjszakát Tibor prímással tölté, s együtt háltak, a Szépasszonyvölgyben azon a teliholdas éjszakán, kiterítve az indiai sálat, amely felemelé e két párát és lebegtette a szőlősök felett.

Sok esztendővel ezelőtt, vasárnap, amely éppen május tizedikére esett, a kórházba egyszerre érkezett a két István.

A báró papa és a zsidó apuka.

Kezében tartotta már csecsemőjét a boldog anya, s a gyermeket igen megnézte mindkét Pista, merthogy kreol bőre volt, kék szemei, és bongyor haja.

Állítólag.

Szemei aztán bebarnultak, bőre oly fehér lett, mint anyjáé, csak bongyor tincsei maradtak.

Amikor a két István megkérdezte, hogy na és akkor hogy hívják az újszülöttet, az örömanya azt válaszolta:

„Úgy ahogy azt a férfit, aki engem a legjobban szeretett az életben…”

A papa büszke volt rá, hogy akkor az ő nevét kapja az unoka ezzel a százados hagyományt víve tovább, míg az apuka büszke volt jövendőbelije bölcsességére – mert most hogy gyerek lett végül a kapcsolatból el kellett vennie hatodik feleségét is -, tehát arra volt büszke, hogy egyszerre két legyet ütött az asszony, hiszen bizonyosan apja és nagyapja derék nevét kapta – ezzel minden felekezeti és egyéb vitát lezár a két család között.

Az ifjú anya ekkor egyszerre kacagott, s egyszerre eredtek a könnyei meg, úgy mondta, hogy: „Tibornak fogják hívni.”

A nagyapa elébb elsápadt, majd odalépett az ágyhoz és leült. Az apa elmosolyodott, tetszett neki ez a dőre szemtelenség, és előhúzott egy palack tokaji aszút a táskájából, amit erre az alkalomra tartogatott.

Öntött mindhármuknak, és ujját belenyomva a borba borból kört rajzolt az indiai sálba bebugyolált gyermeknek homlokára, ezzel jelezve a felekezeti vita lezárását, majd azt mondta mazel tov, és nekivágta az üres üveget a falnak, hogy az összes rossz dolog, ami a múltban volt szertetörjön, elmúljon, s új és boldog jövő ragyoghasson mindannyiunkra.

A báró nagypapa már merészebb dolgokat is látván csak mosolygott, és odahajolt az anyához és gyermekhez, hogy belesúgja a nemesi család ősi jelmondatát a fülibe örök útravalóul: „Alta non alte.” – zúgta mint valami mantrát – és aznap éjjel a két István, a Sennyey és a Weiner, a magyar báró és a bolygó zsidó végigmulatták a Szépasszonyvölgyet, örök barátságot kötve énbennem.