Trauma, elbeszélés, irodalom

„Elmondani az elmondhatatlant”: ez a paradoxon feszül mindazon megszólalásokban, amelyek a holokauszt traumájának megjelenítésére tesznek kísérletet.

A megjelenítés kísérletei igen sokfélék lehetnek, a traumatikus eseményeket közvetlenül átélők személyes tanúságtételétől, visszaemlékezéseitől az utóemlékezet történeteiig, a túlélők gyermekeinek, unokáinak elbeszéléseiig vagy a holokauszt művészi (irodalmi, filmes, képzőművészeti vagy zenei) ábrázolásáig. De akár spontán vagy indukált (például interjú-szituációban született) önéletrajzi elbeszélésekről, akár családi történetekről, visszaemlékezésekről, akár pedig esztétikai igényű szövegekről vagy képekről van szó, az elbeszélő mindenképpen beleütközik a nyelv, a szavakkal vagy más jelekkel való ábrázolás és ábrázolhatóság problémájába. Hasonló helyzetben van az elbeszélés befogadója, hallgatója, olvasója vagy nézője, akinek számára ugyancsak alapkérdés a nyelv és az általa reprezentált valóság viszonya, az a kérdés, hogy a nyelv (vagy más szimbólumrendszer) képes-e hitelesen visszaadni, átélhetővé tenni mások számára a megtörtént borzalmakat, vagy éppen ellenkezőleg, azoknak elfedéséhez, távolításához, elidegenítéséhez járulhatnak hozzá.
Adorno sokat idézett, de gyakran félreértett kijelentése – „Auschwitz után verset írni barbárság” – nem csak a művészetre, hanem a tudományra is érvényes, hiszen a tudomány nyelve, szemben a költészetével, már eleve, szükségképpen elvonatkoztat, eltárgyiasít, eldologiasít. De amiként verset írni a holokauszt után lehetetlen, s egyszersmind szükséges, ugyanígy lehetetlen és mégis elkerülhetetlen, hogy a trauma, mint esemény, mint tapasztalat, mint történet és mint emlékezet különféle tudományos reflexiók tárgyává váljék. A témával „hivatalból” foglalkozó történettudomány mellett az utóbbi évtizedekben a filozófia, az irodalomtudomány, nem utolsó sorban pedig a pszichológia foglalkozott a legtöbbet a holokauszt traumájának átfogó, a huszadik század kultúráját a huszonegyedik századra is kiható, mélyen meghatározó problémájával.
Jelen rövid ismertetés tárgya három fiatal kutató egy-egy műve. Egyikük (Békés Vera A.) pszichológus, a másik kettő (Menyhért Anna és Szűcs Teri) irodalomtudós. Mindhárom, könyv alakban is megjelent munka eredetileg PhD disszertációként született, és mindegyikük jól jelzi azt a megújuló érdeklődést, amely a holokauszt hosszú távú hatásának és megjelenítésének témája iránt mutatkozik Magyarországon, lépest tartva a nemzetközi szakirodalommal, egyszersmind új eredményekkel is gazdagítva azt. Jeleznem kell, hogy nem vagyok teljesen elfogulatlan Békés és Menyhért munkája iránt; az előbbinek témavezetője voltam, az utóbbi esetében pedig bizottsági tag az ELTE irodalomtudományi doktori iskolájában tartott védésén. Békés Vera

Trauma és narratíva. A Holokauszt trauma reprezentációja
című könyve (Ad Librum Kiadó, Bp. 2012) beszámoló egy kutatásról, amelynek során a holokauszt-traumáról szóló személyes elbeszélések pszichológiai sajátosságait, illetve azok változásait vizsgálta, három – időben távoli – narratív forrás, szövegbázis alapján. Az első forrás az 1945-46-os (az interneten elérhető) DEGOB jegyzőkönyvekből származik, azokból az interjúkból, amelyeket deportálásból frissen visszatértekkel vettek fel a Deportálásokat Gondozó Országos Bizottság munkatársai. A második forrást azok a „második generációs” interjúk alkotják, amelyeket a nyolcvanas években vettünk fel holokauszt-túlélők 1945 után született gyermekeivel, végül a harmadik forrást a 2000-es évek elején 1910 és 1935 között született magyar ajkú zsidók életútját feltáró (ugyancsak az interneten közzétett) CENTROPA-interjúk képezik. Ezek a szövegbázisok különböző korszakokban, különféle célokból, eltérő módszerekkel jöttek létre, más- és más interjúalanyokkal, ezért természetesen nem teszik lehetővé a közvetlen összehasonlítást, vagy a személyes történetek alakulásainak nyomon követését. A szerző rendelkezésére állt viszont egy eszköztár, amelyet oral history típusú narratív szövegek szisztematikus nyelvi-pszichológiai vizsgálatának céljából fejlesztettek ki, különféle – köztük számítógépes – tartalomelemzési, nyelvtechnológiai módszerek alkalmazásával. E módszerek révén Békés a narratívumok olyan sajátosságait vizsgálta, mint az ágenciát, cselekvést, illetve passzivitást jelölő igék, a kognitív (érzelmeket és gondolatokat kifejező) szavak, valamint az oksági összefüggésekre (kauzalitásra) utaló nyelvi szerkezetek előfordulási gyakorisága. E gyakoriságok alapján számszerű mutatókat képezett, amelyekből következtetni lehet arra, hogy az elbeszélések alanyai mennyire érzik saját énjüket „ágensnek”, azaz cselekedeteik végső forrásának; mennyire jellemző rájuk a kognitív belátás, a saját belső folyamataikra irányuló önreflexió, és végül, hogyan illesztik be az üldöztetés időszakát saját élettörténetükbe, milyen oksági összefüggéseket, magyarázatokat találnak mindannak megértéséhez, amin ők vagy családtagjaik keresztülmentek.
Az eredmények – röviden összefoglalva – azt mutatják, hogy az idő előrehaladtával nő az ágencia, vagyis az egyén inkább aktív alakítója, semmint pusztán passzív elszenvedője lesz az eseményeknek; a szövegekben gyakoribbak lesznek a belső folyamatokra, önreflexióra utaló kifejezések; az oksági magyarázatok pedig gazdagabbá, differenciáltabbá válnak. Ezek a változások – mint az elemzésből kiderül – korántsem egyenes vonalúak, nem mentesek a különféle törésektől, megszakításoktól és ambivalenciáktól, mégis, jelzik a holokauszt traumájának egy társadalmi szempontból is jelentős feldolgozási módját, azt a törekvést, hogy a túlélők és gyermekeik helyreállítsák élettörténetük folytonosságát, koherenciáját, s többé ne pusztán áldozatként, hanem a tapasztalataikra reflektáló autonóm individuumként viszonyuljanak saját maguk és családjuk történetére.
Békés Vera A. kutatása jól példázza, hogy a mai szövegelemezési eljárások miként alkalmazhatók a holokauszt-narratívák implicit szerkezetének, a bennük rejlő jelentések megragadására. Ugyanakkor, mint a szerző is figyelmeztet erre, az általa vizsgált narratívumokban „nem maguk a traumaemlékek, hanem a traumatikus emlékek reprezentációi jelennek meg. Az eredeti emlék az olvasó számára ismeretlen marad; csak az jut el hozzá, amit és amennyit az elbeszélő el tud és el akar mondani. Ezt a kritikai megkülönböztetést a traumaemlék és annak reprezentációja között a legtöbb trauma-narratíva vizsgálat nem tartalmazza.” (133. old.).
A traumaemlék és a trauma reprezentációja közötti viszony a fő témája Menyhért Anna tanulmánykötetének, amely rövidebb-hosszabb irodalomtudományi és kritikai esszéket tartalmaz. Az Anonymus – Ráció, Bp. 2008-ban megjelent
Elmondani az elmondhatatlant. Trauma és irodalom
című kötet írásait az teszi különösen érdekessé, hogy a szerző csaknem mindegyikben a személyes olvasás lehetőségeit és határait teszi kulturális antropológiai és pszichológiai szempontból vizsgálat tárgyává. A kérdés, amely Menyhért Annát elsősorban foglalkoztatja, abban foglalható össze, hogy a traumaszöveg átadható-e olvasással, átélheti-e a traumaszöveg olvasója az eredeti traumát? Válasza szerint „a trauma csak akkor válik irodalmi értelemben elmondhatóvá, ha kialakul az ehhez szükséges irodalmi nyelv. Ez a nyelv nem elfedi a traumát, hanem színre viszi a törést, azt, hogy a trauma előtti nyelv alkalmatlan a trauma elmondására, s ugyanakkor azt is megmutatja, hogy a szakadásnak az új nyelvben is látszania kell, mert múlt és jelen csak így kerülhet újra kapcsolatba” (6. old.). Ennek az „új nyelvnek” az egyik megteremtője Kertész Imre, akinek három művét (Sorstalanság, Felszámolás, K. dosszié) elemzi könyvében Menyhért Anna. Nem kevésbé érdekes az Esterházy Péter Javított kiadásáról szóló dolgozat, vagy a „Wilkomirski-botrányról”, egy hamis túlélő-memoár keletkezéséről és pszichológiai hátteréről szóló elemzés. Ki kell még emelnem a „Személyes olvasás” című tanulmányt, amelyben különféle személyes traumatörténeteket, köztük Németh Gábor Zsidó vagyok című „traumaregényét” elemezve mutat rá arra, milyen veszélyei vannak az objektivista tudományeszménynek”, amely a magyarországi irodalomtudományban is hosszú időre elhallgattatta vagy háttérbe szorította a személyesség hangjait. Mint Menyhárt Anna megjegyzi, „a kortárs magyar irodalomban az önéletrajzok, az érzelmekről szóló, vallomásos jellegű írások közelítik meg – éppen a személyes traumákkal való szembesülés révén – a közelmúlt történetelmének kollektív, nyelvi traumáit.” (52. old.). Szűcs Teri Kalligram kiadónál (Pozsony, 2011) megjelent kötete:

A felejtés története. A Holokauszt tanúsága irodalmi művekben
egyik fő fejezete ugyancsak Kertészről, a Sorstalanság „radikális tanúságtételéről” szól. Szűcs könyvében a Sorstalanság-elemzés beágyazódik egy szélesebb filozófiai, esztétikai-etikai értelmezési keretbe, amelynek kiindulópontja Adorno negatív esztétikája, az „Auschwitz után verset írni barbárság” paradoxona. Mint Szűcs írja, „a műalkotás szűk létlehetőségeit etikai paradoxonokkal kijelölő esztétika tulajdonképpen olyan művet ír elő, amely folyton az önfelszámolás, a megsemmisülés határán szólal meg – összekapcsolva a későmodern művészet elkötelezettségével a csend mint nyelvi jel, a szemantikai homály, a cezúra iránt. A művészetet tehát egyedül az legitimálja, hogy semmi más nem adhat helyet az áldozatok szavának – ám ezt a mű csak a saját létére nézve szinte végzetes áldozathozatal árán képes megtenni.” (16-17. old.) Az áldozat tanúbizonyságát hordozó művészet hermeneutikai és teológiai aspektusait Szűcs Teri Paul Celan Tenebrae című versének, illetve Pilinszky János „evangéliumi esztétikájának” elemzésével mutatja be, majd a Sorstalanság-esszében azt vizsgálja, hogy a kertészi „sorsnarratíva” miként szembesül – radikális módon – a narratív identitás szokványos elméleteivel, a narratív pszichológia megközelítéseivel. A könyv további fejezetei az utóemlékezet (postmemory) Marianne Hirsch által megalkotott fogalmából kiindulva Nádas Péter, Márton László, Borbély Szilárd egy-egy művét elemzi, és külön fejezetben foglalkozik a fénykép mint emlékkép szerepével irodalmi szövegekben.
Elméleti és módszertani szempontból mindhárom könyv roppant igényes vállalkozás. Nehéz dolgokról írnak, nem mindig könnyedén, de újra és újra arról győznek meg, hogy a személyes olvasást semmi sem pótolhatja.

JEGYZETEK
1 Erõs Ferenc – Kovács András – Lévai Katalin? “Hogyan jöttem rá , hogy zsidó vagyok?” Interjúk. Medvetánc, 1985/2-
3, 129-145.
2 Lásd pl. Ehmann Bea: Az oral history szövegkorpuszok pszichológiai kutatásáról. Replika, 58, 2007. szept. 34-36.