Szellem a palackból

„A zsidók kifosztásának [szükségességét illetően] a harmincas évek közepére ideológiai hovatartozástól függetlenül (…) konszenzus alakult ki. (…) Magyarországon a zsidókon és néhány száz szociáldemokrata, liberális, konzervatív politikuson és józan értelmiségin kívül szinte valamennyi, a közvéleményt, a társadalmat és a politikát befolyásolni képes erőcsoport egyetértett abban, hogy a társadalmi többség helyzetét csak a zsidók kárára lehet javítani.”

A múlttal való szembenézés embert próbáló feladatára előbb vagy utóbb mindenféleképpen sort kell keríteni. Mivel azonban a szembenézés nem képzelhető el a múlt minél teljesebb rekonstruálása nélkül, meg kell világítani a történelem homályos fejezeteit. Kádár Gábor és Vági Zoltán éppen ezt teszi, Hullarablás című könyvükben ugyanis a huszadik századi magyar történelem egyik kevésbé ismert epizódjával, a magyar zsidóság gazdasági megsemmisítésével foglalkoznak. Évekig tartó kutatatásaik eredménye egy figyelemreméltó alapossággal megírt, rendkívül időszerű és hiánypótló munka, amely ugyanakkor rendkívül megterhelő olvasmány is egyben. Elsősorban témája miatt, másrészt a sok adat miatt követel a mű az átlagosnál nagyobb odafigyelést.

A huszadik század totalitarizmusai mindenekelőtt a szabadságjogaiktól igyekeztek megfosztani az embereket, többnyire sikerrel. Legalább ennyire eredményesek voltak a különböző okokból ellenségnek nyilvánított állampolgárok vagyonának megszerzésében is, sokan ráadásul az életüket sem tudhatták biztonságban. Hatmillió európai zsidónak elvették mindenét – közülük mintegy hatszázezren magyar zsidók voltak.

A magyar államnak és a magyar társadalom nem zsidó többségének meghatározó szerepe volt abban, hogy a magyar zsidóság, amely egykor Európa legnagyobb és leggazdagabb zsidó közösségei közé tartozott, csaknem teljesen elpusztult. „A zsidók kifosztásának [szükségességét illetően] a harmincas évek közepére ideológiai hovatartozástól függetlenül (…) konszenzus alakult ki: a költségvetés feltöltése, a szociális kedvezmények bevezetése, a munkanélküliek álláshoz juttatása, a föld nélkül tengődő agrárproletariátus életkörülményeinek javítása elképzelhetetlen a zsidók vagyonának árjásítása nélkül. Magyarországon a zsidókon és néhány száz szociáldemokrata, liberális, konzervatív politikuson és józan értelmiségin kívül szinte valamennyi, a közvéleményt, a társadalmat és a politikát befolyásolni képes erőcsoport egyetértett abban, hogy a társadalmi többség helyzetét csak a zsidók kárára lehet javítani.” A két világháború közötti időszakban az egymást gyakran váltó kormányok mindent meg is tettek azért, hogy a nemzeti jövedelem nagyjából huszonöt százalékának megfelelő zsidó vagyont megszerezzék. Ennek az igyekezetnek az lett az eredménye, hogy „az Imrédy, Teleki, Bárdossy és Kállay vezette kormányok 1938 nyara és 1944 márciusa között mintegy 300 zsidótörvényt és zsidórendeletet alkottak”. A korlátozások folyamatos szigorodása egyre nehezebb helyzetbe hozta aa zsidóságot, közvetve azonban a többségi társadalmat is hátrányosan érintette. A szellemet ekkor minden valószínűség szerint már nem sikerülhetett volna visszagyömöszölni a palackba, de a leginkább elszomorító ennek ellenére az, hogy még azzal sem vigasztalhatjuk magunkat, hogy legalább azok megpróbálták (ti. a szellem visszagyömöszölését a palackba), akiknek lehetőségük lett volna rá. Tisztelet a néhány kivételnek. Súlyos örökség ez, amelynek terhétől nehezen szabadulhatnak az egymást követő generációk, ha megszabadulhatnak tőle egyáltalán. Meglehet, mindörökké cipelniük kell.

A történelem, ahogyan általában lenni szokott, később megismételte önmagát. A magyar zsidóságot a nemzetiszocialisták után a kommunisták is kirabolták, államosítottak ugyanis mindent, amit korábban sikerült megmenteni. Ezt a tragikussága ellenére gyakran mégis abszurd történetet alighanem az teszi teljessé, hogy a szóban forgó vagyon egy korántsem lebecsülendő értéket képviselő része a második világháború utolsó hónapjaiban a nyugati szövetségesek kezére került. Amit pedig nagy nehezen visszaszolgáltattak, azt a magyar állam rendszerint elsikkasztotta.

A jelentős mennyiségű adat előásása komoly kutatómunkát igényelhetett. Egy részük ugyan korábban már megjelent, összegyűjtésük nélkül azonban nem kaphatnánk árnyalt képet a korabeli magyar társadalom rétegződéséről, a magyar zsidóság anyagi helyzetéről, vagy éppen az adóterhek eloszlásáról. A könnyen áttekinthető táblázatok megkönnyítik a gyakran meglehetősen száraz adatsorok befogadását, de ahogy korábban már említettem, a Hullarablás ettől még egyáltalán nem lesz könnyű olvasmány.

A könyvben hangsúlyos szerepet kapnak a haláltáborokban történtek, némileg ellentmondva az alcímnek. Amikor a vészkorszakról beszélünk, természetesen nem feledkezhetünk meg az áldozatokról, ahogyan az is nyilvánvaló, hogy a (magyar) zsidóság vagyonának eltulajdonítása egy folyamat része volt, amely emberek millióinak fizikai megsemmisítésével végződött. Egyértelmű tehát, hogy mindez nem hagyható szó nélkül, talán mégis szerencsésebb lett volna a gazdasági vonatkozásokra szorítkozni – ha már egyszer a szerzők ezt a témát választották kutatásuk tárgyául.

Csőke Zoltán