Stella

Fritz svájci, Kristin német. A fiú tapasztalatlan, a lány mindent tud. Fritz idealista és naiv, Kristin kiszámíthatatlan és rejtélyes. A fiú az igazságot keresi, a lány titkot hordoz. Még csak nem is Kristin az igazi neve… Mindketten menekülnek valami elől, és éppen a Harmadik Birodalom fővárosában találkoznak, 1942-ben. Takis Würger Stella című regénye megtörtént eseményeken alapul. Stella Goldschlag a II. világháború idején a Gestapo kényszerítésére többszáz rejtőző berlini zsidót adott fel.

Üldözésükben azután is részt vett, hogy a nácik nem teljesítették a paktumot: szüleit is haláltáborba küldték. Egy szovjet katonai bíróság később tíz év fogházra ítélte, az eljárás dokumentációjából a regényben is szerepelnek részletek. 72 évesen, 1994-ben maga vetett véget az életének.

A szerző díjnyertes német oknyomozó újságíró, író, háborús riporter, a Der Spiegel munkatársa, aki az afganisztáni, líbiai, ukrajnai és közel-keleti válságövezetekből, illetve a szélsőséges eszmék németországi terjedéséről egyaránt tudósított. 2017-es első regénye, a Der Club bestseller lett, és a színpadi feldolgozása mellett már készül a filmváltozata. Regénye a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra jelenik meg a Scolar Kiadónál.

Részletek a könyvből:

1.

Az újév utáni reggelen érkeztem meg Berlinbe. Az étkezőkocsiban a reggelire felszolgált tojás kemény volt, és halszagú. Az Anhalter pályaudvartól a Brandenburgi Kapuhoz mentem. Az utcák szélesek voltak, és nem lehetett látni, hova vezetnek. Berlinnek szén, gyanta, modern fagázkályha, padlóviasz és főtt répa szaga volt. Amikor bementem egy kávéházba, és rendeltem egy pohár saszlát, a pincérnő azt mondta:

– T’sék?

A Grand Hotelben az elefántcsont szökőkút kisebb volt, mint reméltem. A főkomornyik „kegyelmes úrnak” szólított. Megkönnyebbültem, hogy nem náci karlendítéssel. A hallban újságárus dolgozott, és egy virágkereskedő az állványai mögött. A főportás szalonkabátot viselt, hátrafésült, hullámos haja volt, arcán függőleges ráncok, a nevemen szólított, puha tenyerét kézfogásra nyújtotta.

A lakájok frakkot és csillogó nyakkendőt hordtak. A liftkezelőnek hiányzott az egyik karja. Neki ajándékoztam a mézes süteménnyel teli kosarat. Mikor megfordult, hogy kezet adjon, láttam, hogy horogkeresztes karszalagot visel.

Beköltöztem a szobámba, a festőállványt az ablak elé állítottam, amelyet a futárszolgálattal már előreküldtünk a nagy úti kofferemmel együtt. A szénceruzakészletemet az útitáskámban tartottam, apám egyik régi, vattával kibélelt szivardobozában.

Még aznap délután kimentem a Scheunenviertelbe. Nézegettem a fekete kalapot és kabátot viselő ortodox zsidókat, és éjszakáig álldogáltam a gázlámpák alatt. Másnap cikóriakávét ittam a Hackescher Markton, miközben az ablakon át az elhaladó kocsikat bámultam. A következő nap addig ültem a berlini Börze lépcsőjénél, míg el nem kezdtek megdermedni a lábujjaim. Nem láttam egyetlen bútorszállítót sem.

Az év első hétfőjén bepakoltam a tiszta bőr hátizsákomat, és elmentem a Feige-Strassburger művészeti iskolába a Nürnberger Strasséra, a KaDeWe áruház mögött. A homlokzatot stukkók díszítették, a nedvességtől átitatott falak néhol hámlottak.

Mielőtt beléptem, megálltam az utcasarkon, és anyámra gondoltam. És apámra, meg a búcsúként mondott szavaira, amelyeket nem értettem.

Az ajtókilincs ezüstözött volt.

A nő a titkárságon eléggé maszatos lencséjű szemüveget viselt. Mondtam, hogy szeretnék rajzórákat venni.

– Van kedve most rögtön elkezdeni?

– Csak így? Ilyen egyszerűen?

– Ma nyílt napot tartunk, éppen aktrajzolás folyik. Ezzel semmit nem kockáztat. Egyszerűen gondolja át, hogy meg akarja-e nézni.

Egy olajfestékszagú térben öt férfi ült festőállványok előtt, és rajzolt. Egy pillanatra megálltam az ajtóban, aztán körülnéztem. A sarokban cserépkályha állt, de a szénhiány miatt nem adott meleget. Látszott a leheletem. A durva padlón szürke festéknyomokat láttam, más emberek korábbi próbálkozásait, hogy a valóságot ebben a teremben ejtsék foglyul. A padló megreccsent a lábam alatt, de senki sem nézett fel. A kabátomat le sem véve telepedtem le az egyik üres festőállványhoz.

Ujjbegyeim eltompultak, rájuk leheltem, de aztán felhevült az arcom, a hideg ellenére. Mindenki előrebámult.

A bunda, amelyen a nő hevert, sötét volt, és túl drága ehhez a teremhez, és ezekhez az időkhöz, amelyekben éppen éltünk.

Állát a tenyerébe támasztva az oldalán feküdt, és a semmibe bámult, mintha senki sem lenne a teremben. Néha köhintett egyet.

Jól megnéztem. A haja esését. A két válla közti hajlatokat, azt, ahogy széles csípőcsontjai kirajzolódtak a sötétre festett fal előtt, és bámulattal eltelve néztem, bőre hogyan fogadja magába a fényt.

Kicsit molettebb volt, mint az akkori szépségideál, különösen a tokája környékén.

Eszembe jutott Rubens egyik aktja, amelyet gyerekként még anyámmal láttam a Louvre-ban, de a címét már elfelejtettem.

Hirtelen felnevetett a szőrmén fekvő nő, csak egy pillanatra, de így is megláthattam a fogai közti réseket. Ám a nevető arca nem igazán mutatott volna jól egy képen. Ez az arc talán sírás közben lett volna a legszebb.

A mellettem ülő növendékek folyamatosan rajzoltak. A szén olvadozott az ujjaim között. Rövid időre lehunytam az egyik szemem, és megpróbáltam puszta formának és felületnek látni a lányt. Tetszett a kis orra. Megpróbáltam felidézni, hogyan működik a rajzolás. Pár pillanat múlva már egyszerűen csak ránéztem. A sebhelyemet elrejtettem a festőállványom mögé.

Egy óra múlva felállt a lány, és átvette a vászonkendőt, amit egy férfi nyújtott felé. De nem terítette magára, hanem összehajtogatta és a karjára tette. Meztelenül vonult ki a teremből.

Összetekertem egy ív rajzpapírt, és beleraktam a hátizsákomba.

Később odakint láttam viszont a nőt, már felöltözve, három férfi társaságában, tréfálkoztak és hangosan nevetgéltek. Cigarettázott, és átnézett az utca másik oldalára. Búcsúzóul odabiccentettem neki. Nem vett észre.

A szél befújt a kabátom alá, de alig zavart, ahogy a buszmegálló felé mentem. Kis pelyhekben megint hullani kezdett a hó.

Hazafelé menet az egyik ház falán láttam egy plakátot, egy világos hajú nő volt rajta, akiről úgy véltem, kicsit hasonlít a rajziskolában látott lányhoz. A plakáton ez a szöveg állt: „A német nő nem dohányzik, a német nő nem iszik, a német nő nem festi magát!”

 

2.

Berlin zajos volt. Éjfélt ütött a Heilandskirche harangja, csattogtak a konflislovak patái. Egy kocsmából hegedű hangja szólt, hallatszott a táncoló talpak csoszogása, tovaszáguldó autók dudálták tele az éjszakát.

Utam egy csendes, homokkal felszórt, gesztenyefákkal szegélyezett utcába vezetett. Mélyen magamba szívtam az éjszaka illatát.

Klinkertéglából épült szerelőcsarnokok álltak az utcában. A klubot rejtő épület sötét volt. Közvetlen közelből azonban hallatszott valami tompa lárma. Odanyomtam fülemet a bejárati ajtóhoz. Nyitva volt. Áthaladtam egy hallon, lementem egy lépcsőn, melynek végén vasajtó állt. Rajta tábla, a következő felirattal: Szvinget táncolni tilos! Birodalmi Kulturális Kamara. Bentről szaxofon hangját hallottam. Az ajtó zsanérjain olaj fénylett.

Odabent egy kvartett muzsikált: zongora, dob, bőgő és szaxofon. Az emberek éppen egy lassú számra táncoltak. Hátul ónozott borítású söntéspult terpeszkedett. A mögötte álló finom és büszke tartású nő fehér inget és nadrágtartót viselt, és a tél ellenére nyári szeplők pettyezték arcát. Izzott a levegő. Ez volt az a Berlin, amit reméltem. A klubnak nem volt ablaka. Hogy még jobban érezzem magam a sötét termekben.

Leültem az egyik sarokasztalhoz. A padlón egy agár nyúlt el.

Kisvártatva kinyílt az ajtó. Egy férfi lépett be. Olyan magasra nőtt, hogy le kellett húznia a fejét. Filckalapját mélyen a szemébe húzta, méret után csináltatott kabátot viselt. Valami papírba csomagolt tárgyat tartott a kezébe. Az agár kinyitotta a szemét. Talán merő véletlen volt, de a dobos hevesebb ritmusra váltott.

A férfi szája ferde mosolyra görbült. Mindenki őt bámulta. A zene ritmusára sétált oda a bárhoz, a szeplős nő odarohant elé. A férfi kihasználta a lendületét, és azonnal a táncparkett felé fordította. A zenészek valami lassú számra váltottak, úgy éreztem, csakis neki, ennek a férfinak játszanak, aki becsukott szemmel ringatózott, aztán megcsókolta a nőt, elengedte a kezét, sarkon fordult, és felém indult. A torkomban dobogott a szívem. Mikor közelebb ért, láttam, hogy egy világos tincs kandikál ki a kalapja alól. Idősebb volt nálam, nagyjából harminc körül járhatott, de a mosolya miatt inkább egy gimnazistára emlékeztetett. Nem volt sebhely az arcán.

Letérdelt elém, és a papírból kicsomagolt egy darab nyers, inas marhahúst. Pisztolyt viselt az övébe dugva. Az agár mohón kapott a hús után. A férfi körülnézett a teremben, aztán pillantása rajtam állapodott meg.

– Szabad? – kérdezte, és a mellettem álló székre mutatott. Feltűnt, hogy magas, reszkető hangja mennyire nem illik a termetéhez. Egyenes háttal ült mellettem.

– Mondták már valaha önnek, hogy milyen hihetetlenül szépek a szempillái? – kérdezte, és a szememre mutatott.

Bólintottam, akaratlan tévedésből, mivel persze soha senki még nem mondott ilyet.

– Ön is kedveli a tiltott zenét, ugye? – kérdezte most.

A kezét bámultam. Fehér kendővel törölte le a vért róla.

– Úgy értem, a dzsesszt. Szereti?

– Csak egy ismerősömet várom.

– Nagyszerű! – mondta, és felemelt egy öblögetőnek látszó kristályüveget, melyet félig töltve biztosan a kabátzsebében hordott. – Az ismerősökre! – mondta. Ahogy ivott, rám kacsintott az üveg fölött. Bal kezén, a mutatóujja körme alatt odaszáradt vérfolt látszott.

Egy darabig csak hallgattuk a zenét. Egy délies külsejű nő, magas hangon ezt énekelte:

When dawn comes to waken me,

You’re never there at all!

I know you’ve forsaken me

Till the shadows fall.

– Tudta, hogy Porter már évek óta nem komponál? Ja, ja. A lovasbalesete óta. – Halkan beszélt, mint aki fél, hogy kihallgatják. – Játszik valamilyen hangszeren?

– Régebben brácsáztam, de nem túl jól – feleltem. Ránézett az ujjaimra, aztán megfogta a kezem, és az ujjbegyeimet vizslatta. Már régen nem volt brácsa a kezemben.

– Egyszer mindenképpen játszanunk kell valamit együtt. Ön svájci?

Bólintottam.

– Közelebbről?

– Genfi vagyok.

– Ó, Genf! A Grand Théâtre! Erre inni kell.

Azzal rendelt egy üveg konyakot, és elmesélte, hogy egyszer volt egy svájci dajkája, ezért figyelt fel az akcentusomra. Most egy lausanne-i házvezetőnője van. Aztán Cole Porterről fecsegett, aki jogot tanult a Harvardon, és aztán arról beszélt, hogy vajon az orra formája intelligenciáról árulkodik-e. Sokat hablatyolt.

Aztán valamikor megállt, és megkérdezte:

– Ön mivel foglalkozik?

– Ezt hogy érti?

– Hogy mivel foglalkozik az életben?

– Csak utazom – feleltem. – Utazgatok.

– Nagyszerű – mondta. – És még?

– Semmit.

– De hát csak kell csinálni valamit.

– Hát egy kicsit rajzolgatok. És ön?

– Csak lassan a testtel. Miért csinálja?

– Hogy miért tanulok rajzolni?

– Igen, öregfiú, miért tanul rajzolni? Igen.

Csak ültem ott, és átgondoltam. A férfi meg csak nézett.

– Sokáig nem tudtam. Biztonságban érzem magam, ha rajzolok – mondtam. – A képek közt biztonságban vagyok. Érti, mire gondolok?

Megragadta a vállamat:

– Nem.

Még soha senkivel nem találkoztam, akinek ilyen tekintete lett volna. Ujját végighúzta a kulcscsontomon.

– Alighanem megkedveltelek.

Tudtam, hogy minden tekintetben fölöttem áll.

Mikor kiment a pincéből, hogy az ajtó előtt könnyítsen magán, a szeplős nő odajött az asztalomhoz.

– Te a von Appen barátja vagy?

Szóval von Appen. Megrázta a fejem.

– Nem – válaszoltam.

– Egy valódi morva herceg, mi?

– Sajnálom, de ezt nem tudom.

– Minimum báró, ahogy hallottam.

– Nem tudom.

– Mit tudsz te egyáltalán?

– Én…

– A lovas történetet se ismered?

Megráztam a fejem.

– Az kizárt.

– Sajnos nem.

Megragadta a zakóm hajtókáját, és olyan közel lépett, hogy éreztem a bőre melegét.

– Na szóval, a lovas sztori, ezt hallgasd meg: hirtelen csak feltűnt a polyákoknál, valahol Észak-Poroszországban, mikor a 2. páncéloshadosztály már szitává lőtte őket, és már csak páran maradtak. Ezek a mocskos polyákok. Gyantába mártották a kézigránátokat, és ráragasztották a tankok fenekére. Ezt hallottam. Gyáva férgek. És akkor egyik éjjel megjelent von Appen. És most figyelj: fekete lovon ült, és úgy lovagolt be a 2. páncéloshadosztály táborába, mint a Kaszás. Sokan azt mondják, fehér lovon ült, na ja, mintha nem lenne mindegy. Mindenképpen olyan volt, mint a Kaszás. Nem viselt egyenruhát, sem fegyvert, mindösszesen egy kard volt nála. Szóval csak egy kard volt az oldalára kötve. És azt mondta, azért jött, hogy kezelésbe vegye a partizánokat. Egy szál egyedül. A Kaszás, a lova és a kardja. Állítólag éjjel is lát, mint a baglyok. És hogy lovagol! És úgy járja a bécsi keringőt, mint egy kobold. És úgy hegedül, mint egy koncertmester. Szóval odalovagol a kapitány sátrához, és azt mondja, hogy…

Ekkor von Appen megérintette hátulról a vállamat. A szeplős nő rémülten hallgatott el.

– Nocsak, háborús gyermekmesék? – kérdezte von Appen, és kacsintott. – Úgy hívják, parancsnok. A kapitány hajót vezet, nem hadosztályt.

Erre a nő arcon csókolta, és visszament a bárpulthoz.

– Igaz ez? – kérdeztem.

– Igen, a kobold, igen.

– És a kard?

– Természetesen nem.

– Miért pletykál összevissza ez a nő?

– Az emberek szeretik az ilyesmit.

– De mindez csupa hazugság.

– Persze. Éppen azért.

Szinte észre se vettük, amikor Kristin a színpadra lépett. Csak úgy belelehelte a dalokat a levegőbe. Néha hamisan. Angolul énekelt, berlini akcentussal.

Hajában pávatoll, pöttyös ruhája megfeszült a csípőjén. A harmadik szám után ránk nézett.

– A mindenit! Ez aztán a lendület!

Bokájával verte a szék lábán a ritmust.

– Tristan vagyok.

– Friedrich.

– Olyan csöcsei vannak, hogy diót lehetne törni rajtuk.

– Kérem, ne beszéljen így róla.

– Ő pedig Muck – mondta Tristan, mintha mi sem történt volna, és rámutatott az agárra.

– Olasz agár – mondta.

Bólintottam. Nem értettem, mit akar ezzel, és nem mertem megkérdezni, hogy lehet az, hogy a kutya nélküle tartózkodik ebben a klubban. Tristan lehajolt, és megvakargatta az állat fülét.

– Így hívják a fajtáját, fiatal barátom. Olasz agár. Az egyik legjobb fajta. Mindennap húsz kilométert kell futnia. Szereted a kutyákat?

– Nem.

Tristan fölnevetett, mintha valami vicceset mondtam volna.

– Kérdezhetek valamit, von Appen úr?

– Tristan. Bármit.

– Ön mivel foglalkozik?

– Egyáltalán semmivel – felelte. – Csak élek.

3.

A kerti ünnepség előtti napon kora este szólalt meg a gong. Kristin és én ágyban voltunk.

– A gong – mondtam, és megdermedtem.

– Még ne – mondta Kristin.

– De a gong. – Eszembe jutottak a székek alatt heverő gázmaszkok a pincében. Egyszer valaki azt mondta: „népi gázálarc”.

– Csináld tovább – lihegte Kristin.

Ágyban maradtunk, a gong meg elhallgatott. Az utcai lámpákat kikapcsolták, minden fényreklám elsötétült, az összes lakásban kialudtak a fények. Hogy a bombázók képtelenek legyenek tájékozódni, Berlin teljes sötétségbe borult. Felálltam, kinéztem az ablakon. Az utca üres volt, Berlin sötét.

– Most mit csinálunk? – kérdeztem. Az ablakon át látni lehetett a csillagokat. Kristin rám nézett, és vágott egy grimaszt.

– Hát menjünk le a bunkerbe.

Felöltöztünk, és kéz a kézben rohantunk le a lépcsőn. Kristin magával hozta a kabátját, de ezt csak később vettem észre. A pinceajtó zárva volt. Megráztam a kilincset.

– Tudok még egy bunkert, gyere – mondta Kristin, azzal maga után húzott az előcsarnokon át.

Berlin némán terült el előttünk. Kis, ugrándozó lépteivel Kristin előttem haladt a járdán, hátranyújtotta a kezét, anélkül hogy visszanézett volna. Megfogtam, ő gyorsított, és csak húzott maga után.

Aztán megfordult, és rám mosolygott. Csak pár méter után jöttem rá, hogy nem valami bunker felé megyünk.

Felnéztem az égre.

– Hová mész?

– Sétálni.

– De hiszen ez életveszélyes!

– Teszek rá.

A Friedrichstrasse sarkán hallottuk, ahogy a légelhárítás katonái felröhögnek a homokzsákok mögött. Ez megnyugtatott. Az utcán senki nem volt rajtunk kívül.

– Nézd csak!

A sötét selyemruha, amit két nappal ezelőtt próbált fel, ott lógott egy próbababán a kirakatban. Kristin megragadta a zárt üzletajtó kilincsét.

Otthon a kertünkben folyton beragadt a fészer zárja, aztán az egyik kertészlány megmutatta nekem, hogyan lehet sarlóval kinyitni.

– Én ki tudom nyitni – mondtam.

– Mutasd – mondta Kristin.

Ránéztem az arca gödröcskéire. Tudtam, mit gondol. Azt gondolja, hogy bármit megtennék érte. Elővettem a zsebemből a bicskámat. Kristin kuncogott. Hangtalanul nyitottam ki a zsebkést, a pengét becsúsztattam az ajtórésbe, és egyetlen rántással kitártam a butik ajtaját. Magamhoz vettem a ruhát, és odaadtam Kristinnek. Összehajtotta, és berakta a kabátzsebébe.

– Te jó ég – mondta. – Köszönöm.

A Weidendammen Brückénél leültünk a híd korlátjára.

– Ezen a hídon jegyezte el Fontane a menyasszonyát – mondta Kristin. Aztán kicsit később: – Amúgy félholt vagyok a félelemtől.

Kigomboltam az ingemet, és ledobtam a járdára. Amikor lehámoztam magamról a nadrágot, csaknem elvesztettem az egyensúlyomat. Éreztem a híd acéljának hűvösét a combomon. A kalapot magamon tartottam. Csináltam egy háromnegyed fordulatot, és háttal csapódtam bele a vízbe. Kristin a korlátra támaszkodva bámult utánam. A víz dízelolaj ízű volt. Mikor fogam közt a kalapommal az egyik lépcsőn visszamásztam a hídra, Kristin elém rohant, és beburkolt a kabátjával.

– Nincs még egy ilyen ember, mint te – mondta. Én meg nem tudtam, hogy csodál vagy kinevet.

Kézen fogva mentünk vissza a szállodába, lassú léptekkel, mert szép este volt. Néha a szemem sarkából rápillantottam, és egyszer észrevettem, hogy ő is figyel. Ezen az éjjelen egyetlen bomba sem hullott Berlinre.

Másnap, névtelenül, pénzzel tömött borítékot küldettem a butikba.

 

4.

Kristin nyolc nappal a fogadás után tűnt fel ismét a szállodában. Olyan finoman kopogott az ajtómon, hogy először meg se hallottam. Mikor megláttam az arcát, csak ennyit tudtam kinyögni:

– Úristen…

Arca beesett volt, fejét kendő takarta. Mindkét szeme alatt véraláfutások. Az egyik szemgolyója bevérzett. Meleg nap volt, mégis kabátot viselt. Nem érintett meg. A szoba közepén megálltunk egymással szemben.

– Semmi csók? – kérdezte.

Amikor átöleltem, összerándult. Vérszag áradt belőle.

– Nem voltam elég óvatos – mondta olyan halkan, hogy alig értettem.

– De hát mi történt? Ki… Mi… Mi történt?

Mikor a karját fölemelte, a fájdalomtól eltorzult az arca. A számra tette a kezét.

– Azt gondoltam, elhagytál – mondtam.

– Kérlek, segíts levenni a kabátomat. A vállam…

Véres csíkok a karján. Mikor a kabátját felemeltem, a kendőt tartó öv lecsúszott a fejéről. Elakadt a lélegzetem. Leborotválták a haját. A nyakán sötét véraláfutások. Láttam a fejbőrét. Kristin elfordult.

– Nem voltam elég óvatos, nem voltam eléggé óvatos – ezt ismételgette szakadatlanul. Szipogott, ökölbe szorította a kezét, és a homlokára ütött.

– Mi történt?

Köhögött, és láttam rajta, mekkora fájdalmat okoz neki még ez is. Azt mondta, jobb szeretné, ha nem bámulnám, amikor elmondja, mi történt. Sokáig tartott, olykor elhallgatott egy kis időre, egyszer felkiáltott, de egyébként teljesen nyugodt hangon mesélt. Első mondata így szólt:

– Azt mondták, zsidó nő vagyok.

Kristin szülei berlini zsidók voltak. Ahogy ő mondta, amolyan háromnapos-zsidó volt, mivel évente csak a háromnapos ünnepen látogatta meg szüleivel a Wilmersdorfban lévő zsinagógát. Apja az első világháborúban a franciák ellen harcolt, és tagja volt a zsidó frontkatonák birodalmi szövetségének. Szobája a Xantener Strassén tele volt kitüntetésekkel. Kristin apja zeneszerző volt, a német dal, mindenekelőtt Schumann és Schubert műveinek rajongója. A család szegénységben élt.

Számára ez az egész, mutatott körbe a szobában, amelyben ültünk, olyan volt, akár valami álom. Annyira finom az étel, annyira puha az ágynemű. Életében velem ivott először pezsgőt.

Ő nem zsidó, mondta Kristin. Nem úgy néz ki, mint egy zsidó, nincsenek zsidó barátai, nem beszél jiddisül, mint a keleti zsidók, és egyáltalán nem hisz semmiféle istenben.

– Teljesen árja vagyok – jelentette ki. Rendszeresen eszik szalonnát. Nem tud kívülről egyetlen zsidó imát sem. Hitler tette őt zsidóvá.

Az éjszaka óta, amikor leégett a zsinagóga a Fasanenstrassén, miközben a tűzoltók csak bámulták a lángokat és meg sem mozdultak, Kristin eltitkolta, hogy a személyi igazolványába egy vörös Zs betű van bepecsételve. Énekesnő akart lenni, de zsidó származásával ez lehetetlen volt. Szüleinek meg nem volt elég pénze, hogy emigráljanak Amerikába. Azt remélték, hogy Németországban kíméletesen bánnak majd velük az apa háborús érdemei miatt, és egy nép, amely szereti Schubertet, nem lehet gonosz.

Kristinnek jól ment a sora, keresett valamit a modellkedéssel és a latintanítással, és ráadásul még a Melodie Klub is fizetett a fellépésekért. Egy illegális panzióban lakott a szüleivel.

A bőrkabátos férfiak két nappal a Wannseenál rendezett ünnepség után állítottak be, letartóztatták őt és a szüleit is. A férfiak azt mondták, öltözzenek fel, pár óra múlva ismét otthon lesznek, és aztán bevitték őket a Burgstrasséra. Kristin nem tudta, ki árulta el őket.

Egy férfi leborotválta a fejét, a hónalját és a lába közét, bármiféle szappan használata nélkül. A vérző Kristinnek azt mondta, hogy bűzlik, mint egy disznó. Az éjszakákat egy pinceodúban kellett töltenie, ahol bokáig állt a víz, és ezért alig lehetett aludni. A víznek gombaíze volt. Még szerencse, hogy kora nyár van, mondta, így nem fázott annyira.

Nappal egy ablaktalan helyiségbe vezették, amit a férfiak irodának neveztek. Egy cigarettázó férfi ült ott, aki „a Kertész”-nek nevezte magát. A falon naptárból kitépett virágfényképek lógtak.

A Kertésznek hosszú, vörös haja volt. A mennyezetről kékes fényt adó villanykörte lógott alá. Kristin kezét hátrakötözték. Kovácsolt láncon egy kampó himbálózott.

A Kertész behozta az ingeit az irodába. Felállított egy vasalódeszkát a pincében. Egy vasalót megtöltött szénnel, leszedte Kristin kezéről a köteleket, és kivasaltatta vele az ingeit. Közben megdicsérte, hogy milyen jól dolgozik, és az olyan különösen nehéz helyeket is, mint a vállrész vagy a gallér, tökéletesen ránctalanra vasalja.

A Kertész Kristin összekötözött kezét befűzte a plafonról lelógó horogba, és egy csörlő segítségével felhúzta legalább fél méter magasba. Elég erősek voltak az izmai, hogy pár pillanatra elbírják a teste súlyát, de aztán kiugrott a válla, és Kristin előrenyújtott karokkal lógott. A Kertész ekkor gumicsővel ütötte. Az ütések közt csettintett a nyelvével. Bajor nyelvjárásban beszélt.

– Képzölj el egy stállót, ami tele van lipicaijakkal, és valami véletlön fojtán ezeket a pacikat bölga igás gebékkel köresztözik. Nomost a genetikuss képességek logikuss, hogy beszarnak ilyenkor, és a lipicaiak egyre kövésbé tunnak futni, viszont egy beragadt kocsit az égbe rántanak a sárbúl. De az pörsze egy másik minőség. Pont mint az embőrnél.

A Kertész azt akarta megtudni, hol bujkál Cioma Schönhaus, az okirathamisító. De Kristin nem tudta. Schönhaust azzal gyanúsították, hogy egy lyukasztógép, egy horogkeresztes pecsét és egy Pelikan márkájú hibajavító oldat segítségével állítja elő a hamis papírokat.

Kristin megadott pár valószínűnek tűnő címet. Bevallotta, hogy fajgyalázó. Azt remélte, hogy ezért a Kertész eszméletlenre veri.

De a gumicső ütései nem voltak annyira fájdalmasak. A verés után kificamodott karral hevert a földön.

– Megerőszakoltak – mondta Kristin.

A Kertész többször is ráejtett egy Olivetti írógépet Kristinre, noha ilyenkor maga a gép is megsérült. Aztán Kristint arra kényszerítette, hogy emelje fel a földről és állítsa vissza az asztalra, hogy aztán a Kertész megint rádobhassa.

Ha talált egy ráncot valamelyik ingén, a vasalót vágta hozzá. Pár nap múlva megint kificamította a karját, akkor aztán adtak neki egy kendőt, és egy zárt autóban visszavitték Wilmersdorfba. Azt mondták, hogy ha élve akarja viszontlátni a szüleit, ki kell derítenie,hol rejtőzik Cioma Schönhaus, az okirathamisító.

A Kertész azt mondta búcsúzóul:

– Viclát!

 

– Most mit csináljak, Friedrich? – kérdezte Kristin.

– De hiszen te sosem hordtál sárga csillagot.

– Mert voltak hamis papírjaim.

– Ezért nem vittél fel soha magadhoz.

– Jaj, Friedrich.

Odafordult hozzám a széken ülve. A könnyek sókristályokká dermedtek a szeme sarkában. Valami keménység ült ki az arcára, amit eddig sosem láttam. Bőre már nem ejtette rabul a fényt.

– Kristinem, egyetlenem.

– Friedrich – felelte erre –, nem Kristin a nevem. Stella vagyok. Stella Goldschlag az igazi nevem.

– Mit csináljunk? – kérdezte ismét.

Megfogtam a kezét, és közben eszembe jutott, amikor megkérdezte, hogy tényleg svájci útlevelem van-e.

– Az útlevelem amolyan életbiztosítás, nem?

Megrázta a fejét, és lecsukta a szemét.

– Te mit tettél volna?

– Megmondtam volna az igazat.

Megérintette a mellkasomat. Az ingemen át is éreztem tenyere melegét.

– Ez igazi, Fritz. Ezt te is tudod.

Az ölembe ült. A fájdalomtól szinte eltorzult az arca.

– Szerzek egy orvost, Kristin.

– Stella – mondta, és elnézett mellettem.

– Szerzek egy orvost.