Sikerek és csalódások

Ungvári Tamás: Csalódások kora – A „zsidókérdés” magyarországi története, Scolar Kiadó, 2010. Budapest, 621.old. 4990 Ft.; Fenyves Katalin: Képzelt asszimiláció? Négy zsidó értelmiségi nemzedék önképe, Corvina, 2010. Budapest, 299. old. 3500 Ft.

Hatvany Lajos 1929-ben keserű hangú levélben írt Martin Bubernek a magyarsággal való azonosulás, egybeforrás sikertelenségéről. „Utam zsidóként, Önnel ellentétben, egy képzelt asszimilációhoz vezetett. Magyarnak éreztem magam, itt voltam itthon, magyarként írtam és agitáltam, míg tudtomra nem adták, hogy itt semmi keresnivalóm nincs… kiközösítés lett a sorsom. Mindazonáltal javíthatatlan vagyok, és be kell vallanom, hogy egybeforrtam az országgal és az emberekkel.” Két könyv is választ keres arra, hogy képzelt volt-e az asszimiláció.
Ungvári Tamás Csalódások kora című műve történeti és főleg irodalomtörténeti keretben tárja fel a magyar zsidó asszimiláció folyamatát, s egyben kísérletet tesz az asszimilációs kudarc okainak bemutatására. A kötet címe tömören fejezi ki Ungvári alaptételét, a csalódás élményt. A 18. században még viszonylag kisszámú magyarországi, többnyire idegen ajkú, kulturálisan és életvitelében, gazdasági tevékenységét illetően egyaránt meglehetős elszigeteltségben élő zsidóság a 19. század végére, a 20. század elejére közel egymilliós népcsoporttá lett, melynek túlnyomó többsége kitört a nyelvi, kulturális gettóból, és sikeresen beilleszkedett a korabeli, ugyan felemás módon, de modernizálódó magyar társadalomba. Mi több, a zsidóság a magyar konzervatív liberális arisztokráciával megkötött – többnyire implicit, de számos vonatkozásban explicit módon is létező – asszimilációs szerződés következtében a magyar társadalmi és gazdasági modernizáció egyik fő letéteményesévé, motorjává vált.
A megmagyarosodó, társadalmilag és gazdaságilag jelentős sikereket elérő zsidó középrétegek, mindenekelőtt az értelmiség úgy vélte, hogy magyarrá lett, helye van a történelmi Magyarország világában. Ungvári szerint a Trianon utáni korszakok, a zsidóságot egyre inkább korlátozó, kirekesztő majd megsemmisítő lépései következtében kellett mélységesen csalódniuk az önmagukat magyarként meghatározó zsidóknak apáik, dédapáik, és saját nemzedékük reményeiben, illúzióiban. A magyar uralkodó elit ugyanis a zsidókban találta meg a Trianonért felelőssé tehető társadalmi csoportot, a bűnbakot, mivel a modernizációban szerepet játszó zsidó értelmiség egy része állt azoknak a baloldali mozgalmaknak az élére, amelyek az utólagos magyarázatok szerint elvezettek a trianoni tragédiához. A magyar konzervatív elit az asszimilációs szerződést felrúgva a törvények korlátozó erejével kívánta visszaszorítani helyére a túl nagy reményekkel túl nagyratörő magyar zsidóságot.
A könyv bemutatja, hogy a magyar szellemi életben hogyan tükröződött mind a felfelé ívelő szakaszban, a kiegyezés után, mind pedig Trianont követően, a csalódások, a kiábrándulás korában, a politikai és kulturális antiszemitizmus, illetve a zsidókérdés megoldására vonatkozó elméletek sokasága. Ezeknek az antiszemita, a zsidóságra idegen elemként tekintő megközelítéseknek közös vonása, hogy a magyar szellemi élet legjelentősebb képviselői számára sem tűnt elfogadhatónak a kettős identitás. Szinte minden, a magyarság képviselőinek részéről megfogalmazódó asszimilációkritika közös vonása a zsidóság faji idegenségének, magyarságba való integrálhatatlanságának tételezése. Ungvári elemzéséből nyilvánvalóvá válik, hogy a megmagyarosodott, az idegenség nyelvi és külsőségbeli stigmáitól megszabadult zsidósággal szemben már a 19. század második felétől kezdődően jóval kisebbek, enyhébbek az ellenérzések, mint a kevésbé civilizált, az akkulturációra erős identitásbeli korlátaik miatt is képtelenebbnek tűnő galíciai bevándorolt, tradícióikat őrző zsidókkal szemben. Így alakul ki a „nem zsidó zsidó” és a „zsidó zsidó” éles megkülönböztetése. A zsidó kispolgárhoz, a kereskedőhöz, az iparoshoz, a kistisztviselőhöz egészen másként viszonyul a századforduló nem zsidó magyar társadalmi közössége, mint a nagypolgári burzsoához, a bankárhoz, a nagytőkéshez, a magyar főnemességre hajazó parvenü, nemességet utánzó kacagányos, kócsagtollas zsidóhoz. Ungvári nyomatékkal hívja fel a figyelmet, hogy a végkifejlet tényei elmosták a szociális percepcióban meglévő korábbi differenciáltságot, s a zsidó, mint olyan vált ellenségképpé, bűnbakká, kirekesztetté.

Árnyalt képet kapunk az elmúlt százötven év antiszemita, a zsidóság idegenségére, beilleszkedési képtelenségére és befogadhatatlanságára vonatkozó nézetekről.. A Csalódások kora kísérletet tesz arra, hogy összegezze a zsidókérdés majd két évszázados története során született gondolatokat Kossuthtól Eötvösön, Prohászka Ottokáron, Szabó Dezsőn át Szekfűig, Németh Lászlóig, Illyésig. Egyszersmind enciklopédikus áttekintést kap az olvasó a zsidó szerzők körében fellelhető megoldási koncepciók irányairól, a zsidó önfeladástól a zsidó öngyűlöleten át a cionista kísérletig.
A Csalódások kora a kudarcba fulladt asszimiláció, a kirekesztettség nyomán elinduló disszimiláció, a zsidósághoz való visszatérés és visszakényszerítés narratívája. Ungvári a kötet záró részében a zsidókérdés közelmúltjának és jelenének felvillantásával érzékelteti, hogy csalódások kora korántsem zárult le a holocausttal, időről időre, bár a két világháború közti korszakénál sokkal visszafogottabban, felüti fejét az antiszemitizmus, s a szellemi életben rejtőzködve, de ott motoz a zsidót és szellemiségét idegennek, kozmopolitának, a magyarság kultúráját veszélyeztetőnek láttató attitűd.Pedig, hogy volt esély egy másfajta történelmi útra, azt jól bizonyítja Fenyves Katalin könyve, a Képzelt asszimiláció?, amely négy zsidó nemzedék asszimilációs pályáját elemzi a személyes önreprezentációk, önéletrajzok és életrajzi művek alapján. Fenyves Katalin azt vizsgálja, hogy a négy nemzedék – az 1780 és 1810, az 1810 és 1840, az 1840 és 1870 valamint az 1870 és 1900 között született, szocializálódott zsidó értelmiségiek között milyen jellegzetes asszimilációs utak léteznek, milyen újabb és újabb asszimilációs sikerek lelhetők fel. Az is érdekli a szerzőt, hogy milyen fejlődési íveket ír le a név- és nyelvhasználat változása, a családi szocializáció, az iskolázás, a közéleti aktivitás, a foglalkozási lehetőségek kiteljesedése, hogyan változik a zsidósághoz, azon belül a valláshoz való viszony, mint ahogy elemzés tárgya a magyar kultúrához történő közeledés, az akkulturáció sikeressége is.

A könyv hihetetlen gazdag tényanyagot mutat be az elemzés tárgyát képező száz-száhúsz év zsidó értelmiségének tevékenységéből, értelmiségivé és polgárrá szocializálódásának állomásaiból. Különösen az első generáció: Josef Bach pesti rabbi, Saphir Móricz, az első zsidó újságíró és Ágai József orvos életébe való bepillantás hat a reveláció erejével, mivel ezen keresztül a II. József korától induló zsidó felvilágosodás, a haszkala magyar megjelenéséről nyerhetünk képet. Ugyanígy a második és harmadik generáció képviselőinek életútja is számos érdekes asszimilációs sajátosságot villant fel. Elég csak néhány nevet említeni e két generációból: Lőw Lipót rabbi, Hirschler Ignác orvos, Hochmuth Ábrahám, Singer Israel, Vámbéry Ármin, Ágai Adolf, Marczali Henrik és végül, de nem utolsó sorban Goldziher Ignác és Falk Miksa. Fenyves életútelemzéseiben nemcsak az egyedi élettörténetek érdekesek, hanem az, hogy az egyes személyiségek, rabbik, írók, orvosok és tudósok családi neveltetésének, iskolázásának, nyelvváltásainak, munkakereséseinek, házasságainak, helyenként szerelmi életüknek és vallásgyakorlatuknak, vagy éppen a vallásról való leválásuknak a leírása révén egyfajta néprajzi, kulturális antropológiai, vallásszociológiai, nevelés- és helyenként még politikatörténeti képet is kapunk a 19. század különböző korszakairól. Felvillan az olvasó előtt az, hogy milyen volt egy zsidó gyermekkor egy sáros, felvidéki zárt gettófaluban; milyen lehetett egy kisvárosi az ortodoxiából éppen a neológiába átlépett rabbi és hitközségének élete; milyen lehetett már majdnem világhírű iszlámkutatóként Goldzihernek, a hitközségi titkárnak Wahrmann Mór képviselőt és hitközségi elnököt elviselni a megélhetésért; vagy hogy milyen dilemmák elé állította az egyetemi állást vállalni akaró zsidó értelmiségit Trefort Ágoston, a minden leendő egyetemi tanártól keresztlevelet váró miniszter.Hogy mindezek ellenére volt esély egy sikeresebb kimenetelű asszimilációra, azt a harmadik nemzedék sorsa bizonyítja, akiknek tagjai a szabadságharc korában, majd a kiegyezés utáni felívelő békeidőben álltak életútjuk, pályájuk csúcsán, akkor, amikor az uralkodó elitnek szüksége volt a zsidók tőkéjére, innovativitására, szellemi potenciáljára, akik éltek is a lehetőségekkel, s ha zsidók akartak maradni, kisebb nehézségek árán ugyan, de megtarthatták hitüket. Aztán jött a negyedik nemzedék: Bródy Sándor, Lesznai Anna, Hatvany, Ignotus, Szép Ernő, Balázs Béla és Lukács György, akiknek családja oly sikeresen asszimilálódott, hogy legtöbbjük fiatal felnőttként döbbent rá zsidóságára. Úgy tűnik későn, csalódottan, kiűzetve, gyakran kikeresztelkedve, emigrációba vagy a pusztulásba kergetve.
S hogy indokolatlan minden elemében képzeltnek minősíteni ezt a folyamat még a csalódások kora után is azt alátámasztja a harmadik – és tegyük hozzá, a negyedik generáció pályája, hiszen tagjai tudósként és művészként értékek sokaságával gazdagították a hazát. Meg végtére is Hatvany Bubernek írott levelében is azt írja, hogy összeforrott az országgal, az emberekkel, s minden bizonnyal hasonlóan voltak sokan a négy nemzedékből, akik magyarként éltek s távoztak ebből a világból.

Schüttler Tamás