Semmi

Egy semmiből faragott férfit szeretett. Ha csak pár órát töltött el nélküle, már elképesztően hiányzott neki, ült a csupa beton meg polietilén irodában, és rá gondolt.

S minden alkalommal, ahányszor vizet forralt a kávéhoz a földszinti irodában, ott fürösztötte a gőzben az arcát és azt képzelte, hogy ő simogatja az orcáját meg a szemhéját, és csak várta, hogy véget érjen a nap és újra hazamehessen, föl a lépcsőházban, elfordítsa az ajtón a kulcsot a zárban, és ott találja őt, ahogy az üres ágyában csöndesen és meztelenül várja őt az ágyneműbe bújva.

Nem volt olyan dolog a világon, ami boldogabbá tette volna őt, mint az, hogy minden éjjel vele szeretkezett, újra és újra megízlelte a nem létező ajkait, érezte, ahogy átjárja a megzabolázhatatlan borzongás, áthatja a testét az üresség. Nem ő volt az első férfi az életében, sokan voltak előtte, akik izzadtak és nyögtek az ágyban, úgy ölelték, hogy az már fájt, húsos nyelvükkel kotorásztak a szájában és a torkában, majdnem megfojtották. Számtalan férfi, akiket sokféle anyagból faragtak: húsból és vérből, rémületből, apuka hitelkártyájából, megcsalásból, valaki más iránti szenvedélyből… De ez akkor volt, most ő van. Szeretkezés után néha kimentek sétálni a nyirkos éjszakai utcára. Ölelkezve, kettesben egy köpeny alatt, fittyet hányva a szélnek és az esőnek, mintha csak az öleléstől új erőre kapnának. A srácot nem érdekelte, mit mondanak róluk, ő pedig úgy tett, mintha meg sem hallaná. Egyetlen pletyka és rosszindulat sem férkőzött be a saját világukba, csakúgy, ahogy a nedves esőcseppek sem.

Tudta, hogy a szülei nem elégedettek a szerelmével, hiába leplezik ezt előtte. Egyszer még hallotta is az apját, ahogyan suttogva vigasztalja az anyját: „Még mindig jobb, mintha egy arabbal járna, vagy valami drogossal.” Biztos boldogak lettek volna, ha helyette egy tüchtig orvossal jár, vagy egy fiatal ügyvéddel. A szülők büszkék akarnak lenni a lányukra, és nehéz a büszkeség forrását megtalálni egy semmiből faragott férfiban. Még ha ez a férfi teszi is boldoggá a lányukat és tölti meg értelemmel az életét, erősebben, mint bármelyik anyagszerű férfi.

Képesek voltak órákat tölteni el egymással összebújva, egy árva hang nélkül, meztelenül feküdtek az ágyban, anélkül, hogy a szerelmük vagy a testtartásuk megváltozott volna. És mikor az óra már juszt is arra sürgette, hogy fölkeljen, inkább lemondott a reggeli kávéról, az arcmosásról meg a fésülködésről, csak hogy szerezzen még vele néhány közös pillanatot. Aztán a lépcsőn lefelé, majd egész úton a buszpályaudvarig és a munkahelyére azt a pillanatot várta, amikor újra hazamegy hozzá, elfordítja a kulcsot a zárban, és ő ott lesz. Semmilyen kétség vagy aggály nem fészkelt benne. Biztos volt a szerelmében. Túl volt már rengeteg csalódáson, tudta, hogy ez a szerelme sosem fogja megcsalni. Mi ábrándíthatná ki, amikor kinyitja majd az ajtót? Az üres lakás? A néma csönd? Egy gyűrődés a vetetlen ágyneműben?

 

Az elbeszélés héber nyelven eredetileg a Cinorot című novelláskötetben jelent meg (lásd fenn).  

Héberből fordította: Pályi Márk