Schüttler Tamás: Sörhab (1952. május 28.)

Jolán gyengéd mozdulattal próbált segíteni nővérének, Ernesztinnek, hogy megtalálja a pincér által imént elé tett sörös poharat, mivel tudta, hogy Ernesztin hidegen és még friss habbal szereti inni a kesernyés italt.

– Látom, hogy itt van, pont szemben velem – dohogott rekedtes hangján húgára.

Jolán, évek óta nem tudta megérteni, hogy Ernesztin miért tagadja a tekintetéből, bizonytalan, jellegzetes tapogatózó mozdulataiból is jól érzékelhető vakságát. Ettől a tagadástól, rejtegetéstől mindig idegessé lett, nem úgy, mint a sörkerti asztalnál ülő harmadik nő, a Jolánnál is fiatalabb húg, Etelka, aki, ha Ernesztin bármikor kimondta a látom szót, szinte mindig megerősítette testvére állítását: „Hát persze, hogy látod!” Bár néha hozzátette: „ugyan érzem, hogy kissé már romlik a szemed, de még elmegy…” Régóta zajlott hármójuk között ez a sajátos játszma, szinte gyerekkoruk óta. Ha Ernesztin bármilyen kijelentését megjegyzéssel illette Jolán, Etelka Ernesztin pártjára állt. Sőt gyakorta megrótta középső nővérét, hogy miért vitázik a legidősebbel.

Amíg Ernesztin nagy kortyokkal nyelte a hideg, habzó világos sörét, Etelka kezével próbált jelezni a pincérnek, mivel szeretett volna rendelni maguknak három tepertős pogácsát. Jolán némiképp meglepődött Etelka szándékán vagy inkább bőkezűségén. Majd kérdőn nézett Etelkára, aki odafordult Jolánhoz és a fülébe súgta: „Lepjük meg magunkat friss pogácsával Neszta születésnapja alkalmából. Gondolom benne vagy?” Ezzel adta Jolán tudtára, hogy, a cechet majd felesben fizetik.

Jolán, amint figyelte Etelka lendületes karmozgását, amivel fel kívánta hívni a sörkert hatalmas kerek tálcákon súlyos söröspoharakkal egyensúlyozó pincérének figyelmét a három idős hölgy asztalára, elgondolkodott azon, hogy egykor micsoda ünnepségeket rendeztek a család tagjainak születésnapjai alkalmából. Felidéződtek benne a mesterien megsütött, cukrozott gyümölcsökkel, tejszínhab szegélyekkel díszített csokoládé- és vaníliatorták, aprósütemények, sőt húspástétomok, kaszinótojások. Nehéz idők járnak, vonta le magában a következtetést, de miután két húszforintos lapult pénztárcájában, egy piciny fejbiccentéssel jelezte Etelnek, hogy rendben az ugyan előre nem megbeszélt, Ernesztint ünneplő meglepetés. Magában azon is eltűnődött, hogy nem szegényes-e nővére hetvenötödik születésnapján egy pikoló sörrel és egy tepertős pogácsával ünnepelni. De mindhármuknak erre futotta.

Gondolataiból Etel és a végre asztalukhoz keveredő pincér, halk beszélgetése billentette ki.

– Ropogós, friss, kérem, délutáni sütés, még majdnem meleg.

– Hármat kérnénk, három tányéron…s még egy nagy pohár sört is hozzon.

Jolán tudta, hogy a nagy pohár sört, majd három felé öntik az előttük lévő pikolós poharakba, úgy, ahogy ezt minden sörözésük alkalmával szokták.

– Jaj, még rendeltetek sört – mondta aggodalmaskodó hangon Ernesztin – tudjátok, hogy a lábaimba megy az alkohol…Ványai doktor óva intett az alkoholizálástól.

– Drágám, amennyi alkohol ma van egy ilyen ligeti sörözőben felszolgált italban, attól Te még bőven haza fogsz jönni velünk…tudod, sohasem hagyunk egyedül menni – nyugtatta meg némi nevetéssel Etelka. Valamikor Prágában, Berlinben olyan söröket ittunk, hogy félórán át tényleg részegnek éreztem magam, de ma jócskán felvizezik a söröket. Weingrúber forog a sírjában, hogy az ő egykori híres sörözőjében micsoda pancsolt italt adnak. Nincs itt már semmi rendes – ezt indulatosan, nagy kézlegyintéssel kísérve mondta.

– Etel! Vigyázz mit beszélsz! – figyelmeztette némi rosszallással Jolán. – Mit tudjuk ki hallja meg, amit mondasz…ne akarj magadra bajt hozni!

– Ugyan, tehetnek egy szívességet. Én mindenütt kimondom, ha nem tetszik, amit ezek csinálnak. Mi nem veszthetünk, annyit, mint ti. Az én fiam a jogi doktorátusával, a régi főhadnagyi múltja miatt csak egy traktorgyári munkásságig viheti ezeknél. A te fiad…bezzeg…most a ti időtök jött el!

Jolán legszívesebben felkelt volna az asztaltól, de Ernesztinre való tekintettel nyelt egy nagyot, megpróbálta féken tartani az indulatát, s csak halkan megjegyezte:

– A másik fiad, a matematikus doktor, a közgazdasági karon lassan egyetemi tanár lesz. S legalább ma ne sértegess, főleg azzal ne, hogy kinek jött el az ideje. Amikor kilencszázhúszban engem és szegény Bélámat B listáztak és nyugdíjba küldtek, akkor én nem mondtam, hogy most itt van a te időd, pedig majd belehaltam, hogy kitettek az iskolából, ahol tanítottam, s Bélát is nem sokkal ezután kényszernyugdíjazták a Dunagőztől. Hónapokig nem tudtam megszokni a csendet, a gyerekek zsivajának a hiányát. Amikor elsírtam neked a fájdalmamat, te a bemutató tanításodról, a tanfelügyelői dicséreteidről meséltél.

– Erről sohasem beszéltél – jegyezte meg érezhető meglepetéssel Etelka.

– Egy nyavalyás sör miatt kezditek megint. Hála istennek, hogy vizes a sör, legalább nem keveredik össze a Rausedylemmel, amit Ványai doktor írt fel, százhatvan per nyolcvan volt legutóbb, amikor kijött hozzám. Mindenkinek fáj valami, most vegyem elő én azt, hogy elvették az öröklakásomat, amit szegény Leóval spóroltunk, mit spóroltunk, koplaltunk meg – vágott közbe Ernesztin, hogy véget vessen Jolán és Etel vitájának. Szerette mind a két húgát, épp ezért nem bírta elviselni ezeket az időről időre előtörő torzsalkodásaikat.

– És most a gyógyszerrel mennyi a vérnyomásod? – kérdezte Jolán, aki Etel és az ő szokásos csörtéiből ki szeretett volna menekülni.

– Száznegyven per hetven…állítólag, hetvenötévesen ez nem rossz. Csak, amikor beveszem reggel a Rausedylt és a káliumot, kissé szédülök.

– Feküdj le ilyenkor, nehogy eless, s úgy járj, mint az anyóstársam, aki egy ilyen szédülésnél eltörte a combnyakát – jegyezte meg Jolán.

– Na, a menyed anyját sem kell egy ilyen helyzetben félteni, az orvos férje, meg a belügyes őrnagy fiad, a veje mindent elintézhetett Szekszárdon, ott ők zsidó létükre mindig az előkelőségek között voltak.

Etel újabb, Jolánnak szánt csipkelődését a nagydarab pincér asztalhoz érkezése szakította meg, aki három közepes méretű illatos, meleg tepertős pogácsát tett az asztalra, egy jókora pohár habzó sörrel. Etelka szétöntötte a sört a kissé sörhabos poharakba, Jolán az asztalon tapogató Ernesztin kezébe adta a pogácsát, s nővére kezét, hozzáérintette az újratöltött, s ezért az asztal némiképp más pontjára került pohárhoz. Etel elégedett volt a pogácsa ízével, a meglehetősen sok beledarált töpörtyű mennyiséggel, és jóízűen falatozott. A másik két hölgy is hasonlóan tett. Már majdnem megették a pogácsa felét, amikor Jolánnak eszébe jutott, hogy a vita hevében elfelejtették felköszönteni Ernesztint, akinek ünneplésére ültek be az egykori Weingrúberbe, ami akkora Ligeti Sörkert néven fogadta a vendégeket. Jolán jegygyűrűjével megkocogtatta a poharát, majd szertartásosan, bár kissé nehézkesen felállt és tósztot készült mondani.

– Ugyan két nappal ezelőtt kellett volna ide jönnünk, mert akkor volt a nevezetes nap évfordulója, amikor Bányay Ernesztin ezernyolcszázhetvenhét május huszonhatodikán a Bányay család második lányaként Nagybecskereken megszületett. Ennek hetvenöt éve. Történt vele sok jó, szeretett rajzolni, hímezni, szép hangja volt, az Orsolyiták Kisdedóvónő Képezdéjének templomi kórusában szólót is énekelt, majd dicséretesen diplomázott.

– Űlj le Jolán! – szakította meg Etelka a tósztot.

– Tósztot állva mondanak, Etelka. Szóval aztán Kiszomborban, Szabadkán, Szegeden és még ki tudja felsorolni, hol mindenhol gyerekek sokaságát nevelte, tanította énekelni, mígnem megismerkedett Fischof Leó MÁV tanácsnokkal, akivel szépséges szerelembe esett, s boldog házasságban élt. Bejárta a fél világot, nagy társasági életet élt, Velencében, Fiumeiben, Balatonfüreden, meg csak az albumai a megmondhatói, hogy még merre. Aztán harmincnégyben a halál hirtelen elragadta ezt a drága Leót. Nesztánk, ahogy Leó sírkövén is olvasható a Kozma utcai temetőben, bánatos özvegy lett.

Ernesztin szeméből már peregtek a könnyek, ezért Jolán hangnemet váltott: A legszebb ajándékot azzal adtad nekünk Neszti, hogy Apácskánk halála után magadhoz fogadtad Anyikánkat, s élete végéig gondoztad. Nálad, az egykori nagybecskereki bútorok, szőnyegek, képek között visszajött a gyerekkorunk, hosszú délutánokat beszélgethettünk anyánkkal. Isten éltessen sokáig édes Ernesztin.

Megcsókolták, átölelték egymást.

Etelka is mondott pár szót. Ő is összeölelkezett nővérével. Majd mindhárman sörrel koccintottak, s megették a maradék pogácsát, kiitták utolsó korty sörüket.

– Ernesztin drága, töröld le a sörhabot a szád széléről – figyelmeztetett szokásos pedantériájával Etel.

– Emlékeztek-e rá, hogy hol ihattunk életünkben először pár korty sört? – kérdezte Ernesztin, miután a nehezen megtalált papírszalvéta darabbal megtörölte száját.

– Talán az első ausztriai nyaralásunk idején Gmundenben, ha jól emlékszem ezernyolcszázkilencvenötben vagy egy évvel később – válaszolta Jolán. – A Traunsee partján, egy elegáns vendéglő teraszán.

– Jól mondod. Ezernyolcszázkilencvenhatban kellett lennie, én tizennégy éves voltam, te Jolán, tizenhat, akkor fejezted be a szabadkai tanítóképezde második évét. Akkor léptél fel az évzárón a Mozart darabbal, a Törökindulóval. Éjjel nappal gyakoroltál előtte. Ernesztin pedig akkor végzett az óvónőképzőn. S akkor dőlt el, hogy én nem Jolán képzőjébe, az államiba, hanem a becskereki orsolyiták katolikus tanítóképezdéjébe megyek. Emlékeztek, hogy Goldberg nagyapánk és Janka nagymama hogy fel voltak háborodva, hogy Ernesztin után én is katolikus képezdében fogok tanulni. Gondold meg, egy echte ortodox család sarja, egy templomszolga unokája, hogy mondják jiddisül?

– Samesz – vágta rá Jolán. – De nem is Izidor nagyapa, hanem szegény Olga nővérünk volt a legjobban felháborodva a ti kikeresztelkedéseteken. Talán akkor már nem lakott otthon, az Apácskának járó igazgatói lakásban, hanem a zsidó utcában, a nagyszüleinknél. Janka nagymama tanította a kóser háztartásra.

– Valamiért, talán a szigorúan tartott zsidósága, vallásossága miatt nem illett a Bányay családba. Azt hiszem, idegenek voltunk a számára, bár te Jolán, mintha szimpatizáltál volna vele, pedig nyolc év volt köztetek. Ugye ő hetvenhármas volt?

– Én nem szimpatizáltam vele, hanem szerettem őt Etelkám, s ő is engem. A testvérrel általában nem szimpatizál az ember, hanem szereti. Olga tizenkét évesen költözött Izidor nagyapáék házába, illetve nem is jól mondom, ő velük maradt abban a zsidónegyedbeli házban, amiben Apácska és Anyika elkezdték az életüket, amikor átjöttek Pápáról, Klein rabbi hívta meg Apát a zsidó iskola igazgatójának. Akkor még nem épült fel az igazgatói lakás. Ha jól tudom, igazában nagyapáék vették azt a Zsidó utcában lévő házat, amikor felszámolták a pápai papírüzletüket, és a fiúknak így segítettek.

– Az nemcsak papírüzlet volt, hanem nyomda is, Izidor nagyapa könyveket is kiadott – jegyezte meg Etel.

– Van ebben némi túlzás, drága Eta, nem kell szégyellni, hogy a Goldberg nagyszüleink egy kis szatócsboltból csináltak papírüzletet, aztán vettek egy kis nyomdagépet, hogy esküvői meghívókat, gyászjelentéseket nyomjanak. De hol voltak ők a könyvkiadástól?

– Ne mond ezt Jolán, nekem megvan Klein Mór rabbinak két kis füzete, amely a pápai zsidók történetét és az izraelita iskolázás első idejét írja le, s benne szerepel, hogy Goldberg Izidor betűivel nyomatott Pápán – csattant fel Etelka.

– Ne vitatkozzatok folyton! – békítgette húgait Ernesztin. S hogy némiképp más mederbe terelje a beszélgetést, Olgáról, korán férjhez ment nővérükről mesélt, meg a pajeszt, szakállt viselő férjéről, közben ismét tapogatni kezdte a terítőt, hogy megtalálja poharát, s egy kortynyi sört ihasson.

– Nincs már sörünk, lányok – jegyezte meg Etelka – rendeljünk még?

– Nem, a világért sem – válaszolta Ernesztin. Majd hosszan tovább mesélt arról, hogy Olga milyen hosszú leveleket írt Anyikának, amikor már fent lakott Pesten, a Szentdomonkos utcában. Leírta az anyjának, hogy a sok gyereke közül melyik hogy halad előre a héderben, a kislányok milyen ügyesek a konyhában, hogy készülnek az ünnepekre, s mindig írt a legidősebb fiáról, a kóserságot elhagyó, a Jákob nevét Árpádra változtató életművészről. Főleg arról, merre csavarog éppen, Bécsben, Prágában, meg Brünnben.

-Jó hentes lett Árpádból és fess ember, bár az eszétől akár jogász doktor is lehetett volna, na de az ő idejében ezzel a Rosenberg névvel…ugyan. S e mondatát Etelka a szokásos kézlegyintésével kísérte.

Jolán már épp riposztra készült, hogy megint összecsapjon Etelkával, de nem tette. Az elmúlt évtizedek megtanították, jobb, ha nem vitatkozik húgával. Ernesztin más volt, talán a vakságától, elesettségétől sokat szelídült egykori önmagához képest. Sokat változtatott rajta anyjával való együttélése. A hajdani elegáns társasági dáma, az operaházi bemutatók páholytörténeteinek tudora, a füredi előkelő társaságok kanaszta- és bridzs játékosa, amikor elvesztette férjét és kikopott a majdnem arisztokratának számító közösségekből. Sőt nem egészen tiszta származása okán még barátnőinek többségét is elvesztette, halkabb, szerényebb lett és rajongással vette körül anyját, aki péntek este gyertyát gyújtott, s félhangosan mormolta a héber imakönyvéből olvasott imáit. Miután egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy Ernesztin elvesztette szeme világát, arra kényszerült, hogy nyolcvan feletti, ám jó egészségnek örvendő vallásos zsidó édesanyja kísérje el a Szentdomonkos utca végén lévő dominikánus templomba.

– Mi van Árpád unokaöcsénkkel? – terelte e semleges téma felé húgait Ernesztin.

– Hozzánk majdnem havonta kéthavonta felugrik, egy kis csokoládéval, kedvenc virágaimmal a kezében, néha elhozza a gyerekeit, sőt Sárit, a feleségét is – mondta némi büszkeséggel a hangjában Jolán. – Az én Annámmal és Bandimmal Árpi szinte testvérként nőtt össze, amikor magamhoz vettem. Jól megy neki. Ő az, aki a jég hátán is megél. Valami totó irodája van a Szent István körúton. De seftel a futballistákkal. Gyönyörű lakást szerzett a Szent István parkban.

– Nem keveset vállaltál Jolán, amikor a ti kis nyugdíjatokra magadhoz vetted, s embert faragtál belőle. Mikor is?

– Amikor tizenkét-tizenhárom éves múlt, azt hiszem huszonötben. Olga épp talán a negyedik vagy az ötödik gyerekével volt teherben. Ez a gyerek hol járt iskolába, hol nem. Örökké a tót gyerekekkel futballozott. Láttam, hogy van esze, csak nehéz neki a szlovák iskola. A zsidó iskolából már kitették, mert Ipolyságon csak negyedik osztályig működött. Fogtam és felhoztam Pestre, Bélám tanulta vele a földrajzot, én a magyar nyelvtant meg a matematikát, és végül levizsgáztattam az Ipar utcai elemiben a hatodik osztályából. Ez a kölyök hetente szétrúgott egy tornacipőt, elszakította minden nadrágját. Na, aztán beadtam egy Mester utcai henteshez tanoncnak, járt a Százados útra valami tanonciskolába. Megjuhászodott. Aztán hazament Ipolyságra, onnan meg talán először Nyitrára egy kóser henteshez.

-A Rosenberg névre hallgató apja. Hogy is hívták, Áron, vagy valami más zsidó neve volt?

– Ármin – segítette ki Neszta Etelkát.

– Szóval, emellett a méla, folyton a Talmudot olvasó szatócs apja mellett még ennyire se vitte volna. Szép volt tőletek Jolán, hogy a hóna alá nyúltatok. Timellettetek mégis felszedett valami intelligenciát.

– Etel, én Erzsébeten annyi proli gyereket tanítottam, s annyi ilyen Rosenberg Árpád féle kölyköt juttattam el a tanonciskoláig. Tudod, édesem, ez nem a mintaiskola volt, azokkal az előkelő budai úri gyerekekkel. Tudtam a nyelvükön. Berakattam a hülye állami könyveket a padba, s meséltünk, meséket olvastunk, kimentünk a parkokba, kiserdőkbe, néztük a fákat, leveleket, bogarakat gyűjtöttünk.

S Jolánnak itt elcsuklott a hangja, talán még egy könnycsepp is megjelent a szeme sarkában. Ki tudja hányadszor élte át magában, amikor ezerkilencszázhúszban bélistázták, s megfosztották a tanítás lehetőségétől. Csend lett, mindhárman hallgattak egy darabig. Jolán az órájára nézett, fél hat múlt.

– Fizessünk Etelka! – s elővette elnyűtt fekete, a férjétől örökölt eléggé férfias bukszáját. A pincér már régen az asztalra tette a fizetőcédulát, hat hatvan volt a ma délutáni dorbézolás. Jolán a cédulára tett egy Kossuth ötöst, Etel mellét tett három alumínium egyforintost.

– Jolánkám, ez így nem igazságos, de csak tízforintos van nálam, meg ezek a Rákosi címeres vacak forintosok.

Ernesztin is ki akarta nyitni a patentos finom bőrből készült, ám igen csak kopott pénztárcáját, De Jolán nem engedte.

– Ma téged ünnepeltünk, Isten éltessen még egyszer! – Majd összehunyorított szemmel keresett még egy ötvenfillérest, s a többi pénz mellé tette.

– Nyolcötven egy hathatvanas számlára nem is olyan rossz borravaló. S különben is minden söntésben ki van írva: kérjük a borravaló mellőzését! – jegyezte meg némi malíciával Etel.

– A pincérnek meg kopjon fel az álla a három-négyszáz forintos fizetéséből – riposztozott Jolán.

A három nő szinte egyszerre kelt fel a székéből, Ernesztin bizonytalankodva elindult, de húgai két oldalról rögtön karon fogták. Először a kerthelység klinkertéglás söntése melletti vécé felé vették az irányt, majd a ligeti fasoron az Ajtósi Dürer sor felé vezető széles, már zöldbe öltözött fasoron távolodott alakjuk.

(Részlet egy készülő regényből)