Reichard Piroska, a meggyilkolt királyleány (Németh Ványi Klári)

„Namény utcában, Beregszászon, áll-e még az én szülőházam?” – kérdezi Reichard Piroska 1939-ben a Nyugat hasábjain. A költő, műfordító, tanár 1884-ben született Kárpátalján, akkor még Bereg vármegye Tiszaháti járásának székhelyén. Budapesten szerzett bölcsész diplomát, 1908-tól a Nyugat munkatársa lett. 1909-ben doktori értekezésében publikálta, a British Museumban folytatott kutatásai nyomán feltárt, Telamon históriáját.

1932-ben munkásságát Baumgarten–díjjal jutalmazták.

Reichard Piroska líráját csendes rezignáltság jellemzi. Magány és mélabú árad soraiból. Három évvel halála előtt írta Furulyácskám című versét, melyben az ősi magyar hitvilág egyik legmarkánsabb motívumával, a lélekvándorlással játszik. A magyar népmesékből jól ismert, ártatlanul meggyilkolt, jávorfává lett királylány történetét értelmezi újra szövegében, aki a jávorból faragott furulya hangján emlékeztet méltatlanul kiontott életére. Reichard 1943-ban a fasiszta atrocitások elől öngyilkosságba menekült. Elek Artúr, művészettörténész Reichard Piroska sírjára című beszédével búcsúzott tőle a Magyar Csillag hasábjain, hogy aztán egy évvel később, 1944-ben ő is a költőnő által választott módszerrel meneküljön el a német megszállás és az erősödő rémuralom elől.

Beregszászon

Nyugat 1939. 5. szám

Namény utcában, Beregszászon,
áll-e még az én szülőházam?
falán fut még vadszöllő-inda?
udvarában leng még a hinta?

Apám épitette a házat,
azóta elmult egy félszázad;
messze földről hozta a párját,
együtt ültették be a kertet,
ismerték minden bokrát-fáját
s mire első gyümölcse termett,
megszületett az első gyermek.

S ó, rózsa, rózsa mennyi nyilt ott
amelyet mind az anyám oltott;
az ágyást bársonylevél szegte,
mellé a rezedát szerette,
középen – asszonyára rávall –
verbéna virult violával.

Kis kapával, óvodás voltam,
az ösvényt én is garaszoltam;

fogócska és bujósdi közben
én is gyomláltam és öntöztem;
fecskecikázást néztem szótlan
s galambjainknak szemet szórtam.

Azóta nem rejtettek lombok,
nem szálltak köröttem galambok,
azóta nem oly édes már a
földi eper, ribiszke, málna…

….Tünjetek el, ti mai árnyak,
vigyetek vissza, fecskeszárnyak:
gyerekszívvel utcánkon végig
megtalálom házunk, a régit;
kis kapun be, át a dufarton
ha belesnék azon az ajtón,
hívó körében a lámpának
asztal terítve, minket várnak
tejet hoznak, kenyeret szelnek,
– otthon fejt tej, habos és édes

anyám az órát tudakolja,
apám dörmög ujságja mellett:
“Hol késik az a négy rossz gyermek?”
Tornác felől zsivajgás támad,
kattan a kilincs s a vidám had
(öcsém most lesz negyvennyolc éves)
körülöleli és csókolja
nevető fiatal anyámat…

Furulyácskám

 

Fujjad, fujjad, furulyácskám,
én is voltam király lánya
és most vagyok fűzfa ága,
fűzfaágból furulyácska.

Furulyácskám, fujjad, fujjad,
azt a régit, ezt az újat,
vagyok most is király lánya
és ha újra meggyilkolnak
meggyilkolnak, elföldelnek,
elföldelnek, elfelednek,
feltámadok újra holnap.
És ha téged összetörnek,
összetörnek, tűzre vetnek,
tűzre vetnek, elhamvasztnak,
új rügyet nyitsz új tavasznak.
Hiszen itten az én váram,
hiszen itten az én kertem,
megcsúfolva és kiverten
százszor újra visszatérek,
visszatérek, míg csak élek.

S százegyedszer, ha meghaltam,

támad újra király lánya,
nálam különb, nálam ifjabb,
szólal újra furulyácska,
nálad zengőbb, nálad újabb,

furulyácskám, fujjad, fujjad.