Popper Péter: Zsidónak lenni

Több mint tíz éve már annak, hogy Árvai Joliban – Popper Péter közeli barátjában, aki sajnos már szintén nincs közöttünk – felmerült a gondolat, kettejük beszélgetése kapcsán: portréfilmet kéne készíteni Péterről. A film elkészült, még VHS formátumban, meg lehetett vásárolni egy-két könyvesboltban, valamint a TV2 is sugározta két alkalommal. Aki időben nem értesült a filmről, sajnos nem láthatta. Ezt kívánja most pótolni a Saxum Kiadó ezzel a kiadványával, mely az eredeti filmet írott formában is hozzáférhetővé teszi.

Zolnay-Laczkó Katalin

 

„Előttem Michael,

Mögöttem Gabriel,

Jobbomon Rafael,

Balomon Uriel, s fölöttem

Az Isten kegyelme”

 

Ezt a nagyapámtól kaptam, mert sokat féltem, különösen este, éjszaka, és azt mondta:

– Ezt mondd el kis unokám.

El is mondtam, és olyan jó védett voltam. Négy arkangyal minden oldalról és fölöttem az Isten kegyelme.

Egy nagy összeomláson mentem át 10-11 éves koromban. Mert az élet számunkra elsősorban az volt, hogy Istennek tetsző életet élünk. Tehát, tisztességesek és becsületesek vagyunk, pl. igazat mondunk. „Péterke, megint hazudtál. Szégyelld magad…” és akkor kiderült, hogy egyszer csak hazudni kell, és azt kell hazudni, hogy engem Pongrácz Péternek hívnak, és erdélyi menekült kisfiú vagyok. A szüleim elpusztultak a háborúban, és engem egy nagynéném hozott át Magyarországra. Meg kellett tanulnom a katolikus szertartásrendet, imákat, levették a szemüvegemet, lenyírták a hajamat kopaszra, és elhelyeztek egy pestkörnyéki kertészetben kertészinasnak. De ennek a lényege nem ez, a lényege az, hogy aki hazudik, az életben marad, aki igazat mond, az meghal.

Aztán itt volt a Jóisten. Hogy rögtön vele folytassam. Hát ugye, a Jóistenre nem lehet számítani! Ha egy sommás összegezést akarnék adni saját magamról, akkor azt is mondhatnám, hogy ettől kezdve, mostanáig, egész életemben borzasztóan szerettem volna hitetlen lenni. Nagyon sokat megtettem érte. Nem sikerült. Ezt tudom mondani. Boldog lettem volna, ha én ettől belülről meg tudtam volna szabadulni. Szóval az a biztonság, az a közvetlen kapcsolat, az nem legenda volt a számunkra, hanem valóság.

 

Nekem az Isten evidencia volt.

 

Én ebbe belenőttem, mint egy nagyon vallásos családnak a tagja.

A vallásos zsidó családnak a mindennapjaiban jelen van az Isten. Tehát mindenre van szabály: a kézmosásra, az evésre – mindenre az égvilágon áldásokat kell mondani. Ez evidencia volt, ezen nem kellett töprengeni.

Az egész életem – eddig – azzal telt el, hogy igazi nagy erőfeszítéssel megpróbáltam nem hinni. Nem sikerült.

Tényleg megpróbáltam, nagyon nagy erőfeszítéseket tettem, hogy ettől a dologtól elváljak, leváljak, de sose sikerült.

A vallásról sikerült leválnom, de Istenről nem. Ennyi.

Olyan közvetlen viszonyban voltunk. Számomra, hogy mondjam… ez tett értelmetlenné mindenfajta művi közösséget. Most az teljesen mindegy, hogy az ember belekerült diákmozgalmakba, ebbe-abba, osztályközösség, stb.

Olyan közösség nem volt, ahol időt adtak volna az emberek az életükből, és ez volt számomra az alapélmény. Ha valaki rosszul volt, nagy beteg volt, haldoklott, akkor jött a templomszolga, akit „samesz”-nak neveztek, és azt mondta – apámhoz is eljött (és ezt egy gyerek hallja) –, hogy „Popper úr, nagyon beteg a…” – mit tudom én, a Braun – „…lehet, hogy meg fog halni, ad neki valamennyit az életéből?” Akkor mondta, hogy ad. Egy napot, két napot, vagy ha a barátja volt, két hetet, aki az ellensége volt, annak semmit. Ezt is szabad volt.

És akkor a rabbi a templomban, mikor összegyűltek a napok, felajánlotta, hogy „Uram, lehet, hogy a Braunnak adott életidő lejárt. De mi, hívek, szeretjük őt, és összegyűjtöttünk neki 2 év 3 hónap 4 napot és ezt felajánljuk. Ennyivel hajlandók vagyunk kevesebbet élni, hadd éljen még egy kicsit a Braun.”

És akkor vagy meghalt a Braun vagy meggyógyult. Ha meghalt, visszaadták – nagyon gondosan könyveltek! – visszaadták a napokat: Popper úr 2 napot adott, az Úr nem fogadta el a felajánlását, visszakapta. Ha meg meggyógyult, akkor eljöttek megint, és akkor azt mondták, hogy „Vigyázzon Popper úr, maga kevesebbet fog élni két nappal. Az Úr Elfogadta a felajánlását…”

És ugye volt ennek egy rizikója, mert hát mennyi van az embernek egyáltalán, azt honnét lehet tudni?

Volt egy teljesen tragikus fordulata, ennek a dolognak, amikor ez még közelebb jött hozzám.

Történt, hogy a rabbi nagyapám, aki az akkori Aréna út, mai Dózsa György úti (jelenleg vívóterem) templomnak volt a főrabbija, és aki nagyon, igazán hívő ember volt. Az ő egyik fia Voronyezsnél volt munkaszolgálatos. Nagyon-nagyon rossz hírek jöttek, hogy ott micsoda pusztulás van, és mindegy, hogy valaki hadifogoly, mindegy hogyan került oda, az oroszok így-amúgy, stb.

És a nagypapa nagyon aggódott… nagyon aggódott érte. Egyszer csak eltűnt… A zsidó templomot reggel kinyitják meg délben, kinyitják még este, közben zárva van. Szóval nincs állandóan nyitva.

Végül kiderült, hogy a nagypapa bezárkózott a templomába. Ott volt bezárkózva, és talán két napig nem is evett, böjtölt, és két napig imádkozott a templomban. És a család nagyon izgatott volt, hogy mi ez. Végül előkerült rendkívül derűsen és vidáman, és azt mondta, hogy „Nézzétek, én 68 éves vagyok, nagyon aggódom a Sanyiért (ő volt a fia) és én, ami hátralévő időm van, mind fölajánlottam, csakhogy a Sanyi visszajöjjön. És úgy érzem, hogy az Úristen elfogadta.” És nagyon derűs volt.

És így a család is megnyugodott, de nem mérték fel, hogy ez mit jelent.

Szóval a lényeg az, hogy a nagypapán néhány hétre rá diagnosztizáltak egy rövid lefolyású leukémiát és meghalt. És hát, muszáj volt meghalnia. Ha valaki odaadja az összest! És boldogan halt meg. Ezt most vicc nélkül mondom: boldogan halt meg. Mert hisz ez volt a bizonyíték, hogy Isten valóban elfogadta.

Van egy baj. Sanyi nem jött vissza soha! Meghalt Oroszországban, flekktífuszban.

Kemény dolog. Mindig úgy érzem, hogy van egy kegyetlen aktus a teremtésben. Szóval, hogy egy időn kívüli örökkévaló lény létrehoz időben élő lényeket, akik megbetegszenek, meghalnak, tönkremennek. Van ebben valami nagyon kegyetlen. Valami nagyon kemény. Talán. És, és hát, szóval hogy mondjam. A nagypapa végül is alkudott. Ez egy alku volt. Én nem élek tovább, de éljen a fiam. És természetesnek vette pap létére, rabbi létére, hogy ezt az Isten elfogadja. És nem azt mondja, hogy jó. Jó, tudomásul vettem, de nem kell ezért kevesebbet élned. Hadd találkozzatok még. Nem? A bibliai legenda nem erről az Istenről szólt, hanem arról, amikor Ábrahám fölemeli a kést, hogy Izsák kisfiacskáját föláldozza, akkor mégis azt mondja az Isten, vagy egy angyalán keresztül, hogy hadd éljen. Én elfogadom a bárány vérét a fiú helyett. De nem fogadott el a nagypapa élete helyett semmit. És még be is csapta.

 

Ne félj, amíg engem látsz!

Az apám, amikor elvette anyámat feleségül, azzal a feltétellel adták hozzá, hogy vallásos életet fog élni. És attól kezdve, – ahogy megígérte – imádkozott reggel imaszíjjal, és teljesen kóser háztartás volt, amit ő betartott. És volt egy mondata, ami nekem egy nagyon fontos mondat volt. „Ne félj, amíg engem látsz!” Ezt nagyon komolyan vettem. Átúsztuk a Dunát, ha elfáradtam, a vállába kapaszkodtam. Elmentünk veszélyes túrákra. Rámszakadékba, ide-oda, de hát láttam őt, és nem féltem. Aztán jött 1944, már hordtuk a sárga csillagot, és nyilas suhancok megpofozták a mai Nyugati téren. Nem ütött vissza, mert azoknál géppisztoly volt. És számomra akkor kezdődött a háború. Nekem ott esett le a tantusz, hogy hűha! Itt valami nagy baj van. Aztán azt láttam, hogy teljesen depressziós lett, magába roskad, és az, hogy túléltük, az anyámnak volt köszönhető. Bár azt hiszem, ez egy tipikus dolog volt, hogy a férfiak nagyon elsüllyedtek egy tehetetlen depresszióba, és a nők lettek aktívak és mentették, ami menthető. Így anyám is. Ezt már nem bocsátottam meg. Tehát bennem olyan gyűlölet, harag lobbant fel az apám iránt, szóval a csőd, és hogy becsapott. Lehet egy része az Istennek szólt, ezt nem tudom, de mindenesetre ez kamasz koromban olyan súlyos lett, hogy elköltöztem egy évre a nagymamához lakni, mert nem bírtam elviselni az apámat.

 

Volt egy szociáldemokrata ismerőse apámnak, apám is az volt. Az illető a Braun Soma szeminárium – ez egy elfelejtett név, egy baloldali szocdem szeminárium – tagja. Szóval a lényeg az, hogy valakivel összetalálkozott, vagy fölkeresett valakit, ezt nem tudom, és elrejtett minket a Braun Soma szeminárium, tehát a szociáldemokrácia, egy búvóhelyen, amit a kommunista párttal közösen tartottak fenn. Így volt egy találkozásom 1944 októberében a kommunista párttal. Ez a hely az Abonyi u. 13-ban egy bérház negyedik emeletén volt található egy lakásban, és a házmester is kommunista volt. Szabó Andrásnak hívták. Ő eldugott ott egy csomó embert. Egy kis lakásban szorongtunk, huszonvalahányan. Az embereket eldugták ugyan, de kaját már nem adtak. Tehát óriási éhezések voltak és óriási szomjazások. A szomjúság rosszabb. Nem lehetett tudni a házban, hogy ott laknak. Tehát halálos csendben kellett lenni. Aztán mikor jött Budapest ostroma, megkönnyebbültünk, mert minden lakó lement a pincébe, és akkor kicsit szabadabb volt a dolog. De az, valami borzasztó, amikor az ember hóból akar vizet nyerni. És akkor én is mentem, mint gyerek, mert kicsi voltam és olyan jól kúsztam hason, hogy telenyomjak egy vödröt hóval. És ebből lesz egy fél pohár víz, mikor elolvad. És borzasztó, amikre nem is gondol az ember, hogy nincs víz, nincs WC, miközben huszonvalahány ember szorong egy lakásban. Mondjuk a mázli az volt, hogy ebben a lakásban rengeteg régi újság volt. Mindenki a feneke alá tett egy folyóiratlapot és hát abba végezte a dolgát. Na most, ezt becsomagolta, és volt egy erkély és az erkélyen volt egy hatalmas nagy papundekli láda, és oda bedobta. Aztán ez ott keményre fagyott. És a láda lassan megtelt. Amikor januárban, – itt kezdődik a kommunistaságom, mindjárt elmondom – bejöttek az orosz csapatok, akkor végigrohanták a házakat, hogy hol bujkálnak németek, nyilasok. Hozzánk is berontott két pasi a géppisztolyával, hát látták, hogy itt csontig soványodott huszonvalahány szerencsétlen van, de azért gyanakodtak, és ahogy körülnéztek, észrevették a ládát.

– Mi van a ládában?

Erre mindenki azt mondta:

– Oda ne, oda ne menjenek!

Rögtön tudták, hogy ott van a kincs elrejtve. Mindenkit falhoz állítottak, és elkezdték kibontani, mi meg dermedten néztük. És kibontották az első adag kakát, a másodikat, a harmadikat, és ebből, ők csak azt a következtetést vonták le, hogy ez a legravaszabb társaság, biztos alul van a gyémánt. Végig bontották az összest. Amikor az utolsót is kibontották és kiderült, hogy kincs sehol, olyan dühbe jöttek, hogy a géppisztollyal végig lőtték a plafont. Még szerencse, hogy nem minket.

Mindezt megelőzően volt egy nagyon fontos dolog a számomra. Tehát nagyon rossz volt már a helyzet, és mindig lehetett hallani a frontot, ami már az Almássy téren volt. Onnét szóltak az orosz hangszórók, megadásra szólítottak fel. De az Istennek nem jöttek közelebb. Három utcával kellett volna csak közelebb jönni, és nem jöttek, és még mindig mentek nálunk a nyilas razziák, stb. Egyszer csak egy reggelen iszonyú nagy csend lett. Mi kilestünk az ablakon és nem volt német katona az utcán. Eltűntek. Nem voltak nyilasok az utcán. Eltűntek. És olyan nagyon nagy csend lett az ágyúszó után, és nagyon szép napos idő volt, és egyszer csak végigment az úttest közepén egy fiatal srác, ismeretlen egyenruhában, ferdére vágott kis sityakkal a fején, – mi csak rohamsisakosokat láttunk addig – cigizett és ment végig és utána görgettek nagy kábeldobokat és fektették le a kábeleket. És ezzel ért véget a háború. Na most, ez nekem egy nagy jelenet maradt az életemben, ahogy megy ez a fiatal srác, cigarettázva végig az úton. Nekem ez jelentette a felszabadulást.

Akár így nézzük, akár úgy nézzük a dolgot, ahogy én akkor korán, tehát olyan 16 éves korom körül, ahogy akkor éreztem és megfogalmaztam magamban, hogy ez a politika egy büdös dolog, azóta sem sokat változott. Mondjuk, olyan 19 éves koromtól nagyon egyformán látom politikailag a világot. Ez egy ronda dolog. Azt gondolom, ha én Angliába születek, vagy Svédországba, akkor soha nem foglalkozom politikával. De tudomásul kellett vennem, hogy a politika értem jött. Bejött a gyerekszobámba, kivágott engem. Mindenféle életveszélybe, kalandba, megaláztatásba belevitt. Vagyis tényleg azt gondoltam, ha itt élek, akkor politikával kell foglalkozni, mert a politika is foglalkozik velem. Ebben az esetben én csak baloldali lehetek, csak kommunista. A kommunizmus valószínűleg azért jött be, mert apám, mint szociáldemokrata, a pártegyesüléskor átkerült a közös, vagyis kommunista pártba. Nyilván aztán én is afelé orientálódtam, és amolyan mozgalmi gyerek lettem. De ennek az alapélménye, az a fiatal orosz tiszt volt, ami egy nagyon eksztatikus élmény volt. Hát nem is tudom másként mondani, minthogy ki lehet menni az utcára, és nem kell bujkálni, és nem kell tovább éhezni, és nem kell tovább félni, hogy mikor lőnek le.

Annak ellenére, hogy borzasztóan elfásul az ember. Emlékszem, az úgynevezett felszabadulás után, lévén a lakásunkat szétlőtték, mi apámmal, egy ródlival, az én ródlimmal mentettük az épen maradt cuccokat, és mindig átmentünk a Hunyadi téren. Ez volt a napi foglalkozásunk, volt egy szükséglakásunk egy barátunknál. És ahogy olvadt a hó, egyszer csak megjelent egy halálba dermedt kéz. Na most, én nagyon féltem a halottaktól a háború kezdetén, a halott embereknél jobban, csak a halott lovaktól féltem, mert azok vicsorogtak is. Ebből az lett, hogy ha láttam döglött lovat, akkor szóltam, hogy lehetne húst szerezni. Jaj, de jó! És ahogy olvadt a hó, és ahogy ment le, egyre több látszott ebből a kézből, és akkor számomra már csak azt jelentette, hogy Apa nemsokára tavasz lesz, már könyékig kinn van. Elfásul az ember.