Popper Péter: “A monoteizmus… hasonlít egy diktatúrára”

Popper Péter beírta magát az emberek szívébe. Művei sokunknak adtak, és adnak a mai napig megnyugvást. Segít a világ dolgaiban való eligazodásban, motiválja szellemi ébredésünket. Előadásait szerencsére 2005 óta amatőr felvételek is őrzik. Ezeket témánként egy-egy csokorba szedve, írott formában elérhetővé téve még mindig tanulhatunk tőle új dolgokat.
2011-ben – Az Élet Sója címmel – a zsidóságról szóló gondolataiból állítottunk össze egy kötetet. Popper Péter, ahogy látni fogják, nem meggyőzni szeretné a hallgatót (jelen esetben olvasót), hanem megismertetni a zsidóság lélektanával. Mindezt elfogulatlanul, kellő önkritikával és humorral. A könyv Saxum Kiadó jóvoltából lát napvilágot.

Zolnay-Laczkó Katalin

Bűn kategóriák

Mi a bűn? Nehéz meghatározni. A politeizmus, többistenhit idején egész más volt a felfogás erről, mint a monoteizmusban, az egyistenhitben. A politeizmusban inkább reálprobléma, nem annyira lelki teher. Lehetőség van arra, hogy az ember a bűnei elől, ha egyáltalán olyan értelemben bűnös, elmeneküljön. Megharagszik rá az egyik isten, de elmenekülhet a másikhoz, aki megvédi. Odüsszeuszra haragszik Poszeidon a tengerek istene, de nagy baj nincsen, mert mit tud szegény Poszeidon csinálni, ha ő elmegy más istenekhez védelemért? Hullámoztatja a tengert, nem hagyja hazatérni felesége őnagyságához, Pénelopéhoz. Hogy ez öröm-e Odüsszeusznak vagy bánat, azt nem tudom. Mindenesetre jól érzi magát különböző nimfák társaságában.
Ha nagyon pimasz megjegyzést tennék, azt mondanám, hogy a politeizmus tulajdonképpen a spirituális többpártrendszer. A monoteizmus pedig erősen hasonlít egy diktatúrára. Egy Isten van, a vesékbe lát. Nem lehet becsapni, mindent tudó, totális a hatalma, nem lehet elmenekülni előle, egy kézből jön büntetés és jutalom, és ettől kezdve a monoteista kultúrákban a bűn fogalma borzasztóan fölerősödik és teljesen más jelleget kap, mint a politeizmusban. Központi kérdés lesz a bűn, a bűntudat, a bűntudattól való megszabadulás, a vezeklés, az újrakezdés, és ez nem egyszerű. Megfigyelhetik, minden vallásnak centrális kérdése a bűn, a bűntudat, a feloldozás. Ki a gyónást választja, ki a mítoszokat vagy mitikus játékokat, ki az engesztelés ünnepét – utóbbi mindent egy lapra tesz.
De még a tudományban is igen fontos ügy. Az egész pszichoanalízis egyik leglényegesebb sajátossága, ha alaposan szemügyre vesszük, az emberek megszabadítása a neurotikus bűntudatoktól. Mi egy bűnnel, bűntudattal erősen terhelt kultúrában élünk. Az első kérdés, hogy ez a bűn, ez valami rossz? Próbáltam magamnak megfogalmazni, hogy mi a bűn az én szememben. Bűn az, ha az ember értelmetlen szenvedést okoz más embereknek. Mindegy, hogy ezt egzisztenciálisan, szerelemben, szexuálisan vagy barátságban teszi. Az értelmetlen szenvedésokozás nem elfogadható emberi magatartás. Ez egyik módja a bűnelkövetésnek. A másik, hogy az ember nem csillapítja, nem szünteti meg szenvedést, ha módjában áll. Ugyanarról van szó. Az én eretnek nézeteim szerint többet nem ismerek. De ezt a kettőt nagyon súlyosnak ítélem.
Társadalmi méretekben azonban ez nem így van. Vallási méretekben még kevésbé, ahol a következő bűnöket tartják számon.

Az ember elkövethet bűnt önmaga ellen. Ez furcsa dolog, az ókori, középkori rabbinikus időkben is jelen volt a zsidóságnál. Rabbi Náhum azt mondta, ha én meghalok, Isten nem azért fog engem kérdőre vonni, hogy miért nem lett belőlem Mózes, hanem azért, hogy miért nem voltam hitelesen rabbi Náhum. Vagyis önmaga. Az önmaga ellen elkövetett bűn tehát az önmagához való hűtlenség. Vagyis: ami rá van bízva elsődlegesen az emberre, az saját maga. Saját magát kell szellemileg, lelkileg, testileg, szociálisan rendbe tartani. Ezért felelős elsősorban, nem másokért. Ha ebből az aspektusból nézi az ember, akkor például furcsa fényben kezd felderengeni az a szó és magatartás, hogy áldozat. Mikor az ember lemond olyan dolgokról, amik a saját, mondjuk így divatos szóval, önmegvalósítása, kiteljesedése szempontjából fontosak lennének, mások kedvéért. Ez nem nemes cselekedet, ez bűn. Ha lenne túlvilág, és lenne túlvilági felelősségre vonás, akkor lenne számadás a talentumról. Képességeket kaptál, lehetőségeket kaptál, miért nem valósítottad meg őket? Nem véletlenül kaptad. Most teljesen mindegy, hogy honnét nézem. Isten akarata felől, vagy indiai szemlélet szerint a reinkarnáció felől. Nem véletlenül vagy olyan, amilyen. Nem véletlenül kerültél olyan helyzetekbe, amilyenekbe kerülsz. Miért nem oldottad meg? Miért nem tetted rendbe magadat? Hát nem lehetett, mert túl sokáig bepisilt a gyerek. Ez nem érv. Az áldozatos mama negatív jelenség, aki bűntudatot terhel a családjára, hogy „föláldoztam magam miattatok”. Ettől egy serdülő lánynak elmegy a kedve, hogy felnőtt nő legyen. Mert az anyának nem ez a dolga. Először magát tegye rendbe, aztán jöhetnek mások. Az önmagáról való lemondás bűn ebből a szempontból.
A másikfajta bűn az, amit más emberek rovására követ el valaki. Nem csak arról van szó, hogy megöli őket. Akadályozza őket, rivalizál velük, nem hagyja érvényesülni, tönkreteszi a munkájukat. Lehetetlenné teszi az életüket. Sorolhatnám. Ezt házasságon belül ugyanúgy meg lehet csinálni, mint a munkahelyen, vagy társadalmilag. Ebbe beleértek még olyat is – pedagógusoknak különösen a figyelmébe ajánlom – mint a megszégyenítés. A Szóbeli Tan szerint, ha egy ember egy másik embert úgy megszégyenít, hogy arcába kergeti a vért, az annyi, mintha megölné. Az egy gyilkosság súlyával felér.
És végül, harmadszor, vannak bűnök, melyek talán a legnehezebben követhetők el, de elkövethetők és mechanikusan ismételve követhetők el. Ezek az Isten ellen való bűnök. Mert aki hisz Istenben, annak az Isten akarata parancs, melynek az áthágása bűn. Ez nem kizárólag a tízparancsolatra vonatkozik, amit az emberek gyakran félre is értenek. Sokat járok egyházi körökbe. A múltkor hallottam egy vitát. Egy nagyon hívő egyházi ember hivatkozott két parancsolatra. Az egyik, hogy ne hazudj. A másik, hogy ne paráználkodj. Engem persze piszkálni kezdett az ördög, és azt mondtam, hogy elnézést kérek, ilyen parancsolat nincs. Nincs a tízparancsolatban, honnét veszik? Hogyhogy nincs?! Nincs az, hogy ne paráználkodj? Nincs. Hát mi van? Az van, hogy ne törj házasságot. Hogy valaki a csajok után rohangászik, meg itt lefekszik, meg ott lefekszik, azt nem minősítik bűnnek. Ilyen nincs. A házasságtörést minősítik bűnnek. Ne hazudj. Nincs ilyen parancsolat. Olyan parancsolat van, hogy ne tégy hamis tanúbizonyságot a te felebarátod ellen. Ne rágalmazz. Ezt bűnnek tartja. De azt, ha valaki kiszínez egy történetet, hogy jobban röhögjön a társaság, meg érdekesebbé tegye magát, stb., az nem bűn, a hazugság nem bűn.
Ez a három alapbűn van, általában minden vallásban. Az önmaga ellen elkövetett bűn. A mások ellen elkövetett bűn, és az Isten ellen elkövetett bűn.

Rabbi Náhum

Mondanék még két dolgot. Az előbb említettem a rabbi Náhumot, a középkori filozófus rabbit, akinek nagyon furcsa nézetei voltak bizonyos szempontból. Az egyik a galutra (szétszóratásra) vonatkozott. Volt egy szavajárása, ha elment hozzá valaki panaszkodni. Azt mondta, meglátod, ez is jó lesz valamire. Ebből is valami jó fog kibontakozni. Mindig csak ezt mondta. Márpedig ha valaki mindig ugyanazt mondja, arról könnyen elterjed, hogy szenilis.
Ugyanez a sors várt János apostolra – csak zárójelben megjegyzem, aki a Golgota után Pátmosz szigetére menekült, és ott rettentő sokáig élt. Ő is mindig ugyanazt mondta, bárki jött hozzá bármilyen problémával: fiacskáim, szeressétek egymást. Elment hozzá egy fiatal pár, nekik is ezt mondta, a pasi pimasz volt és megkérdezte: atyám, miért mondod mindig ugyanazt? Nem unod még? Kiderült, hogy nem is olyan szenilis, mert azt felelte: azért mondom, mert ennyi elég! Fiacskáim, szeressétek egymást.
Ugyanígy volt vele a rabbi Náhum is: hogy valami jó bontakozhat ki minden negatívumból és rosszból, ami az embert éri. Ezt gondolta a zsidóság szétszóratásáról is. Amit a zsidóság tragédiaként élt meg, és él meg ma is. De rabbi Náhum úgy gondolkozott, hogy Izrael két megbízást kapott az Istentől. Az egyik az egyistenhit megőrzése mindenáron, és a zsidóság ezt megőrizte mind a mai napig. A másik, hogy terjessze el az egész világon az egyistenhitet. Ebben kudarcot vallott, mert néppé definiálta magát, hogy zsidónak születni kell. Ebben a pillanatban feladta azt, hogy a pogány népek között elterjessze az egyistenhitet. Náhum rabbi úgy gondolkozott Isten nevében, hogy ha ti nem terjesztettétek el az egyistenhitet a világban, akkor elterjesztelek én titeket. Szétszórlak a világon, magatokkal fogjátok vinni az egyistenhitet, amivel lehetőséget adtok minden népnek, hogy ezt valamilyen formában fölvegye magába. És a kereszténység és az iszlám – zsidó szempontból kevésbé, vagy inkább – de mégis fölvették.
Erről volt szó: ha ti nem szórjátok szét a tanítást, én szórlak szét titeket a tanítással együtt. A hivatalos zsidó vallásfilozófia nem fogadja el rabbi Náhumnak ezt a felfogását. De elgondolkozhatunk azon, hogy hátha van ebben valami igazság.
Engedjék meg, hogy befejezésül idézzek egy verset, Hevesi Simon jom kippuri versének első szakaszát. Tudják, hogy a kohanita áldás így kezdődik: jevoreheho. Az Áron törzséből származó kohanita fölmegy a tóraszekrény elé, beburkolózik az imaköpenyébe, hogy ne lásson, mert aki áld, annak nem szabad látnia, hogy kit áld meg, és úgy kell elmondani az egész népre az áldást.

Mikor a templom egyre halkabb,
a kórus zsong, az ima hallgat.
Mikor mindenki menni készül,
hívnak minket befejezésül.
és a kántor kérő szavára
lépünk az Úr talapzatára.
Néhány öreg, az arcuk halvány,
megállunk ott a lépcső alján,
mint rendeli a régi rend,
mint törvény, mit az Úr izent,
fehér leplünk magunkra véve,
állunk cebaot közelébe,
kezünk kitárva kétfelé,
a föld felé és az ég felé,
s mint őseink, a nagy papok,
elzümmögünk egy dallamot,
jevoreheho, az Isten áldjon,
bánat népe, ki szitkokat ismersz csupán,
legyen tiéd a béke, a csend
a hosszú harc után.
Halál les most rád száz alakban,
Őrizzen meg a láthatatlan.
jevoreheho