Peremiczky Szilvia: „Telt tollal írta szépségedet Isten” – A szefárd szerelmi líra

A középkori hispániai zsidó költészet egyik legjelentősebb figurája, Mose ibn Ezra (1055k-1138 után) Izrael költészete című, arabul írt, de héber címén ismertté vált munkájában többek között arra a kérdésre keresi a választ, hogy miért éppen a spanyol zsidóság hozott létre kimagasló költészetet. A válasz – amely egyébként a spanyol eredetű szefárd zsidóság öneredetének egyik első megfogalmazása – meglehetősen arisztokratikus: a szefárd zsidóság a hajdani jeruzsálemi elit, ezen belül a templomi énekesek leszármazottja, így az anyatejjel szívta magába a költészetet. A tudóst aligha győzi meg ez a magyarázat, viszont kiváló forrás annak bizonyítására, hogy a zsidó kulturális elitet már a 12. században foglalkoztatta a kérdés, hogy a miért éppen Spanyolország területén született újjá a zsidó líra. Egyszerre szűkítve és tágítva a kérdést, azt is kérdezhetnénk: miért éppen itt és ekkor születik meg, születik újjá az erotikus-szerelmi líra?

A bizonytalanság a kérdésfeltevésben nem véletlen. A Bibliában találkozunk szerelmi történetekkel és olyan szöveggel is, amely képeiben, nyelvezetében a szerelmi lírát idézi. Az Énekek éneke Izrael és az Örökkévaló kapcsolatáról szól, de a szerelmi költészet szimbolikáját használja, amely arra enged következtetni, hogy az ókori zsidóság ugyanúgy ismerte a nászdal-költészetet vagy az udvari lírát, mint a kortárs és későbbi egyiptomi, asszír, görög, római kultúra; utóbbi esetben az Énekek éneke az egyetlen szöveg, amelyből visszakövetkeztethetünk a Salamon-korabeli udvari költészet jellegére.
Az ókori zsidó szerelmi líráról ezen kívül nem rendelkezünk más forrásokkal, a késő ókorban kialakuló pijjut-költészet pedig liturgikus, zsinagógai líra, amely néhány kivételtől eltekintve a vallási, didaktikus szempontokat tartja szem előtt, és keveset törődik az esztétikummal. Ennek hatása érezhető a középkori spanyol zsidó költészet első költői próbálkozásain is, a 10-11. században a zsidó költészeti reneszánsz első úttörői nemcsak hogy néha kicsit sután használják az új formákat, versmértékeket, műfajokat, de szinte idegenkednek a világi műfajoktól. Az idegenség érzése a második generációban már elmúlik, noha újra és újra visszatér a kérdés: lehet-e profán verset, egyáltalán, verset írni a lason hakodes-en, a szent nyelven?

A zsidó költők ebben a kulturális környezetben megismerkednek az arab kultúrával, költészettel, ezen belül az arab költészettel, a versmértékekkel, versformákkal, műfajokkal. Ezen műfajok között találkozunk a szerelmi líra műfajaival is. Az arab költészet ekkor, a 8-13. században éli fénykorát, míg a középkori európai líra a 12. századtól kezd fejlődésnek indulni, így a zsidó költészet értelemszerűen – saját forrásai mellett – az arab lírából képes megújulni. Mivel a kulturális környezet lehetővé teszi, a spanyol zsidóság nyelvében és kultúrájában asszimilálódik, és ennek az asszimilációnak természetes velejárója a kor költészeti vívmányainak átvétele is.
A szerelmi-erotikus költészet szempontjából fontos szempont a szerelem középkori felfogásának különbsége a három nagy vallásban is. A korabeli kereszténység a testi szerelemre bűnként tekint, amely alól csak a gyermeknemzést szolgáló érintkezés a kivétel, így egészen a reneszánsz itáliai költészet, a dolce stil nuovo mozgalmának, Dante és Petrarca költészetének a megjelenéséig a nyugati szerelmi költészet, a trubadúrlíra nem vagy csak alig rendelkezik kifinomult erotikus nyelvezettel. A szeretett nő csak tiszta, elérhetetlen lehet – ez esetben a nyelvezet a vallásos Mária-kultusz nyelvéhez közelít – vagy szajha, és a versek nyelvezete obszcén.
A zsidóság és az iszlám azonban a testi szerelmet a maga szigorú keretein belül legitimnek tartja, így a vágyódást sem ítéli el. A legitim vágyódást, kapcsolatot kifejező kifinomult nyelvezet alkalmas bármiféle szerelmi vágy, kapcsolat leírására. Az arab költészet szerelmi lírájának nyelvezetét, képei, metaforáit, az Énekek éneke nyelvezetével együtt a zsidó költők Samuel Hanagidtól (993-1056) kezdve már magabiztosan használják, de igazi mestere Mose ibn Ezra és Jehuda Halevi. Amint az arab uralom és így az arab kultúra hanyatlásnak indul, a zsidó kultúra Kasztília felé fordul, amelynek eredményeként az 1492-es kiűzetés idejére már a spanyol kultúra műfajai, mindenekelőtt a románcirodalom számítanak a legelterjedtebb irodalmi műfajoknak, és ezek egészen a 20. századig élnek tovább a szefárd diaszpóra területein, az egykori török birodalomban és Marokkóban. De szórványosan bár, Itáliában és német területeken is találkozunk figyelemre méltó zsidó szerelmi költészettel. Itáliában Manoello (Római Immanuel, 1261-1328) Dante tisztelőjeként a dolce stil nuovo költészetét vegyíti az andalúziai líra hagyományaival, német területen pedig a 13. századi Süsskind von Trimberg mint zsidó trubadúr, minnesänger működött.
A romantika óta szinte elvárássá, közhellyé vált, hogy a költészet élményen alapul, vagyis egy szerelmes vers valóban átélt szerelemről szól egy beazonosítható, hús-vér személy iránt. Ám egy vers mögött nem létezik feltétlenül reális élmény, a stilizált szerelmi lírában a szeretett személy sokszor csak típus. A középkorban divatos költői versenyeken gyakran egy adott témára kellet verseket írni, meghatározott műfaj, versmérték alapján, bizonyos toposzokat, nyelvi sablonokat, képeket felhasználva, amelyek erősen stilizálttá tették ezt a lírát, amelyben a leíró jelleg dominált, így a szerelmes vers gyakran nem is a szerelemről szólt. A kor arab és zsidó költészetében sok ilyen típusú szerelmes-erotikus verssel találkozunk, és ezt figyelembe kell vennünk akkor, amikor azt tapasztaljuk, hogy mélyen vallásos, Tóra- és Talmud-kommentárokat, vallásbölcseleti munkákat író zsidó költők szerelmes-erotikus verseinek tárgya egy fiú. A modern irodalomkritika hajlamos ebből a tényből a szerző homoerotikus érzelmeire következtetni, noha gyakorlatilag egyetlenegy esetben sem rendelkezünk adattal azzal kapcsolatban, hogy a költőnek voltak-e ilyen kapcsolatai, ahogyan heteroszexuális kapcsolatokról is keveset tudunk. A kevés kivétel közé tartozik Mose ibn Ezra szerencsétlen szerelme unokahúga (vagy unokatestvére lánya) iránt, akinek korai halálát megrázó versben írja le.

Ölelni akarta kis gyermekét,
De a halál megfogta lágy kezét,
Hogy elragadja a zord, rémes sírba
S ő szólt férjéhez zokogva, sírva:
„Oh, el ne feledd
Szerelmedet… […]
És írj a hű barátnak,
Kit miattam kétség emészt…
Ki annyi vihart, annyi vészt
Állt ki reménytelenül… […]”

A versek többségének hangja, konvencionális nyelv-és képhasználata azonban arra enged következtetni, hogy zsánerekkel, költői gyakorlatokkal állunk szemben, ahol nem egy élmény verssé formálása volt a lényeg, hanem egy feladat megoldása, és a vers gyakran nem is a szerelemről szól, hanem a szépség dicséretéről.
Az alábbi három példa különböző zsánereket mutat be, mindhárom Halevi költészetének egy-egy jellemző darabja:

Üdv a lánynak, szerelemben,
Habár lángot gyújtott bennem. […]

Aranyhajú, drága szépség!
Hordod szép gazella képét
S mint a tigris széjjeltépnéd,
Nem sajnálnád árva lelkem?
S szemem rád néz könnyel telten. […]

A könnyed ritmus, az ábrázolt lány sematikus, arcnélküli leírása arra enged következtetni, hogy aligha egy konkrét szerelmi csalódásról van szó. A vers a szép és kegyetlen lány szokásos konvencióira épül, és az arab költészetből ismert gazella-tigris párhuzamokat használja, és a héber nyelvet leszámítva semmi sem utal arra, hogy egy zsidó költő versét olvassuk. Más a helyzet a Nászdal esetében, amely több bibliai képet is felidéz.

Dús lombú mirtus illatterhes ága
Teríti szárnyait virágos ágyra.

Lihegve vár egy édes lányka keble
Hév ölelésre, szerelemre vágyva. […]

Epedve ég a sudár karcsú termet,
Mint tűzbe borult Sáron-völgyi pálma.

De zengő cherubok őrzik a kertet,
S fölötte villog égi szeraf bárdja.

Jer, vőlegény, nálad a szent varázs-szó,
Mely e bűvös kert ajtaját kitárja.

A vers erotikus, de nyelvezete finom, átesztétizált, és mentes minden obszcenitástól, a bibliai képek pedig harmonikusan olvadnak bele ebbe a nyelvbe, az Énekek éneke hagyományait követve. Az utolsó, mindössze négysoros példa Halevi szerelmi költészetének egyik legszebb gyöngyszeme. Szintén egy erősen stilizált versről van szó, azonban rokokót idéző finomsága, és a 19-20. század fordulójának szépségkultuszára emlékeztető esztétikuma kiemeli a hasonló versek sorából:

Fekete kis petty ékesíti arcod,
És bájad általa még édesebb,
Telt tollal írta szépségedet Isten
S lehullott tolláról egy tintacsepp.

A zsidó szerelmi líra egyik forrása, az Énekek éneke a legismertebb példája annak, hogyan fejezi ki a zsidó hagyomány Izrael és az Örökkévaló kapcsolatát a szerelmi líra eszközeivel. Hasonló példa az ismert szombati költemény, a Lekha dodi is.
A középkori szefárd költészetben is több példát találunk erre a jelenségre, amelynek egyik leggyakoribb műfaji megjelenése az úgynevezett muvassa. A muvassa (a spanyol irodalomtörténetben: moaxaja), azaz övdal, az andalúziai költészet egyik legizgalmasabb és legtöbb vitát kiváltó műfaja, mind az arab, mind a zsidó, mind a keresztény költészetben találunk rá példákat. A muvassa párbeszédes műfaj, amelyben általában egy fiatal nő panaszolja, hogy elhagyták, és egy idősebb nő próbálja vigasztalni. A műfaj szoros párhuzamot mutat a gallego-portugál nép- és műköltészet egy jellegzetes műfajával, a cantiga de amigo-val, azaz barátdallal, így a hispanista-luzitanista iskola szerint a muvassa ebből a műfajból származik, és az ibériai folklórból terjedt át az arab és a zsidó lírára, míg az arabista iskola szerint a műfaj andalúziai arab eredetre tekint vissza. A legvalószínűbb azonban az, amit Tova Rosen szépen megfogalmazott: a muvassa egy sajátosan andalúziai műfaj, amely a kultúrák keresztútján született.
A muvassa lírai alaphelyzete tökéletesen megfelel a magát elhagyottnak érző Izrael fájdalmának kifejezése, amelyre vagy a költő vagy az Örökkévaló válaszol, emlékeztetve Izraelt arra, hogy betartja minden ígéretét, és visszatér. Így a zsidó muvassák esetében gyakran csak a költemény végén derül ki, hogy szerelmes vagy vallásos verssel állunk szemben. A legszebb példa talán Abraham ibn Ezra (1089-1164) az utókor által Látomás címmel ellátott verse.

„Gazellám! mily édes ajkad,
Mért a bú, a gyász te rajtad?”

Régen hordom gyászruhámat,
Lesújt, gyötör gond és bánat,
Sugártalan éjhomályba
Elhagyottan él az árva.

„Rád mosolyognak szép virágok,
megújhodik ifjúságod.” […]

Te vagy lelkem forró vágya,
Téged áldlak hőn imádva,
Érted égek sóvárogva,
Visszatérsz tán hajlokodba?

„hajnal dereng, drága lélek!
Visszatérek, visszatérek…”

A vers a szerelmi líra több kötelező konvencióját tartalmazza (a szeretett nőt gazellának nevezi, a lírai én búslakodó, elhagyott szerelmesként jelenik meg), és csak a vers végén jön rá a zsidó hagyományban vagy a közékor költészetében járatos olvasó, hogy nem szerelmes verset olvasott. A kulcs a jeruzsálemi templomot jelentő „hajlokod” mellett a hajnalban visszatérő szerelmes motívuma, amely a zsidó hagyomány ismerőjében a Messiás eljövetelét, az azt hírül adó hajnali kakasszót idézi fel, míg a középkori költészetben otthonos olvasó számára ugyanez a kép anomália. Az arab és a héber költészetben is ismert, a trubadúrlírában pedig alba néven elterjedt műfajban a hajnal nem a visszatérés, nem a szerelmesek egyesülésének órája, hanem a búcsúé, az elválásé (az alba egyik késői példája Rómeó és Júlia búcsúja Shakespeare drámájában). Így a zsidó hagyomány és a középkori költészet ismerete is a vallásos olvasatot támasztja alá.
A vallásos tartalom és a szerelmi líra nyelvezetének összefonódását a legszebben a kor legerotikusabb költeményeit író, a szerelmi líra konvencióit a legvirtuózabban kezelő Halevi cionidáiban láthatjuk, amelyek a költő Jeruzsálem iránti vágyódását fejezik ki. Jeruzsálemet a Biblia is gyakran ábrázolja nőként, parázna asszonyként vagy gyermekétől megfosztott anyaként. Ebbe a hagyományba beilleszkedve Halevi szeretett nőként tekint Jeruzsálemre, és sóvárgása Jeruzsálem iránt azzal a vágyódással rokon, amellyel a lovag- és trubadúrköltő sóvárog szerelmese iránt. Ezt a rokonságot már Heine is észrevette , és nem lehetetlen, hogy VI. Alfonz udvarában Halevi megismerkedhetett az éppen születendő trubadúrlíra néhány korai szövegével. A Cion felé soraiban is ezt az attitűdöt láthatjuk, a költő minden veszéllyel dacolva, minden szenvedést boldogan vállalva siet Cion, Jeruzsálem felé, és egyetlen vágya, hogy karjaiban, lábainál hallhasson meg. A legenda szerint ez is történt, a költőt Jeruzsálem kapujában egy lovas taposta halálra.

Tehozzád száll sóvárgó lelkem vágya:
Leomlani a drága föld porába.

Rád gondolok, ha dúl a fergeteg,
S gyönyör nekem, ha érted szenvedek. […]

Gúnyolva néznek rá a rémes szörnyek,
Kik éhesen már lakmározni jönnek.

De engem nem bánt gyötrő félelem,
Hisz bűvös képed kísér szüntelen. […]

Felejtek mindent, mit oly hőn szerettem
És karjaidba omlok önfeledten.

Szívem lehull keblednek szentélyére,
S – mint áldozatnak – ömlik forró vére.

Míg véglehelletem is elsuhan –
S öledben nyugszom halva, boldogan.

Ugyan jelenlegi ismereteink szerint Halevi nem jutott el Jeruzsálembe, talán csak Akkóba, de a legendában szimbolikusan forr össze költő és költészet, és eszünkbe ötlik a mitikus párhuzam, hogy Halevinek, miként Mózesnek is, csak az adatik meg, hogy meglássa a célt, ahová vágyott, de nem léphet be oda. A zsidó hagyomány és a költészet szempontjából az is szimbolikusnak tekinthető, hogy a kor szerelmi líráját a legmagasabb szinten űző Halevi írja a zsidó líra legszebb Jeruzsálem-verseit, és hogy a középkori zsidó szerelmi költészet legszebb darabjait a vallásos költészetben, a cionidák között találjuk.

JEGYZETEK
1 Jehuda Halevi: „Fekete kis petty”, in: Patai: Héber költõk, Budapest, 1910, p. 153, Patai József fordítása
2 Ibn ’Ezra, Mose (1985), Kitab Al-Muhadara wal-Mudakara. Consejo Superior de Investigaciones cinetificas Instituto de Filologia: Madrid; pp. 59-6 [A párbeszéd és a megvitatás könyve]
3 A nyelvtisztaság hívei szembehelyezkedtek az arabból átvett versmértékek, versformák alkalmazásával, mivel ezek lényeges pontokon érintették a héber nyelv grammatikáját is. A viták végigkísérték az egész korszakot.
4 Lásd: Bánki, Éva (szerk.), (2004), A tavaszi idõ édessége. Kairosz: Budapest és Bánki, Éva; Szigeti, Csaba (szerk.), (2006), Udvariatlan szerelem. Prae.hu: Budapest címû köteteket.
5 Lásd Dan Pagis és Raymond P. Scheindlin munkáit – Pagis, Dan (1991), Hebrew Poetry of the Middle Ages and the Renaissance. California University; Scheindlin, Raymond P. (1999), Wine, Women and Death. Oxford University Press: Oxford-New York; Scheindlin, Raymond P. (1999) The Gazelle Oxford University Press: Oxford-New York Press: Berkeley
6 A haldoklóhoz, in: Patai, p. 117 (Patai József fordítása)
7 Üdv a lánynak, in: Patai, pp. 149-150 (Patai József fordítása)
8 In Patai, pp. 150-151 (Patai József fordítása)
9 Fekete kis petty, in: Patai: Héber költõk, Budapest, 1910, p. 153, Patai József fordítása
10 Rosen, Tova (2000). The Muwashshah. In: Menoçal, Maria; Scheindlin, Raymond P; Sells, Michael (szerk.). (2000). The Literature of Al-Andalus. Cambridge: Cambridge University Press, p. 185
11 In Patai, pp. 160-161
12 Halkin, Hillel (2010), Yehuda Halevi. Nextbook-Schocken: New York, p. 126
13 in: Patai, pp. 135-137, Patai József fordítása