„Ott keresett szövetségest, ahol félnie kellett volna”

 

György Péter: Apám helyett. Magvető Kiadó. 2011. 3490 forint.

 

Az utóbbi években számos, szülőkről, elsősorban apákról szóló visszaemlékezés látott napvilágot magyarul, s ezek között kitüntetett helyet foglalnak el azok, ahol – a szülőhöz való viszony mellett – a szerző saját önismeretét is elmélyíti. Ahol nemcsak a szülő vagy apa az írás témája, hanem, Turgenyevtől kölcsönözve, az Apák és fiúk problémája is. Ezek közé tartozik György Péter műfajilag nehezen meghatározható könyve, amelyet felfoghatunk családtörténetnek, esszének, esszéciklusnak, regénynek, kor-, illetve kórtörténetnek is. Az Apám helyett két szálon fut, s ennyiben a regény műfajára emlékeztet: az egyikben apja szokatlan és kanyargós életpályáját veszi górcső alá a szerző, amelyet szisztematikusan beágyaz a kor, elsősorban a Kádár korszak, történetébe. Ez a másik szál. Rendkívül széles háttéranyagból merít a könyv: megjelenik benne a Kádár korszak politikai, társadalmi és kultúrtörténete, az európai holokauszt irodalma és emlékezettörténete, valamint a könyv főtémájához kapcsolódó, az apaportré hátteréül szolgáló irodalmi és művészeti alkotások. Az olvasó szinte elveszni látszik ebben a gazdag és szerteágazó forrásokból összeállt könyvben, míg végül rájön, hogy itt minden összefügg, s hogy György Péter úgy kíséreli meg elmesélni apja történetét és személyiségét, hogy az a politikai és társadalmi közegbe ágyazva érthetőbb legyen. „Mindent megérteni és mindent megbocsátani?” (Tout comprendre c’est tout pardonner?”)

A Horthy és nyilas korszakot, a deportálást és a munkaszolgálatot túlélő zsidóság túlnyomó része felszabadulásként, életmentésként fogta fel 1945-öt. A lakosság zöme viszont a háború végét vereségként fogadta, saját veszteségeit számlálta, felelősségét hárította, és – önző érdekből is – jobbára közönnyel, ellenségesen fogadta a táborokból és a gettóból visszatérőket. A többségében zsidó kommunista vezetés, a lakosság egyetértésével kitörölte a társadalmi emlékezetből a zsidóság múltbeli szenvedéseit, ahogyan évtizedekre tabu lett Trianon, a Don kanyar és a szovjet munkatáborok is. A „zsidó” szó, még a zsidó családokban is csak elvétve hangzott el. Tudjuk, hogy a lágerekről írott visszaemlékezések más országokban sem találtak megértésre. Az „élmény”-beszámolók felfoghatatlan szörnyűsége értetlenségre, süket fülekre talált. Nem véletlen, hogy ezeknek a könyveknek a szerzői közül olyan sokan saját kezükkel vetettek véget életüknek. Elie Wiesel, Auschwitz túlélője írja, hogy ott volt, s mégsem hiszi el, ami ott történt. György Péter említi a lengyel Jan Karskinak, a lengyel Honi Hadsereg tisztjének ismert történetét, akinek a lengyel zsidók megsemmisítéséről szóló beszámolóját Amerikában sem Felix Frankfurter bíró, Roosevelt barátja, sem maga Roosevelt amerikai elnök nem hitte el, s ez tragikus következményekkel járt az európai zsidóságra nézve.

György Péter édesapja, a bori tábor túlélője, kutatóorvos, majd környezetvédő, lezártnak tekintette az előző korszakot, zárójelbe tette az átélt szenvedéseket. Borban írott naplóját, amelyhez fia csak évtizedekkel később férhetett hozzá, elrejtette. Az ’56-os forradalomról szóló feljegyzései nem is kerültek elő. Illúziói voltak a katonatiszt és hazafi nagyapának is, aki még akkor is üdvözölte a Felvidék visszacsatolását, amikor már formálódtak a zsidótörvények. Hasonló, a szerző szerint egész életére kiterjedő ellentmondásba keveredett az apa is, akit magyar hazafiságában következetesen megzavart zsidó származása. A menekülésnek számos módja létezik: 1945 után sok zsidó, nem egészen elítélhető módon (bár ezzel nem mindenki fog egyetérteni) hozzásimult az új rendszerhez, belépett a pártba, teljes jogú állampolgárnak érezte magát, örült, hogy nem firtatták a vallását, gyerekei elől is eltagadta származását. A szerző nagyapja is, apja is korán beléptek a kommunista pártba, mintegy magyarságuk igazolásaként, s a múltnak hátat fordítva a jövőre vetették szemüket. A művelt apa a népi írókhoz vonzódott, a parasztságban vélte megtalálni azt a társadalmi marginalitást, amit zsidóként maga is megtapasztalt. .Az ő „boldog korszakát”, a Kádár érát nevezi a szerző idillnek, amelyben az apa megtehette, hogy nem túlélőként, hanem a társadalom hasznos, egyenrangú tagjaként folytassa életét. .Feledésbe ment 1944, ahogyan, később 1956 is, egy másik tabu. A családban nem esett szó az apa életének meghatározó eseményeiről. A kamasz Péter két társadalmi körben fordul meg: 56 börtönviselt kommunista elitje („az igazi kommunisták”) valamint a keresztény úri osztály körében, és hosszúi ideig nem méri fel kellőképpen a két kör közötti mérhetetlen szakadékot. Csak akkor ébred rá, hogy ő egy „második generációs holokauszt túlélő”, amikor Amerikában ez angolul elhangzik valakinek a szájából. Magát is csak akkor vállalja nyilvánosan zsidónak, amikor a budapesti utcán lezsidózták 2010-ben. Ezek a megrázó élmények hozzásegítették, hogy a korábbinál őszintébben s reálisabban nézzen szembe önmagával.

Amikor a hamis biztonság és otthonosság korszaka a Kádár-korszak megszűntével véget ért, a „nem zsidó zsidó”, öngyűlölő apa ismét ott keresett szövetségest, ahol félnie kellett volna: a szélsőjobb köreiben. Kapcsolatba került a jobbikosokkal, tagja lett a Palesztin–Magyar Baráti társaságnak, tüntetett Izrael ellen, viszolygással, idegenként beszélt hitsorsosairól. Az antiszemitizmus okát a zsidók feltűnő, helytelen viselkedésével próbálta magyarázni. Módfelett örült például annak, amikor fiát a jobboldal megdicsérte ú.n. „nemzeti identitásáért”. Azt sem helyeselte, hogy a múlttal foglalkozik, zsidó lány helyett élettársnak is egy „rendes sikszét” kívánt a részére. Nem csoda, hogy a szerző fokozatosan rájött: köztük „nincs mód vitára”. Nem mintha azelőtt erre túl sok lehetőséget adott volna a magába zárkózó, és a családját 1973-ban elhagyó családfő.

György Péter könyvében részletesen elemzi a Kádár-korszakot, amellyel korábban is számos írásában foglalkozott. Hangsúlyozza, hogy az 1956 és 1989 közötti évek amnéziájáért, elfojtási politikájáért a társadalom óriási árat fizetett a rendszerváltás után. A kibeszélés, a múlttal való szembesülés elmaradása vezetett ahhoz a mérhetetlen tudatlansághoz, manipulációhoz, agresszióhoz, hazugsághoz, gyűlölethez, amelynek ma is tanúi vagyunk. György Péter részletesen elemzi az 1957. május elsejei felvonulást, amikor félmilliónyi, vélhetően lelkes tömeg előtt Kádár konszolidációt és biztonságot ígért, egy optimista, de hamis jövőképet vázolt fel, feloldozva az embereket mindennemű múltbeli felelősség alól egy homogén ideológia nevében. Megegyezést kínált a társadalomnak – annak megelégedésére –, cserébe – a szerzői feltételezés szerint – hallgatást kért mind 1944-ről, mint 1956-ról. Valóban felmentést ígért az ’56-ról való hallgatás árán a ’44-ért felelőseknek? Ez lenne az a bizonyos „aki nincs ellenünk, az velünk van”? S azt vajon miből gondolja a szerző, hogy a felvonulás résztvevői nagyjából ugyanazok az emberek voltak, akik fellázadtak a Rákosi rendszer ellen? Talán van erre vonatkozó statisztika?

Az is meglep, hogy a könyv a háború utáni hallgatás esetében szinte egyenlőségjelet tesz a túlélő zsidók és a deportálásban résztvevő, a zsidók házait kifosztó vagy az azok sorsához közönnyel viszonyuló rétegek között. Mert, úgymond, nemcsak a túlélő áldozatok vesztették el hazájukat, hanem a „másokat házuktól, hazájuktól, életüktől” megfosztók a kommunista rendszerben „maguk is hazátlanná lettek… maguk is idegenné váltak”. Majd azzal folytatja, hogy szégyenérzetük, netán bűntudatuk a kommunisták könnyű prédájává tette őket.

Nem túlságosan jóindulatú itt a szerző, amikor azt feltételezi, hogy ezek az emberek a zsidókhoz hasonlóan lettek hazátlanok? Hogy szégyent és bűntudatot éreztek?

Félelmet igen, felelősséget, megbánást aligha. Meg sajnálatot a maguk veszteségeiért. Hogy a vicces mondással éljek: lehet, hogy nekik is fájt, de nem ott. Az viszont kétségtelen, hogy nem megbüntetni, hanem megnyerni akarta őket a rendszer, s ebben nem volt nehéz dolga.

Itt kezdődött el az apa „boldog korszaka” is, amely 1989-cel véget ért s attól kezdve egy, a közvetlen környezete számára is nagyon ellentmondásos, és érthetetlen utat választott. Ekkor már a zsidóságát rejtegetőből a zsidógyűlölők társaságát, szövetségét kereső boldogtalan ember lehetett.

A szerző felteszi a kérdést, hogy „milyen erkölcsi feladatot ró valakire (ebben az esetben őrá) az, amit akarata ellenére, szemtanúként látott?” Milyen feladatot ró rá apja története? Semmi esetre nem az ítélkezést, válaszolja, hanem azt a lehetőséget, hogy újraírja, ami kettőjükkel történt.

Apjáról szóló könyvének nem kis részében a Kádár-korszak homogén kultúráját, „homogén ideológiai terét” elemzi a szerző, majd nem kevésbé részletesen foglalkozik a neoavantgárd művészettel, amely, mintegy, átmenetiséget képez a rendszerváltással bekövetkező kulturális szabadsághoz. Az az érzésem, hogy György Péter túl nagy jelentőséget tulajdonít a neoavantgárdnak – a korszak mainstream kultúrájának rovására. Egyébként is túlméretezettnek tűnik a könyv ezen része. Míg az apa története, jellemzése remekbeillő, ahogyan az a Kádár korszak leírása is, mintha a szerző itt elveszne a részletekben. Igaz, a részletességet egy bizonyos fokig indokolhatja az apa művészetek iránti érdeklődése.

Amnézia, felejtés, elhallgatás a könyv egyik központi témája. .Ezek a fogalmak minduntalan feltűnnek György Péter publicisztikájában is, és jelenlétük itt kísért mindennapjainkban.

Pár szót a könyv stílusáról. A hosszú, szövevényes mondatokban a szerző gyakran él összetett szavakkal, mint például „emlékezettörténet”, „mentalitástörténet”, „felejtéspolitika”, „emlékezetközösség”. Német nyelvi hatás lenne ez? Vagy modorosság? Vagy a fogalmi pontossághoz elkerülhetetlen szóhasználat?

Egészében véve az Apám helyett egy rendkívül kulturált, az elmúlt évtizedeket alaposan ismerő, számos, nem mindenki által észrevett összefüggésre rámutató, a múlttal és apjával őszintén szembenéző szerző munkája. Bátor könyv, amelyben valahol mindegyikünk magára ismerhet.

 

Várnai Pál