Odze György: A lengyel feleség

A hetvenes években egy tavaszi napon hosszú levél érkezett Lolától, anya nővérétől New Yorkból, amelyikben megírta, hogy válnak, képzeljük, írta, Müller Andor elhagyta őt és újra nősül, egy kis, fiatal tyúkot vesz feleségül, aki szégyenszemre keresztény, ráadásul lengyel származású, nyilvánvalóan haszonleső, aki egyszerű titkárnő volt Andor egyik jól jövedelmző hentesüzemében. Ő, Lola természetesen tudja, hogy a férfiak ebben a korban, hatvan körül hajlamosak a megőrülésre, de bízik abban, hogy Andor rövidesen rádöbben arra, mekkora ostobaságot követ el és visszakönyörgi magát hozzá, ő pedig visszafogadja, mert ez az élet rendje, addig is elutazik Floridába Robival, a fiával, mert ott egész évben süt a nap és senki sem visel télikabátot.

Nagymama csalódással vegyes felháborodással olvasta végig a levelet, és nagyon szomorú volt, amikor letette.

– Egy ilyen rendes zsidó férfi – kérdezte fennhangon – hogyan őrülhet meg így? Ráadásul egy keresztény nővel összeállni?!

Nagypapára nézett, aki a kérdést szokása szerint nem akarta meghallani és nem is akart volna válaszolni, mert tudta, hogy olyat nem tud mondani, amit nagymama elfogadna.

– Ehhez – tárta szét inkább a karját – nem tudok hozzászólni.

Anyám sem tudott hozzászólni. Így ültek hármasban, a lakásunk nappalijában.

Az igazi meglepetés azonban csak ezután következett. Kaptam egy meghívólevelet és repülőjegyet Müller Andortól. Nem anya, nem nagymama, hanem én. Fontos ügyben szeretne velem beszélni, ezt írta.

-Szó sem lehet róla – jelentette ki nagymama, akinek döntő szava volt családi ügyekben -, hogy te elutazzál. Ez az ember rá akar beszélni téged, hogy disszidáljál.

– Miért akarna rábeszélni? – kérdeztem mérgesen. Huszonöt éves voltam, üzletkötő egy külkereskedelmi vállalatnál, azt gondoltam, tudom én már mi az élet. Többször is jártam Csehszlovákiában és Romániában, de Amerika volt az igazi álom.

– Mert nincs rendes gyereke. Tudjuk, hogy Robi, az egy krank. Azért. Mi lehet az a fontos ügy, amiről hirtelen beszélni akar veled? Tervei vannak veled.

– Gondolom, majd kiderül.

– Te nem ismered őt – nagymama most már indulatos volt. – Ő egy önző, erőszakos és makacs ember. Mindig is az volt. Nem is örültem neki, amikor elvette Lolát feleségül.

– De annak örültél, amikor húsüzeme lett Amerikában – szólalt meg egyszercsak váratlanul nagypapa. – És Lolának jó élete lett.

– Rendben van – felelte halkan nagymama. – De szeretném, ha megnéznéd magadnak azt a kis lengyel kurvát.

 

Fiatal sofőr jött értem a szállodához, tányérsapkáján a Müller-hentesüzem címere, egy kolbászkarika közepébe állított vörös „M” betű. Némán vezette a limuzint. Kényelmes volt, tetszett nekem. Milyen könnyű megszokni az efféle dolgokat, ezt gondoltam. Egy előkelő étteremben találkoztunk. Müller Andor rendkívül elegáns volt, mellényes öltönyt, világoskék inget és selyem nyakendőt viselt. Megölelt, kedvesen megpaskolta a vállamat.

– Mit iszol? – kérdezte.

– Narancslét – feleltem. – Nem iszom alkoholt.

– Helyes – bólogatott elismerően.

Milyen előrelátó, gondoltam.

Rendelt vacsorát helyettem is, ez a legjobb étterem New Yorkban, sőt, nem csak New Yorkban, hanem az egész világon. Az ember legyen igényes mindenben.

A hatalmas, szőrös tenyerét a karomra tette. Igazi henteskéz volt.

– Komolyan kell beszélnem veled. Amióta Amerikában élek, nekem mindig a munka volt a legfontosabb. Amerika az Amerika, de csak annak, aki keményen dolgozik. Mindent elértem az életben, amit csak akartam, de most fordulat állt be az életemben. Beleszerettem egy nőbe, aki az unokám lehetne. Elváltam Lolától, ők elmentek Floridába, ahogy, feltételezem, megírta nektek.

– Megírta.

– Tudnod kell, hogy a fiam, Robi, a te unokatestvéred egy léha, buta és tehetségtelen alak, most felszolgáló egy ócska motelben. Milliókat áldoztam a nevelésére, de ennek most vége. Éttermet vettem neki, de egy hónap alatt tönkretette. Szerettem volna, ha ennek a nagyüzemnek, az életművemnek egyszer majd ő lesz a tulajdonosa és a vezetője, de most már látom, hogy alkalmatlan rá. Mindenre alkalmatlan.

Kezdünk közeledni a fontos ügyhöz, amiről beszélni akar velem. Megérkezett egy illatos zöldségleves. Elhatároztam, hogy nem fogadom el rögtön az ajánlatát, nehogy könnyelműnek tartson. Csak lépésről-lépésre. Igen, ez a helyes taktika, többek között ezt tanultam meg üzletkötőként Rudas elvtárstól, a főnökömtől.

– Marianna csodálatos nő – a nagybácsikám egy fényképet tett elém. Egész alakos, fürdőruhás, ahogyan a korabeli házassági hirdetésekben szokás volt.

– Csakugyan – ismertem el.

– Rögtön beleszerettem. Holnap megismered. Lélegzetállítóan szép. Mindenben segít, mindenben mellettem áll, de a hálózatomat azért nem bízhatom rá.

Nagy levegőt vett. Közelebb hajolt.

– Csakhogy kiderült, hogy nem tudok gyereket csinálni. Képzelheted a szomorúságomat. Itt a hatalmas örökség, és nincs tisztességes utódom. Ezért küldtem neked azt a meghívólevelet. Te jutottál eszembe.

Akaratlanul is elmosolyodtam. Tétován, de megnyerően.

– Talán mégis Robi – vetettem fel.

-Szó sem lehet róla. Látnád, hogyan él. Elég neki ez a pimf állás a motelben, este besörözik, nézi ezt az ostoba amerikai tévét, nem ismer senkit, nem beszél senkivel, nem bízhatom rá a birodalmamat.

Kihozták a következő fogást, aranyszínű bélszin, sült zöldségekkel.

– A la Napoleon – mutatott rá Arnold bácsi. – A kedvencem. Argentín marha. Legjobb a világon.

– Kitűnő – ismertem el az első falat után.

– Rendben. Egyezik az ízlésünk. Szóval arról lenne szó, hogy lenne egy nagy kérésem. Fontos dolog. Ahogy írtam is.

Na most, gondoltam. Elérkeztünk a lényeghez.

– Lehet, hogy első hallásra megdöbbentő lesz, de arra kérlek, gondold végig a helyzetemet. Öregszem, talán ez az utolsó lehetőség az életemben. Hozzáteszem, pénz nem számít. Bármennyit kérhetsz.

Letettem a kést és a villát, széttártam a karom, ezzel is jelezve, hogy hallgatom, miről is lenne szó.

– Csinálj gyereket Mariannának. Most. Ma. Esetleg holnap.

Erre aztán a lélegzetem is elállt. Lehet, hogy akartam mondani valamit, de nem jött ki hang a torkomon. Arnold bácsi elővette a csekkfüzetét és a golyóstollát, én azonban meg sem tudtam szólalni. Szóval ennyi az egész? Hát nem lesz enyém a Müller-birodalom, a limuzin a sapkás sofőrrel? Másrészt utasítsam vissza egy elkeseredett öregedő férfi kérését, aki megosztotta velem élete legnagyobb fájdalmát?

– Már megbeszéltem Mariannával is – mondta halkan. –  Szívesen beleegyezett.

– És te elviselnéd, hogy a feleségeddel, akit annyira szeretsz, lefeküdjek? Elviselnéd?

– Na, mondd már! Végül is csak egy siksze, nem?

Hátradőlt és rágyújtott egy szivarra.