Nyerges Gábor Ádám: Hátha nincs igazából semmi furcsaság (Részlet a Mire ez a nap véget ér című, készülő regényből)

Schneider fejében elkezdtek valami furát csinálni az emlékek. Életében először volt vele ilyen, hogy az emlékei, anélkül, hogy megváltozott volna bennük bármi, egyszeriben, mégis fokozatosan elkezdtek valami mást jelenteni. Nem volt a pillanatban, amikor ez elkezdődött, semmi heuréka vagy tantuszleeséses jelleg, mégis azt tapasztalta, hogy valaminek csak most ébred a tudatára, amit közben mindig is tudott. Egyszerre tudta is meg nem is, olyan volt, mintha egyszerre lenne október és november (május volt). Szóval, akárhogy is, de eljött az igazság pillanata. És Schneider fejében ekkor, ha már úgyis történtek benne dolgok, a felismerés hatására megszületett valami elhatározásféle. Belegondolt ugyanis, hogy vajon más fejekben is csinálják-e ezt a furát az emlékek. Ehhez kapcsolódott, amit eldöntött, nevezetesen, hogy ezentúl, mivel nem lehet tudni, ki kinek mikor és mit mond miről, még az eddiginél is óvatosabban beszél mindenkivel. Mert hiszen nem tudhatta, legfeljebb sejthette, hol, kinél, mikor, mivel és hogyan sétál csapdába. Nem tudhatta, csak remélte, hogy igen, a négy év során legalább tizenvalahány fejben kezdték ezt a furát csinálni az emlékek és gondolatok, legalább többé vagy kevésbé, részben vagy egészben, de a harminckettőből legalább tizenvalahány fejbe látogatott el valamilyen formában az igazság pillanata.
*
Sziránóéba például már a legelső, a horthys óra után. Ezt egy idő után Schneider is sejtette, hiszen ô is onnantól fogva sejtette a valamit. Hogy valami nincs rendben. De akkor még nem beszéltek róla. Persze, érthető, első hét, még nem nagyon ismerték egymást. Utána meg már minek, úgy hitte, hogy a másik is úgy hitte, úgy hitték, azért sem, mert az órák közbeni összenézésekből úgyis minden kiderül. De persze, ki tudja? Talán Sziránó volt mindig bizalmatlan iránta, talán ô neki volt eddig szerencséje, amiért a szokásos, minden tanárra egységesen jutó poénszitáláson felül nem beszéltek a valamiről sosem komolyabban. Mert persze, már az első héttől fogva Furkónak hívták. És persze, idôvel elkezdték SzSz-nek, írásban, levelezésben SS-nek rövidíteni Szurkó Szabolcs nevét. Most persze jó volna emlékezni, hogy ezt az SS-dolgot végül is ki találta ki. Rémlett, hogy Sziránó, de persze gyanús, addigra már, mire, az igazság pillanata óta ebbe mélyebben belegondolt, jóformán minden és mindenki gyanús volt. Elvégre, ha mégis esetleg ô rövidítette először SS-nek az SzSz-t, mi van, ha Sziránó csak vette a lapot, csak ráhagyta, csak tettette a cinkos közösséget.

Kántor Viki fülébe csak tizenkettedikben fészkelte be magát a Szurkóarcú, nyálkás kis bogár, ekkor kezdett először kapirgálni valami fals, furcsa és zavaró hangon fejében az igazság pillanata ciripelte, kizökkentő jellegű disszonancia – illetve, nyilván odáig is, de hát ez a disszonancia működési elve, egészen addig, amíg lehet, jobb nem meghallani vagy másra fogni a ciripelést, igazán olyan elképzelhetetlen, hogy valamelyik szekrény mélyén, pad alatt, sarokban vagy szemetesben egy kicsiny tücsök gubbaszt a teremben? Hátha nincs igazából semmi furcsaság, csak valami zúg, például a neon. Csak aztán, mikor az ember lánya fejébe hirtelen az ciripelődik Szurkó Szabolcs egyébként oly megnyugtató, selymes baritonján az egyik második világháborús óra végefelé, hogy  Románia csak azáltal lehetett, hogy árulóvá vált, egy kiflialakú szardarabból ez a szép, nagy kiterjedésű ország, az már átciripeli a neonbúgást is, és rossz közérzettel, kellemetlen, irritált érzéssel jár, élettani hatások tekintetében.

Cilke fejében ugyan már az ókori zsidó államról szóló órán elkezdett valami kellemetlenül percegni, de egy darabig még elhessegette a lelkiismereti tücsköt, mondván, biztos csak képzelődik, nyilván. Elvégre az, hogy az etimológiai bevezetés során elhangzik, amit azért, nem is feltétlenül csak stréberségből fel is jegyzett a füzetébe, nevezetesen, hogy: „héber – habiru („poros lábú” – nomád; vagy: „tolvaj”), végül is lehet tényszerű túlbuzgóság, amit nem kell túllihegni.

Kántor Vikinek is ókortájt kezdett valami furcsának tűnni, mégpedig, amikor a hajdani római orgiák szemléletesebbé tevése végett SS felidézte egyik kedvenc viccét, melyben, mikor egy római kisfiú megkérdezi az édesanyját, hogy ő valóban zsidó-e, az csak annyit felel, hogy amilyen elképesztő szexparti volt a fogantatása éjjelén, örülhet, hogy nem kutya lett végül.

Megint más fejekben az igazság pillanata akkor kezdett zavaró tevékenységébe, mikor a cárizmus bemutatása kapcsán tett kitérőjében Szurkó tanár úr megemlítette, hogy a majdani Vörös Hadsereg valójában egy barbár horda volt, melynek legfőbb célja Európa leigázása és feldúlása volt. Kántor Viki óvatos közbekérdezésére, melynek értelmében ő akkor eddig rosszul tudta volna, és mégsem részben ők szabadították fel a koncentrációs táborokat, SS szemrebbenés nélkül azt felelte, hogy természetesen nem, a felszabadítás egy, mindenki saját megítélésre bízza, hogy szerencsés vagy szerencsétlen véletlen eredménye, nevezetesen, hogy e dúló hordáknak a táborok épp útjukban voltak Európa szétverése során.

És aztán, az igazság pillanatainak e megérkezései után jöttek a Schneidernél is jelentkező tünetek. Amikor az emlékek elkezdték azt a bizonyos furcsa valamit csinálni a fejben. Minek következtében az ember hirtelen elkezdi tudni, azaz másképp tudni, amit már eddig is, és olyan régóta tudott, amiről már rekedtre ciripelte magát az a belső, lelkiismereti tücsök, aki tehát mégsem csak a neon búgása vagy más, kellemetlen, de idővel azért elviselhető és megszokható háttérzaj. És akkor már egészen másképp lehetett emlékezni, illetve eleve, hogy lehetett külön emlékezni, más apropó okán emlékezni olyan alkalmakra is, mint amilyen mondjuk 2001. szeptember 11-e volt. És akkor Schneiderében és még tizenvalahány összeigazságpillanatozott, rossz közérzetű fejben hirtelen, valami odáig színleg nem is létező filmarchívumból előkerült egy azidáig csak a felszíni érzékelés mélyén porosodó, mindaddig érdektelennek tőnő tekercs. Melyen a főhős egyszer csak ott találja magát, hogy: a régmúlt történelme mellett most nem árt egy kicsit beszélnünk arról is, ami a közelmúltban történt. Mint bizonyára mind tudják, öt éve épp ezen a napon olyan dolog történt, ami megrázta a világot. Azonban, talán eddigi tevékenységem fényében ez nem fogja meglepni önöket, én azt szeretném, ha nemcsak magolnának, hanem felelős, független, gondolkodni képes fiatal emberekként (és hölgyekként) képesek lennének önállóan gondolkodni. Kérem, gondolkodjanak egy kicsit velem. Bizonyára mindannyian tudják, hiszen ezt hallják a televízióban, ezt olvashatják a sajtóban mindenfelé, hogy az al-Káida terrorszervezet áll a sajnálatos események mögött. Igen ám, de itt van szükség arra reflexre, amit az én generációmból még igyekezett kiölni, gyökerestül kiirtani az előző rendszer, önök azonban, szerencsére, már egy jobb és szabadabb korba születtek, amikor talán már nem akkora bűn önállóan is gondolkodni, egyet az eggyel összeadni tudni. Átlátni a szitán. Gondolkodjanak csak, ahogy én szoktam, egy percig józan, paraszti ésszel. Kinek állt érdekében valójában a tornyok ledöntése? Valóban az alKáidának? Oszama Bin Ladennek? Gondolkodjanak csak. Hát olyan hülye lenne az al-Káida, már bocsánat a nyers fogalmazásért, hogy magára uszítsa ilyen nyíltan a világ legerősebb katonai szuperhatalmát? Tudja-e valamelyikük, hogy melyik országnak van a legsúlyosabb konfliktusa az alKáidával? Ne szerénykedjenek, tudom, bátorság is kell ennek a kimondásához, de merjék csak… Izlan…, nyöszörgi inkább csak maga elé egy cérnavékonnyá gyávuló bariton. Úgy bizony, Izraelnek! Köszönöm, Böröczky, örülök, hogy fel merte vállalni a véleményét, látja, én is épp így gondolom. Naná, hogy Izraelnek. Hiszen melyik ország az Egyesült Államok fő katonai és mindenféle tisztázatlan ügyben való gazdasági partnere is? Hát persze, hogy Izrael! Kiknek állhatott hát a leginkább érdekében, hogy Amerika nekirontson az araboknak? Na? Látják, ez az a kérdés, amire nem adhatok választ, mert az azt hiszem, még ma is tilos egy tanárnak, de így talán segíthettem egy kicsit, hogy képesek legyenek ne csak a hírekből és a, hogy is mondjam, bizonyos körök, érdekcsoportok jól felfogott anyagi érdekeit kiszolgáló médiából készen kapott szöveget visszaböfögni, hanem merészen, bátran és egyénileg is gondolkodni. Köszönöm még egyszer, Dénes, amiért segített ebben. Őőő, szívesen, izé, nincs mit, őő, tanár úr.

Aztán megint egy másik archív anyag, amelyben: Tudják-e, milyen nap lesz holnap, kérdezte Szurkó, de Osztály már rutinos volt, senki sem merte megjegyezni, hogy: szombat. Grúber Márti dekoltázstájékon valamivel összébb húzta újabban néha hordott kendőjét. Jellemző, és a hangomban hallható csalódottságot, kérem, ne vegyék magukra, mert ez nem az önök hibája. Holnap lesz nyolcvanötödik éve hazánk megcsonkításának, a trianoni diktátum aláírásának. Sajnálatos, hogy ma olyan időket élünk, mikor nem része a középiskolai oktatásnak a nemzeti sorsunkat alapvetően meghatározó sorskérdésekre, vagy legalábbis néhányra, a legfontosabbra való megemlékezés. Ezért, kérem, engedjék meg, hogy a tanév utolsó előtti órájának legalább első felét ezúttal erre fordítsam, ha már erre központilag és hivatalosan, mint kéne, nem nyílik lehetőség. Az ezúttal ritka borongós tanári tekintet Grúber Márti nem eléggé áttetszőnek bizonyuló kendője felől Szabó Szilvi irányába vándorol. Magyar emberekként, feltételezem, mind ismerik a Himnuszt és a Szózatot, büszkén éneklik nemzeti ünnepeink alkalmával, akár nem is csak akkor. Hatásszünet. Viszont biztosra veszem, hogy önhibájukon kívül nem ismerik harmadik fontos nemzeti énekünket, a kommunista diktatúra idején betiltott Székely Himnuszt. Most, amikor, bár nyilván ezt sem volna szabad mondanom, döbbenetesen hasonló időket élünk a régi rendszer fokozatos visszatérése miatt, ez önöktől, sajnálatosan, nem is lehet elvárható. Úgyhogy most arra kérem önöket, hogy lapozzanak a füzetük utolsó oldalához, és írjá… Tanár úr, elnézést, lendül a magasba egy riadt karcsapás. Nekem sajnos épp ma telt be a füzetem, mit tegyek?, tudakolja enyhén reszketeg fejjel a Görcsegér. Megteszi valamelyikük, hogy ad egy füzetlapot Katinak? Szilvia, esetleg? Nagyszerű, már kapott is. Köszönöm. Tehát. Negyedóra múlva már harmadszor fohászkodik Osztály alkalmi kórusa a jóistenhez, hátha úgy nem hagyja elveszni Erdélyt. Köszönöm, ezúttal már kifejezetten
szépen szólt, pláne így, megfelelő beéneklés nélkül. Na most nekem, tanárukként,
természetesen nincs jogom hivatalosan vallási kérdésekben befolyásolni önöket, azonban feltételezem, akadnak önök közt még
néhányan hívők. Nagyjából kétharmadrészt biccentenek az éneklés és a kánikula
kombinációjától kipirult fejek. Engedjék meg, kérem, hogy tanítsak önöknek egy rövid fohászt, s egyben arra kérem a körünkben lévő ateistákat, hogy tiszteljék meg társaikat türelemmel és elfogadással. Önöknek nyilván kevesebbet jelent egy fohász szövege, mégis, arra kérem mindnyájukat, hogy jegyezzék föl a következő sorokat, hiszen, hogy is mondjam, cinkos, bátorító mosoly, sose lehet tudni, mikor jön jól az isteni ige. Talán már említettem, én az előző rendszer elnyomása miatt nem részesülhettem vallásos neveltetésben, s így meg tudom érteni azokat is, akik tartózkodással fogadják a liturgikus szövegeket, imákat, hiszen végül, bár szerettem volna, már magam sem lehetettem „rendes”, istenfélő ember, túl késő volt már a számomra, hogy megtérjek, maradtam hát kételkedő bizakodó, templomjáró, de nem imádkozó ember, hogy is mondjam, Szurkóból Szurkoló lettem, haha, hatászsünet, hátha nevet más is, majd az újabb hatásszünet szülte, szórványos nevetéscincogás kipréselése után a folytatás: szóval az iménti, tréfás intermezzóval csak azt szerettem volna érzékeltetni, hogy teljesen megértem a nemhívők szkepticizmusát, és, noha hiszem és vallom, hogy tanárukként, egyáltalán, pedagógusként nem csupán a tananyag „ledarálása” a feladatom, hanem hogy példát mutassak önöknek, segítségükre lehessek abban is, hogy jobb, erkölcsösebb emberekké válhassanak, természetesen senkire nem erőltethetek rá, nem is szeretnék, semmiféle vallási meggyőződést. Ajánlatokat viszont talán tehetek. Ez pedig az lenne, hogy mindannyiuknak, akiknek nem sérti a hitét avagy nem hitét, azt tanácsolom, hogy ha legközelebb templomban járnak, de nem is kell ehhez talán templom, elég akár lefekvés előtt belegondolni, szóval, mikor legközelebb beszédbe elegyednek bármilyen istennel, akiben csak hisznek (az eddig melltájékokon pásztázó tekintet, igazodva az elhangzottakhoz, szokás szerint, most inkább orrok magasságába téved), esetleg a következő pár mondatot is intézhetnék hozzá, persze, még egyszer mondom, nem győzöm hangsúlyozni, csak, ha meggyőződésük engedi – egyben, kérem, mindannyian jegyezzék is le a Székely Himnusz alá a következőket, gondoljanak arra is, becsüljék meg, hogy ma már, vagy esetleg egyelőre még (!) egy olyan, szabadabb világban élnek, ahol ezért a pár, láthatják, ártatlan szóért nem érheti önöket semmiféle retorzió, s ez, bizony, nagy dolog, tehát: „Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában: / Hiszek egy isteni örök igazságban, / Hiszek Magyarország feltámadásában! Ámen.” Kérem, ha nincs ellenükre, ismételjék is utánam. … Ámen. Köszönöm. Tudják mit? Az óra fele úgyis elment, nyakunkon a hétvége és nem kevésbé a nyári szünet, elengedem önöket, ennél, hogy is mondjam, emelkedettebb ponton úgysem érhetett volna véget a mai óra. Egyben, azt hiszem, a mai alkalommal a szó tágabb értelmében talán többet is tanulhattak, mintha negyvenöt perccel tovább megyünk a tananyagban, ne féljenek, a következő órán mindent bepótolunk. A viszontlátásra. Innen-onnan szolid keresztvetések.

De emlékezetes volt az is, mikor Fostóni kapott egy ízben dührohamot másodikos korukban, mikor is Szurkó tanár úr egy rövidke, szerinte épp oda vágó kitérő erejéig megemlítette, hogy mikor majd Rákosi „felső határ az ég” jelszóval nekilát az iparosításnak, olyan új városokat alapítanak majd, mint Sztálinváros és Leninváros (ekkor még halk kuncogás Osztály részéről, Fostóni részéről is, mert hát milyen név már az, hogy Sztálinváros), majd így folytatja: tényleg az ország söpredékét vitték oda fölépíteni a várost. Jellemző, hogy az etnikailag legalja emberek mentek oda. Fostóni ekkor még valahogy bírtam türtőztetni magát, csak a szünetben tört ki a decibelvulkán, hogy ilyen egy tanár, de egyébként is, egy ember, egy normális, jó érzésű, ép ember egyszerűen nem mondhat, pláne, bazmeg, nem egy pofa sör mellett a kocsmában, érted, bazmeg, üvöltötte épp elvben csak a dühöngésén jókat rötyögő Cilkének, de aztán már ordibálásra elcsendesedő és odafigyelni kezdő többieknek is, hát még, bazmeg, egy tanár a Világlegjobban, hülye, aljas, rasszista barom, bazmeg. Bazmeg. Ekkor szaladt be a Váczi Orsi a folyosóról, hogy psszt, psszt, a Tóni most már hagyja abba, mert a tanár úr még kint van a folyosón, és mindent hall. Tényleg? Bazmeg! Mindent hall? Akkor ezzel az erővel akár be is jöhet, bazmeg, elmondom szívesen neki is. Tanár Úr! Jöjjön csak be, nem kell ám hallgatózni. Psszt, psszt, Tóni, ne csináld, rossz vége – Jól hallja? Jó az akusztika? Gyáva geci, bazmeg. Höhöhö, geci, höhö, mekkora puttó vagy, höhöhö, faszparaszt, öblögette alá Cilke a második szólamot. Jó, már elment, nézett vissza ez erre újra kileső Orsi, nagyjából olyan fejjel, amilyennel egy óvónő konstatálja, hogy még időben húzott ki egy kis kezet a konnektorból – remélhetőleg.

És Schneiderben, miután belső filmvásznán hirtelen, anélkül, hogy különösebben nagy emlékezési energiákat mozgósított volna, végignézte ezeket és még pár hasonló jelenetet, tudatosult csak teljesen konkrétan a másik elhatározás. Nevezetesen, hogy ennek így vagy úgy, de egyszer és mindenkorra véget kell vetnie.

Részlet a Mire ez a nap véget ér című, készülő regényből.