Németh Ványi Klári: Szőke nő a Corvin közben

Írta: Németh Ványi Klári - Rovat: Irodalom

“A nagymama azt mondja, itt van eltemetve az a lány is, aki a szomszéd házban lakott,
mindjárt a nagymamáék mellett. Ott lőtték le a Liszt Ferenc téren, amikor egyszer kenyeret
hozott valahonnan. Napokig ott feküdt temetetlenül, a kenyeret sem vette el mellőle senki.
Letakarták egy barna csomagolópapírossal. Őt is eltalálhatta volna egy eltévedt golyó,
mint azt a lányt. És akkor most ő feküdne itten a csarnok előtt, és sírjára rá volna írva:
Varga Elvira, élt 15 évet. És az emberek néha megállnának a sírja előtt és sajnálnák, hogy
milyen fiatalon halt meg. Bánná is õ, hogy mit gondolnak.” (Gergely Márta: Szöszi, 1958)

“Szöszinek azon a tavaszon kanalas orvosságot írt az orvos” – ezzel a sorral kezdődik Gergely Márta legendás ifjúsági regénye, a Szöszi, amin olyan sok lány nőtt fel. A regény
egy trilógia első része. Az a bizonyos tavasz a megsárgult lapokon 1956 tavasza, de erről a könyvben sehol egyetlen szó sem esik.”

Gergely ifjúsági regénye a mai napig trendi könyvnek számít. Akármilyen megdöbbentő, a kortárs tinik több mint ötven év távlatából is szívesen keverednek bele Varga Elvira 14 éves fodrász tanulólány Akácfa utcai kalandjaiba. Egy 15 éves olvasó a következőket írta róla: „Valamiért újra és újra el kellett olvasnom. Furcsa, de mintha éltem volna ilyen környezetben. Pedig nem éltem. Valahogy mégis olyan ismerős.”

A 2004-es új kiadást Agócs Írisz tervezte, túl csajos lett. Szöszi rózsaszín tűsarkúban, lila szoknyában, kezében pink retiküllel lazul a borítón. Az eredeti 1958-as verzió a klasszikus pöttyös könyvek sorozatban jelent meg a Móránál. A mustársárga fedélen számtalan pötty között, ovális keretben egy skicc:

Lányfej lófarokkal

A rendszerváltás előtt pár évvel M. Bori osztálytársamtól kaptam kölcsön Szöszit, Bori a tiszavirágéletű Mókus őrs vezetője volt a 6. d-ben. „Egy lányról szól” – mondta. Bori adta oda korábban az Anne Frank naplóját is, csak, mert az is egy lányról szólt, és mert van élet a Pál utcai fiúkon túl.

A Gergely Márta-regény legújabb kiadása fülszövegében konkrétan megemlíti az 1956-os forradalmat mint a regény történelmi hátterét. Az M. Boriféle, 1958-as eredeti pöttyös kiadáson nem volt fülszöveg.

Emlékszem, két nap alatt olvastam el a Szöszit. Nem értettem, mi történik Budapesten, miért vannak halottak az utcán, tankok, az emberek miért élnek a pincében, aztán miért mennek tömött vonatokkal Győr felé, miféle szökésekről van szó? Hogyhogy csak Pesten volt háború, és miért tartott olyan rövid ideig?! Ősszel kezdődött, télen véget ért.

A család eszéhez fordultam. Ő mindig mindenről meg tudta mondani a tutit.

Szöszi, 1962

Először azt gondoltam, hogy apámat a pöttyös könyv puszta látványa bőszítette fel. Abban az időben ugyanis azokkal a hatalmas, Zichy-illusztrációs Arany János-kötetekkel üldözött. Kis kuckónkban készséges közreműködésével naponta többször is „felhőbe hanyatlott a drégeli rom”.
Én lányokról akartam olvasni, nem apródokról, romokról, bárdokról, tébolyult asszonyokról. Egyszerű, hétköznapi lányok életébe szerettem volna
bekukucskálni, kicsit a bőrükbe bújni, az ő szemükön keresztül nézni a világot.

Aprólékosan, magyarázva kezdtem mesélni apámnak, hogy a könyvben, amit Boritól kaptam kölcsön, és egy Szöszi nevű lányról szól, olvastam egy nagyon rövid ideig tartó háborúról, ami nem olyan igazi háború, mint amiben nagypapáék is harcoltak, mert ez a háború csak Budapesten volt, ősztől télig tartott, tankok is jöttek, belőttek az ablakon a lakásokba.

Ebben a háborúban lányok is részt vettek, ők is ugyanúgy lövöldöztek, mint a fiúk, és egészen fiatalok voltak, sokan meghaltak közülük, az utcán feküdtek letakarva, mert nem tudták eltemetni őket, 14 és 15 évesek.

Azt nem tudom, hogy kik harcoltak egymással, mikor volt ez a háború, és miért nem vigyázott senki a gyerekekre, hogy szaladgálhattak ilyenkor kint a lövöldözésben?

„Te tudtad ezt? Hallottál róla? Éltél már, amikor ez a háború volt?” – szegeztem apámnak kérdéseimet gyors egymásutánban.
Egy ideig hallgatott, aztán elordította magát:

Kommunisták!

Kitépte kezemből a könyvet, és bőszen lapozni kezdte. Egyre dühösebb lett és irgalmatlanul kommunistázott. Amikor a kiadás dátumát is alaposan szemügyre vette, már csak azt üvöltötte: „Két évvel utána!”

Tudtam, hogy itt valami nagy baj van. Valami olyat kérdeztem, amiről inkább hallgatni kellett volna.

Apám ordításába kisztitkárok, történelemhamisítás, tetű párttagok, Aczél elvtárs, bolsevik szennyirodalom, agymosás és demagógia váltogatták egymást irdatlan sebességgel.

Levágta elém Szöszit, hogy vigyem vissza annak a kommunistának, akitől beszereztem, és hogy borzalmas látnia, miként lettem én is kommunista, hogy bőrkabátos házparancsnokokról olvasok.

Hiába tiltakoztam sipítva, hogy egy gyerek nem lehet kommunista, mert csak a felnőttek azok, meg, hogy milyen bőrkabátos házparancsnokról beszél, ez Szösziről szól, a fodrászlányról, belém fojtotta a szót. Elmondta, hogy a párttagok gyerekei mind kommunisták, többek között az is, akitől ezt a szemetet kölcsönkaptam, és aki kommunista gyerekkel barátkozik, menthetetlenül maga is kommunistává lesz, Szöszi is az volt, a proli fodrásznő, akiről olyan áhítattal olvasok, bőrkabátos ávósok cafkája. Anyám elszörnyedve állt apám háta mögött.

„Miféle könyv ez, Laci? Hogy került hozzá?” – érdeklődött.

„Szenny, Mókuskám! Pöttyös könyv! Egy fodrásznőről, ávósok babájáról!”

Akkor tanultam egy új szót, bőrkabátos ávós. A kérdéseimre nem kaptam választ. Viszont kedvenc testvérem, hugi, aki mindig szerette, ha a családi balhék az én fejem fölött tornyosulnak, felkapta az ávós szót, és mantrázni kezdte.

„Bőrkabátosávós, bőrkabátosávós! De papa, mi az a bőrkabátosávós? Olyan kommonistás dolog ez is?”

„Ki ne mondd még egyszer, hallgass!” – némította el apám.

„Lányoknak való, hülye könyv!” – súgta öcskös anyámnak, aki lassan ocsúdni kezdett a friss kultúrsokkból.

Másnap visszaadtam a könyvet Borinak. Jó ideig a fejemben motoszkált még az a titokzatos háború, aztán megfeledkeztem Szösziről. Jött a rendszerváltás, a figyelmemet akkor egy narancssárga csíkos plüssmacskára, Garfieldra összpontosítottam, amit minden áron meg akartam kaparintani a szomszédos osztrák kisváros bevásárlóközpontjából.

Évekkel később az Irodalmi Centrifuga 1956-os estjén került szóba ismét Szöszi. Gergely Márta emblematikus regényét a jelenlévők közül sokan olvasták. Kislányok és pöttyös könyvek összetartoznak. A többiekben is ugyanezek a kérdések merültek fel, mint akkor bennem. Voltak, akik a tanárukhoz fordultak, mások szüleikhez. De senki sem kapott választ. Az egyik lány apja teljesen kikelt magából, azzal rémítette halálra kíváncsiskodó gyerekét, hogy ha ilyeneket kérdezget tőle, akkor majd érte jönnek éjszaka és elviszik, akkor majd árván marad, szülők nélkül, zsupsz, lelencbe dugják. „Ezt akarod? Tönkre akarod tenni apukát?! Mit mondanak, miket beszélek én neked itthon?!”

Kik visznek, hová? – erről semmit sem mondott, ahogy a könyvben leírt rövid háborúról sem.

Szöszi a Corvin közből

Gergely Márta (Korein Andorné, eredeti nevén Lustig Márta, 1913-1973) az 1950-es évek legnépszerűbb írónője. A Kisdobos, a Pajtás és az Asszonyok című lapokat szerkesztette. Gergelynek kalandos életutat kellett bejárnia ahhoz, hogy révbe érjen. A Horthy-rendszerben kezdte pályafutását, első körben kicsapatta magát egy rangos pécsi gimnáziumból. Bűne Ady Endre verseinek népszerűsítése volt. Innentől egyenes út vezetett a szívéhez mindig is közelálló „munkásosztályhoz”. Először Pécsett erősítette őket, majd Budapestre költözött, ahol az Óbudai Goldberger gyár szövőnője lett.

Gergely rendkívüli szociális érzékenységgel bírt. Szociográfiai pontossággal rajzolja meg későbbi regényeiben azoknak az asszonyoknak, lányoknak a sorsát, akikkel még munkásnőként találkozott. (Salakmosó, 1934, Máthé Erzsébet)

Írásaira hamar felfigyeltek kortársai. A Nyugat hasábjain kapott elismerő kritikát.

Kezdeti sikerei után publikálni kezdett. Irodalomból élt. A Népszava, Magyar Hírlap, sőt Herczeg Ferenc lapja, a Horthy által preferált Új Idők is különböző munkákkal bízta meg.

Az 1940-es években férfi álnéven (Borbás György és Kevély Mihály) izgalmas lektûrökkel szórakoztatta olvasóit. Nem volt véletlen, hogy így döntött.

Gergely Lustig Márta soha nem írt a vészkorszakról. Azt sem lehet tudni, hogyan sikerült életben maradnia. Férje, Korein Andor, ahogy Weöres Sándor nevezte, a zsidó mágus, a Szent István téri általános iskolában tanított. Megszállott pedagógus volt, írással is foglalkozott. Ezt Szepesi Attila költő mondta a Tiszatájnak adott interjújában. Szepesit sokáig Korein Andor (Bandi bácsi) mentorálta.

„Elmesélte, hogy minden rokona haláltáborokban végezte, talán ezért is tehette meg, hogy fittyet hányt származásra, osztályhelyzetre, és egész életét a nevelésünkre áldozta. Neki köszönhettem, hogy minden családi előzmény nélkül tanári ambícióim támadtak”

Mindössze ennyit tudhatunk az 1944-es évükről. Gergely tovább írt. Habár művei közül sokat Izraelben is kiadtak, az írónő soha nem érintette sem származását, sem a holokausztot.

A szocializmusban hitt. Leginkább talán Szöszi című regényében (majd a trilógia másik két részében, az 1960-ban született Házasságból elégséges, és az 1963-as Iskolatársak címűben is) mutatkozott meg az a feltétlen rajongása az új rendszer iránt, ami könyveinek legnagyobb lendületét adta.

Varga Elvirát, Szöszit 16 évesen szülte az anyja, az énekesnői ambíciókkal megáldott Mamika 1942-ben. Majd elvált az apjától és hozzáment az arrogáns, zugkapitalista fogtechnikushoz, Sándor bácsihoz. Tőle világra hozott másik négy gyereket. Szöszit az Akácfa utca, sötét udvaros, gangos bérházában hagyta nagyszüleinél. Ők nevelték.

Szöszi utálta az iskolát. Ő testesítette meg az osztályban a „szőke nőt”. Rajta röhögtek a többiek, ő égett be matekórán, mert hangosan dúdolni kezdett egy francia slágert, vesztére fonetikusan. „Sze szi bon helyett Szöszi bon. Szöszi bon.”

Szegény lány rendesen kivette a részét a nyilvános megaláztatásokból. Alig várta, hogy a nyolcadikat letudja, és indulhasson a körúti pazar fodrászműhelybe.

Mindez 1956 tavaszán. A tavaszból nyár lesz. Megérkezik a szerelem, és egy rosszra csábító barátnő is,

Szöszi, 2004

beindul a tánciskola és ősszel a forradalom. Gergely valóban remekül rajzolja meg a züllött proli család életkörülményeit a hetedik kerületben a gangos bérház „emberszabású térfigyelő kameráival”, a vice és sima házmesterrel együtt, lazán keveri a hetedik kerületi zsargont a konzervatív nagyika sirámaival, sőt Nájlon Bébi még a pasijait is kóser/nem kóser kategóriába csoportosítja.

Persze, az emeleten villantanak a burzsujok is, már amennyire 1956-ban szabadon villanthatnak, sír a szájuk a múltrendszerért, zsémbelnek, hogy rájuk költöztettek vagy három családot. A jó tanuló lányok is régi vágású stréberek valahonnan ’45 előttről.

Szöszi kamaszodik, és összezuhan. Lépten-nyomon a nagyanyai szigor alatt nyög, nagymami állandóan kényszereteti mindenféle zsírban tocsogó pörkölttel és undorító kanalas orvossággal szegényt, pedig Szöszi már akkor vegán, csak cseresznyét hajlandó enni!

Gergely itt is bámulatosan ügyes, ahogy felskicceli egy frusztrációval, evészavarokkal küzdő, sérült kamaszlány lelkét, egy olyanét, akit eldobott az anyja egy új házasságért.

Együtt drukkolunk Varga Elvirának, amikor hirtelen felindulásból feketére festeti a haját, hogy nagyika ne skalpolja meg, aztán azért szoríthatunk, hogy le tudja robbantani azt a borzalom katyvaszt
szőke fürtjeiről. Elkísérjük megvenni a kapitalista, méregdrága nejlon fürdőrucit. Gergely szövegében ez az a személyes hang, ami fél évszázad távolából bevonzza a Facebookon edződött generációt is.

Felnőttként, 1989-en túl már másként olvastam Szöszit. Ebben természetesen szerepet kapott az elhallgatott forradalomról szerzett új tudás. Különböző múltértelmezések, melyek az 56-os eseményeket „szent és tiszta” jelzővel illették, ivódtak leginkább belém és kortársaimba. A tabu felmagasztosult. Egyetlen arcát láttuk 1956-nak, és az a szakrális volt. Sérthetetlen. Szüzek vére festette pirosra Budapest utcáit, és mindenki a szabadságért halt mártírhalált.

Nem lehetett ez másképpen, főleg a rendszerváltás után. Sokáig el sem tudtam képzelni, hogy

1956-nak voltak sötét oldalai is,

hogy néhány pogromkísérlet, zsidóverés is kapcsolódik az akkori eseményekhez, főként vidéken, eldugott kis falvakban, városkákban. Újraéledt sok régi nyilas. A zsidók egyenlő kommunisták szlogen a tankokkal együtt dübörgött végig sok helyen az országon.

Teljesen megértem a gimnáziumi évei alatt „klerikális reakción” edződött apám felháborodását is. A bőrkabátos házparancsnok ütötte ki nála a biztosítékot, aki Szösziék gangos bérházát védte a „felkelőktől”.

Gergely Márta ifjúsági regénye tulajdonképpen a korabeli történelemértelmezés hangján szólal meg. Ő nem hallgatja el az 56-os eseményeket, sőt értelmez, úgy, ahogy egy szocialista írónak, a Pajtás főszerkesztőjének ez kötelessége.

Gergely nézőpontja tehát újabb torztükör. 1956 a csőcselék, a jampik, a kurvák és mindenféle rosszak hordájának lázadása a szent szocializmus ellen. A kis kurva, Nájlon Bébi lóbálja a kalasnyikovot, zülledék pasijaival terrorban tartja az Akácfa utcai házat, majd embereket szöktetnek át a határon.

(Fontos megjegyezni itt azt a negatív sztereotipizálást, amit a kommunista diktatúra a későbbiekben kiragadott, és a forradalomban harcoló nőkre égetett billogul. Eszerint azok a bizonyos „felkelőnők”, züllött prostituáltak voltak. Ezt a sztereotípiát alkalmazza Gergely, amikor Nájlon Bébirõl, a 16 éves lelenclányról ír. A mai napig éles vitát vált ki a közvéleményből az említett sztereotípiának a hatására Magori Mária neve. Budapesten nyilvántartott prostituált, 43 éves. Egy tizenhat gyermekes családból származik. Korábban orgazdaságért már bebörtönözték. A forradalom idején nagy tételben Molotov-koktélt állít elő, fegyveres harcokban vesz részt. Orosz tankok és páncélautók ellen küzd. 1959-ben kivégzik. Magorit többször lekurvázta a történelmi emlékezet, aztán takarítónővé szelídítették szakmáját. Az 1989 utáni emlékezet szerint forradalmárok csak tisztességes nők lehetnek, ebbe a képbe nem rondíthat bele egy kurva, pedig Magori Mária prostituált ugyanúgy mártír, ahogy Tóth Ilona orvostanhallgató. Mindketten a szabadságért haltak meg.)

Sándor bácsi, a regény „főgonosza” (Szöszi agresszív nevelőapja) a Szabad Európát tekergeti, áramoltatja be az éteren át a kapitalista szennyet, majd Szöszit is magukkal viszik, amikor át akarnak szökni a határon, aztán hopp, féltestvérével, a kétéves Dundival együtt, Győrnél felelőtlenül fenn felejtik a vonaton. Sándor bácsi állandóan szidja a rendszert, és stikában maszekol is. Ó, borzalom! Egy mogorva úr az utcán, aki nem tud örülni annak, hogy december első hetében fegyverropogás helyett a tánciskola nyitott ablakából végre felhangzik a „Hej Mambó!”, és ráripakodik a vigadozókra, hogy ilyenkor is van kedvük táncolni – mind negatív, ellenszenves figurák. Ők azok, akik örömüket lelték az öldöklésben, ők azok a bizonyos felkelők.

A Szöszi trilógia a szocialista nő nevelődési regénye. Hogyan lesz a butuska, szőke fodrásznőből a szexi, szoci fiú feleségeként mintaélmunkás. A szerzőt cseppet sem érdekli, hogy Árpád totális diktatúra alatt tartja szegény Szöszit, még abba is beleszól, mit vegyen fel, és mennyi make-upot kenjen magára.

Mégis, Gergely Lustig Mártától tudtuk meg elsőként mi, későbbi lánynemzedék, hogy 1956 őszén történt valami Budapesten. Lelőttek egy 15 éves kiscsajt, aki több napig feküdt temetetlenül az utcán, és még sokakat. Gergely beavatott minket egy olyan titokba, amibe szüleink nem mertek. Valami vicces szorul apáink dörgedelmébe, miszerint „Történelmet nem lehet hülye lányregényekből olvasgatni, hanem tanulni kell. Elsősorban hiteles forrásból.” Nekem Szöszi beszélt először 1956- ról. Hogy hiteles forrás volt-e?! Létezik egy hiteles forrás, vagy csak mindenféle források vannak?

A Gergely-könyv nem volt hiteles, csak őszinte. Érzelmes, lendületes, mint a fodrásznők, akik nem tudnak lakatot tenni a szájukra, kifecsegik a titkokat. Varga Elvira úgy mesélt, ahogy egy 15 éves proli csaj az Akácfa utcából, szorongásairól, félelmeiről, bánatáról, úgy, ahogy a lányok szoktak egymás között.

A sors vagy a magyar történelem különös fintora, hogy Gergely regényhőse, Varga Elvira annak a Corvin közi szabadságharcos fiúnak viseli a nevét, aki a Vajdahunyad utcai csoport tagja volt. Őt is Szöszinek becézték. Polgári nevét senki sem tudja. Ezt a Szöszit viszont tényleg lelőtték. A fiú Szöszi tényleg létezett, meghalt, a lány Szöszi férjhez ment egy másik könyvben, gyerekei születtek, és esti tagozaton leérettségizett. Rendületlenül építette a szocializmust.

támogatás
Pop up banner
ad joint40 ad dutch40 ad mazsok40 mti_hirfelhasznalo