Nádas Péter Világló részletek című memoárja Aegon Díjas

Nádas Péter Világló részletek című memoárja kapta az Aegon Irodalmi Díjat Világló részletek című kétkötetes memoárjáért.

Monumentális életmű. Kétkötetes, 1200 oldalas memoár. Szerteágazó családtörténet, mentalitástörténet, magyar történet, közép-európai zsidó történet, elemi részecskéket feltáró embertan, és még sok minden más. Tavaly októberben köszöntöttük a 75 éves Nádas Pétert az alábbi írással, melyet – Aegon díját köszöntve – ismét közreadunk.

A talált tárgy visszaadása – A „Világló részletek” eredet-aspektusa

A származás fogas kérdését Nádas Péter átalakította az eredet kérdésévé. Származásra rákérdezni ma nem lehetséges ártatlanul, a kérdés pillanatok alatt átharaphatja valaki torkát. Olyan előfeltevések, előérzetek, egyéni és kollektív történelmi tapasztalatok és friss élmények kavarognak ennek a ragadozó kérdésnek a bendőjében, amelyek lehetetlenné teszik az elfogulatlanságot és a nyíltságot. Nem tudom, Amerikában hogy van, de Európában ez a helyzet a származás ügyével; a hátsó gondolatok és a hátsó szándékok elszaporodtak benne, a kilencvenes években gyilkolt, lágerba zárt, és szimbolikusan, kipellengérezéssel, vagy akár szögesdróttal és golyóval ma is öl. Akkor is, ha nemzeti-etnikai, faji, és akkor is, ha szociális vagy vallási hovatartozásra vonatkozik.

A származással kapcsolatban nem lehet helyesen fogalmazni, nem lehet elég óvatosnak lenni, a túlzott óvatosság pedig kellemetlen. De szóba nem hozni is kínos, olyan, mintha a beszélő vagy kérdező kerülgetne valamit, ami talán szégyenletes, vagy talán bűnös, gőgös dolog, és ami súlyos következményekkel járhat, mondjuk azonnal az égbe meneszthet valakit. Képmutatásra is bőven ad alkalmat ez a kérdés. Rasszista hivalkodásra vagy sunyi elhallgatásra. Hogyan számoljak a fajommal, fajtámmal, a nemzetségemmel, famíliámmal, a népemmel? Hogyan szóljak róla? Sem a törzsi, sem a nemzeti érzelmű gondolkodást, mely összezár, nem szeretném visszalopni a későmodern gondolkodásba, mely szekuláris, nyitott és szabad, jobban mondva szabadságra vágyakozó, nyitásra hajlandó. Hacsak nem új militarizmusra sóvárog.

A Világló részletek ezerkétszáz oldala többek között úgy is olvasható – sok aspektust megenged, ezért, nem a terjedelme miatt kimeríthetetlen –, mint a származási, a törzsi gondolkodás nagyszabású dekonstrukciója, és a származási pátoszformák fölszámolása. Nem mintha a szerzőnek ez lett volna a szándéka, hanem mi, az olvasók figyelhetünk fel arra a módra, nyelvre, érzületre, azokra a struktúrákra és gondolatokra, ahogy ő, Nádas, a saját származásáról beszél — azaz arra figyelhetünk fel, hogy nem a származásáról, hanem az eredetéről beszél: testének és tudatának szerteágazó, delta-formájú eredetéről. A két dolog, test és tudat az őrületig összefügg, mégis más-más: a lélek, a gondolkodás, a tudat szabadabb, mint a test, mely az anyánk méhében nyerte el azt a formáját, melyen alapvető változások a halálunk órájáig nem fognak esni. Egy kisbaba fényképén ott az öregember, és fordítva. Nagyon szép rész a részletek világló özönében az, ahol a sajáttest részleteiről van szó, amelyek külalakját hol ettől, hol attól a szülőtől, nagyszülőtől örököltük – vagy az üköktől, ki tudja — véletlenszerűen, úgy, ahogy azt a természetnek összeválogatnia tetszett. Ezt a származástani kutatást mindenki elvégezte önmagán vagy a gyereke testén, megállapítván, hogy a nagyujj, a köröm formája, a haj vagy a csípő kiére üt. De a belső szervek esetében is tele vagyunk ilyen analógiákkal, egyezésekkel, amalgámokkal.

Nagy örökléstani tanulmányként is olvasható a Világló részletek, nemcsak fizikai és szervi, hanem idegrendszeri, agyi, szenzuális tulajdonságokat is öröklünk a felmenőinktől, indulatos vagyok, mint az öregapám, vitális, mint az anyám, gutaütésre hajlamos, mint a fél família. Jó eszét az anyjától örökölte. Melankolikus, mint az apja. Régen a lexikoncikkek így kezdődtek. Az ilyen népi megállapítások az eredetet firtatják, az eredet az a folyamat, mely mindenkit mindig foglalkoztat, és napjában százszor elemezzük emberekre, emberi és természeti jelenségekre, tárgyakra vonatkozón.

A származás és az eredet nem ugyanannak a dolognak a színe és visszája, hanem ugyanannak a dolognak a két különböző megközelítése. Menjünk közelebb az új műhöz. A cím részletekről, az alcím – Emléklapok egy elbeszélő életéből – töredékekről beszél, nincs jelen tehát az a szándék és struktúraképzet, mely egybefüggő Nagy Elbeszélés kialakítására törekedne. Nagyszabású kutatás folyik, az világos: kutatás a személyes, az írott, az olvasott, a tárgyi, a képi, a szenzuális emlékezetben, az egyéniben és a közösben, amit nem akárki művel, hanem egy „elbeszélő”. Aki nem ismeri Nádas Pétert, az is rögtön, az első oldalakon máris láthatja, hogy tapasztalt elbeszélő mesél, magyaráz itten, akinek minden mondata, félmondata jól formált, minden szava átesett a mérlegelésen. Egy író is kutathat, nem csak a tudósok, az a különbség, hogy az író más elvek, szabályok szerint teszi ezt, és másként, egyénien fejezi ki magát. Más célzattal. Egy tudós kutathatja bárminek vagy bárkinek a származását, egy író azonban ezt nem teheti, mert a műalkotás nem a tényekhez való eljutásban érdekelt, hanem a tények megformálásában, kidolgozásában, aláásásában vagy kibontakoztatásában, összefüggések teremtésében.

Mindannyiunkat borzasztóan izgat a származás/eredet kérdése valamilyen, pl. vallási, filozófiai, szociológiai, történelmi, nacionális, faji vetületben, másoké és a sajátunké egyaránt. Az izgalmas problémát — most Nádas Péter kategóriáit használom — az archaikus, mágikus, mitikus és a mentális korszaknak megfelelő gondolkodással is meg lehet közelíteni. Ha mondjuk én azt állítom magamról, hogy balkáni cigány vagyok, önöknél azonnal beugranak archaikus, mágikus asszociációk, mítoszok csökött maradványai, és a származásom egyből egzotikus színekben fog tündökölni, kiszínesedik, elsötétül a nevem, meglódul a fantázia. Ha azt állítom magamról, hogy szerb származású pária lennék, megint másként domborodik a szerény vezeték- és utónevem. De mondhatnám azt is, hogy bosnyák származású vagyok, a Buna folyó mellől érkeztek az őseim Pannóniába, és a véremben hordozom a Buna csodálatos, türkiz barlangforrásának a misztikumát.

Nádas Péter nem szokott magáról identitáskijelentéseket tenni, annyit állít, hogy „elbeszélő”, egy elbeszélő. Aki most a Világló részletekben arra vetemedett, hogy utánajárjon az eredetének. Nem azt tárja fel, hogy az okmányok és a tények, a családfája alapján „zsidó származású”, hanem a saját tudatának az eredete foglalkoztatja, hogy az „én”-je, aki él, gondolkodik, reagál és hallgat, mindenféléket ír, miért lett olyan, amilyen. A „zsidó származású” panel csak egyetlen alkotóelem az identitásképletben, hasonlóképpen ahhoz, ahogy az én szláv cigány származásomnak sincs döntő szerepe abban, hogy akként létezem, amiként, túlnyomórészt magyarul. Kőbányai János azt írta, hogy a „zsidó származású” kifejezés már eleve tartalmazza az elszakadás történetét vagy traumáját, hisz ha valaki „csak” „származású”, akkor nem identikus avval, ahonnan levált, leszakadt, és ennek megissza a levét.

Nádas Péter nem számol be elszakadásról, ellenkezőleg, mi más ez az ezerkétszáz oldal, ha nem kötés, kötődés az elődökhöz. Arról viszont beszámol, ahogy a származás dekonstrukciója (apai ágon) illetve tartalmának a felszívódása (anyai ágon) már a dédszüleinél, illetve a nagyszüleinél megtörtént, és így őneki nem lehetett már faji tudata, csak „mesterségesen” alkothatott volna magának olyat, ha akart volna, de éppen hogy nem akart. Mit jelent azonban a származás dekonstrukciója? A származás mágikus, mitikus, misztikus komponenseinek a lecsapolását, ami azoktól az előnyöktől és hátrányoktól való megszabadulással (vagy lemondással) jár, amit a származás ad, vagy amitől a származás megfoszt, és amelyek azért lettek mitikusak vagy misztikusak, sőt delejező hatásúak, mert a népi és a politikai, a poétikus és az erőszakos képzelet feltuningolta vagy misztifikálta a vélt vagy valós antropológiai jegyeket, a történelmi faktumokat és a hamistényeket, s nem ritkán nagy történeteket költött belőlük. Nádas hosszan idézi a művében az apai ági előd, Mezei Ernő képviselőházi fölszólalását a tiszaeszlári vérvád ügyében; a dédapja öccsének jól formált beszéde gyönyörűen példázza ezt a dekonstrukciós diskurzus-átalakító munkát, ami bizony lezajlott a magyar liberalizmus 19. századi virágkorában, a szekularizációval együtt. Nádas ezt a magatartást szellemi örökségének tekinti, és jól gazdálkodott a tálentommal.

Nádas Péter szülei ezen a vonalon hagyományfolytatók voltak, de a liberalizmusból áteveztek az internacionális kommunista utópia akkor még friss vizeire. A háború után eszükbe sem jutott, hogy a holokauszt roppant súlya alatt visszahátráljanak a származási gondolkodásba, és identitásképzésükben a faji komponensnek meghatározó szerepet tulajdonítsanak. Inkább előre szaladtak, s az internacionális áramlattal sodródtak. A holokausztról, ha nem is állt rendelkezésükre ez a fogalom, nem hogy tudtak, hanem ők ketten és a családjaik is megszenvedték, sok családtag nem élte túl. A tetejében, mint illegális kommunisták is üldöztetésnek, kínvallatásnak voltak kitéve. A faji komponens sorsdöntő volt a saját életükben és az övéik életében, hiszen emiatt halálra szánták őket, de ezt úgy fogták fel, mint ami más faktorokkal és szerencsétlenségekkel együtt az egész ország, az egész Európa, kivétel nélkül mindenki sorsát meghatározta, vagyis romba döntötte a hazát. Az újjáépítést jó szívvel és ép elmével nem bírták, nem akarták, nem kívánták a származási és a faji elvre alapozni. Nádas Péter olyan családi miliőben nevelkedett, ahol a faji, etnikai és a szociális származásnak nem volt különösebb jelentősége, nem volt magyarázó, ideológiaképző ereje, ámbár nem tagadták meg. Mert nem egy nagy, elemi erőről vagy mindent eldöntő faktorról van szó, hanem másmilyen struktúráról: tekervényes szálakról, kanyargó elágazásokról, semmibe vesző rojtokról. Változó és változékony, különféle megvilágításban más-más színben játszó, fluid dologról: az eredet ereiről.

Nádas pontosan elvégzi a családfa-kutatást is, ameddig el tud menni, elmegy, és ezt le is rajzolja az emléklapokon, a családfának azonban nincs se mitikus, se misztikus jelentősége az ő számára. Noha az „axis mundi” mint archetípus jelen van a gondolkodásában, ez nem a családfa, hanem az, ami: archetípus, aminek rengeteg konkretizációja lehetséges, de egyikben sem materializálódik. Látni a fákat, látni az erdőt. Nádas Péter gondolkodása mentális, szekuláris, sokszorosan reflektált, többperspektívájú, intellektuális, modern, pontosabban későmodern, van rálátása a modernitásra is. Archetípus, mítosz, (stilisztikai) varázs, spirituális esszencia, központi fogalom vezérszerepre nem tehet szert benne, ezek csak kísérőelemek lehetnek, amelyeket a reflexió mozgat.

A családfa-kutatás magától értetődőn történelmi stúdiumokhoz vezette el az írót, amelyek viszont nem törzsi szempontúak, magyarán szólva nem a zsidók vagy a magyar zsidók története a fő kérdés, hanem annak a földnek, a hazának, az otthonnak a – katasztrofális — története, ahova született és ahol cseperedett, és amiben a zsidók története csupán egy szál a sok közül. Nádas a történelmet képtelen leszűkíteni egy fajta vagy etnikum vagy egy náció történetére, hiszen a történelem a par excellence szövevényesség, a helyzetek komplikáltsága, a viselkedések, magatartások eltérései, konfliktusai, a berekesztések és kirekesztések, túlélések és gyilkolások sokszögű bonyodalmai. Épp ezért a részletesség nem csak a tartalomra jellemző, hanem formaelv is nála.

A nagyszerű mimus, aki a Nádas, aki e képességét és hajlamát regényírásba oltotta, és mindenféle hangokat adott neki, ezúttal, a Világló részleteken dolgozva, magára maradt és „többedmagára” szorítkozott. Levetkezte a fikciót, hogy megnézze, ki ő, és a „honnan jöttünk, kik vagyunk, hová megyünk” kérdését most – ez a „most” tíz évig tartott – a saját mellének szegezze. Érdekes módon – a gondolkodás és az irodalom erejénél fogva — ez az „én” országossá nőtte ki magát, azaz beletorkollott a „mi”-be. Ezek nem a zsidók, például én, a jugoszláv is köztük vagyok. Az „énkutatás” a tét, mégis „mirólunk” van szó. A hosszú nyomozás során kiderül, hogy az „én” egy összetett entitás, bonyolult fizikai és szellemi létező, és nagyon távoli, közvetett köze van csak a fajtához. Hogy ez a „köz” és a közös miből áll, azt is elbeszéli az író, ahogy a cím mondja, részletesen, és ha mi olvasók megnézzük ezeket a részleteket, az identitásukat a legkülönbözőbb módokon valló vagy nem valló, a vallással, a régi kultúrával, a zsidóságukkal törődő vagy egyáltalán nem törődő egyedeket és párokat látunk faj helyett.

Nádas Péter a családi örökséget sok mindenben követve, sok mindenben nem követve szabadgondolkodó lett, politikailag nézve liberális demokrata, szabadelvű, aki tehát nem köti magát egy világteremtő princípiumhoz. Vallásilag keresztény, hatéves volt, amikor megkeresztelték. Hogy az istenhittel hogy áll, azt itt nem tárgyalja ki, ebben a műfajban ez nem fér el, de hogy szeret teológiai és vallási kérdésekkel foglalkozni, az biztos. Nem ateista, mint a szülei voltak. Nemzetiségileg pedig magyar. A magyar nyelv az élete, mondhatjuk minden pátosz nélkül, és a magyar kultúrában nevelkedett fel, ma is abban él Gombosszegen és Budapesten. Persze minden magyarnak másmilyen, gyakran teljesen másmilyen a magyar kultúrája, az övében nagyon erősek a világirodalmi beütések és a klasszikus filozófiai hatások, egyáltalán az európai kultúra átjárja, mint huzat a házat.

Hol itt a zsidó komponens? A régmúltban, az eredet ereiben, amelyeket nem tudunk követni a kezdetekig; abban a törzsi kultúrában, amitől Nádas Péter nemhogy eltávolodott volna, de a részese sem volt soha, csak a nagymamán, Nussbaum Cecílián keresztül részesült belőle, és már gyerekként, ösztönösen berzenkedve eltolta magától. És ott van a Mezei-ág magasan művelt, emancipatorikus felfogásában, amit viszont átvett. Ez más, mint az asszimiláció, nem beolvadást jelent, ellenkezőleg, az egyenrangúságot kívánja meg, sőt követeli. Egyenrangúak csak különféle, egyénenként is különböző civil emberek lehetnek. A törzsben és a katonaságban hierarchia van. Ennek familiáris, patriarchális verzióját az apja családtörténetén keresztül ismerte meg Nádas, és a saját életéből ezt is kivágta.

A zsidóság, az izraelita vallás és a zsidók könyves, tudós kultúrája, annak biblikus és világi része minden művelt embert befolyásol a mai napig, Nádast nemkülönben. A jogász és az irodalmár felmenői gyarapították ezt a tudós, immár européerré vált műveltséget. Közülük sokan a rájuk terhelt zsidó származásuk miatt szenvedtek, haltak meg, rabolták ki, gyilkolták meg őket. Nádas László tíz munkaszolgálaton ment keresztül. Velük, a meghurcoltakkal és a halottakkal való szolidaritását az író évtizedeken át mélyítette, amennyire lehet, és még azon is túl — erről szól a Világló részletek egy remek vonulata, és a Párhuzamos történetek egyik fejezetcsoportja is. Élete legállandóbb faktorává változott ez a szolidaritás, azonban ez sem etnikai, hanem etikai alapú.

Nádas Pétert fiatal felnőttként konfirmált. Ő nem kitért – az ateista, aufklérista apja volt az, aki ezt hivatalosan megtette, bár nem kapott vallási neveltetést ő sem, és így nem volt miből „kitérnie” –, hanem a kereszténységet sajátította el. A konfirmáció nem formális gesztus volt a részéről.  Egyébként a „konfirmálni” szót gyakran használja, ez azt jelenti nála, hogy a fogalmainkat ellenőrizzük, megerősítjük vagy sem, elvetjük vagy kiigazítjuk, csiszoljuk őket. Ebben az értelemben Nádas konfirmációja nem egyszeri aktus volt. Világszemlélete világi, a vallási érzéseibe és a metafizikai gondolataiba azonban a krisztianizmus is belejátszik, nem véletlenül hívják Krisztiánnak az Emlékiratok könyvének egyik főszereplőjét, és Kristófnak a Párhuzamos történetek első személyű hősét. Belejátszik a metafizikájába a görög istenek ismerete, bűvölete és a velük való foglalatosság is. Mindenféle mitológiákban szívesen kószál. Van egy nagyon fontos mondat a Világló részletekben ezzel kapcsolatban, nota bene: „Vallásuk nem magát az egyetemest testesítette meg a szemükben, hanem csupán személyükre bízott része volt az egyetemesnek”. (II/373)

Nádas Péter 1980-ban azt írta, hogy 1956-ban tudatosan is magyarnak „választotta” magát, és hozzáfűzi, hogy ez olyan volt, „mint egy konfirmáció”. Befogadás és befogadtatás, a szó szellemi értelmében. Megjegyeztem egy gondolatát, amit a beszélgetőkönyvében mondott el Mihancsik Zsófiának: „Etikáról, ugye, akkor beszélünk, amikor bizonyos dolgokat nem tudunk, mert csak az Isten tudja őket. Vagy valaki más, aki nem mi vagyunk, s ezért rábízzuk magunkat.” Erre a bizalomra roppant szükségünk van, mert különben megfulladunk a káoszunkban és elnyelnek a vak indulatok s a szenvedélyeink. Az „én”, akiről a Világló részletek beszél és mesél, ezt az etikai instanciát is kereste a világban és a világon túl. Vajon megtalálta-e? Könnyen meglehet, hogy olyasféle feladat ez, akár a mindennapi imádság: nem maradhat ki nap, mert jön a nagy baj.