„…mi már örökké ezt a ruhát hordjuk”

Lackó Gábor: Lichtig második élete

Regényrészlet

Még elérte az esti vonatot. Későre estére érkezett haza, hirtelen ólmos fáradtság vett rajta erőt. Teletöltött egy keze ügyébe került bögrét, és nagyokat kortyolva egy szuszra kiitta. Megmelegítette a lábasban még délre bekészített krumplipaprikást, mohón befalta, majd kenyérrel kitunkolta a lábas alján maradt szaftot. Aztán bezuhant az ágyba, szinte még le sem tette a fejét, már aludt is.

Éjszaka volt, a gyéren világító utcai lámpák halvány fénykörén kívül sötétbe burkolódzott az utca, de már sejlett a közeledő hajnal. Halványultak a csillagok, a hold ezüstje is egyre bágyadtabbá vált. Egyedül volt a teljesen kihalt, kopár, göcsörtös fákkal szegélyezett utcán, a súlyos csendben csak cipőjének ütemes kopogása hallatszott. Már hosszú ideje céltalanul bolyongott, gyorsan, nagyokat lépve, mintha sietne valahová. Időnként megállt, és fülelt, hogy a cipője kopogásának visszhangját hallja-e, vagy követi-e valaki. De ilyenkor csend lett, senki sem követte. Hideg, tiszta idő volt, a levegőben látszott a lehelete. Nem tudta merre jár, az ismeretlen utcák kereszteződéseinél találomra fordult hol jobbra, hol balra. De sejtette, hogy nem céltalanul járkál, hanem keres valamit, csak elfelejtette, hogy mit, és mintha egy láthatatlan kéz húzná maga után. Ahogy befordult az egyik sarkon, észrevette, hogy messziről egy nő egy kislány kezét fogva közeledik feléje. Azonnal felismerte őket, a felesége volt és Klárika, a kislánya. Közelebb érve látta, hogy ugyanazt a ruhát viselik, mint azon a napsütéses tavaszi reggel, a bevonulása napján, amikor utoljára látta őket. Ez a kép maradt meg benne. Eszter szomorkás mosolyt erőltet az arcára, a gyerek kezét fogva áll a ház kapujában. Megálltak, és szótlanul nézték egymást egy darabig. Eszter egyáltalán nem látszott meglepettnek.

„Mit kerestek ilyenkor az utcán?”, kérdezte végül.

„Eléd jöttünk. Nem tudtuk otthon kivárni, hogy hazaérj.”

Körülnézett. Hirtelen ismerős lett a környék. A Vécsey utcában volt, néhány méterre a házuktól.

„Az éjszaka kellős közepén? És miért vagytok ilyen lengén öltözve? Tél van, hogy lehet kabát és sapka nélkül kijönni az utcára?”

„Nekünk mindegy, hogy milyen az idő, mi már örökké ezt a ruhát hordjuk. Tudod, mi nem fázunk.”

Lantosnak nem maradt ideje válaszolni, mert hirtelen kutyaugatás hallatszott, és a távolban, egy vékony fénysáv jelent meg az utca teljes szélességében. Egyre közeledett, a csaholás is erősödött. Az egyik halványan pislákoló utcai lámpa alá érve egy zárt rendben menetelő rohamosztag vált ki a sötétből. Tagjai beazonosíthatatlan, fekete uniformist viseltek, és valamennyiük vadul csaholó, izmos testű vérebet vezetett pórázon maga előtt. Fekete rohamsisakjukra lámpa volt erősítve, mely reflektorként világította meg előttük az utat. Jobb vállukon különös, hosszú szárú szerszámot vagy fegyvert viseltek, mely – amennyire ki lehetett venni – kerek, lapos tárcsában végződött. A sor előtt néhány lépéssel az egység parancsnoka haladt, bal kezében szócsövet tartott. Lantos földbegyökeredzett lábbal bámulta a fenyegető látványt. Sebesen közeledtek, úgy tűnt, mintha a tempót a szagot kapott, rohanni vágyó, pórázukat pattanásig feszítő kutyák diktálnák. A következő lámpa alatt egy pillanatra kivehetővé vált a parancsnok arca. Azonnal felismerte: az erzsébeti városháza ügyintézője volt.

Felkapta a gyereket, és Eszter kezét fogva futásnak eredtek. „Figyelem! Pecsételési Főhatóság! Azonnal megállni!ˮ – szólalt meg azonnal recsegő hangon a megafon. ˶Pecsételési eljárás! Megállni!ˮ – ismételte. Lélekszakadva szaladtak tovább, de a távolság megmagyarázhatatlanul egyre csökkent közöttük. A zajra néhány ablakban világosság gyúlt, de senki sem jött ki az utcára.

„Utolsó figyelmeztetés!  Haladéktalanul vessék alá magukat az eljárásnak! Megállni!ˮ – süvöltötte a megafon. Az egyik ház mellett elfutva Lantos kétségbeesetten lenyomta a kapu kilincsét, hátha véletlenül nyitva van, de zárva volt. „Ott futnak!ˮ – kiáltotta mögöttük egy női hang a kerítés mögül. Már a csizmák dobogása és a kutyák lihegése is hallatszott. Egy pillanatra hátranézett, és látta, hogy amit a pribékek vállán fegyvernek hitt, az óriási vaspecsét. Akárhogy is rohantak, a távolság tovább csökkent, már csak karnyújtásnyira voltak. Kétségbeesésében megfordult a fejében, hogy a gyereket átdobja az egyik kert kerítésén, de nem merte megtenni. Különben is, már elkésett volna vele, túl közel voltak az üldözők. A megafon folyamatos üvöltése egybeolvadt az állatok vonításával, elviselhetetlenné vált a hangzavar. Eszter megbotlott egy kőben és felbukott, estében magával rántotta őket is. Már nem volt menekvés. Egy kutya elkapta a nadrágszárát, és a főpecsételő kielégült vigyorral az arcán a feje fölé emelte a súlyos pecsétet, hogy lesújtson vele.

 

Felriadt, teste csuromvíz volt, levegő után kapkodott. Odakint erősen ugattak a kutyák, egy hangoskodó részeg ingerelhette fel őket. Kitapogatta az éjjeliszekrényen álló lámpa kapcsolóját és felkattintotta a villanyt. Megnézte az órát, fél kettő volt. Megpróbált újra elaludni, de az ébrenlét és a félálom ködös határmezsgyéjén kóborolva újra Eszter alakja jelent meg előtte. Most egyedül volt, a házuk előtt állt, ugyanabban a ruhában, mint az imént.

„Ne haragudj, el kellett intéznem” – mondta Lantos.

„Miért haragudnék, nem történt semmi. Mindössze annyi, hogy a hatóság kiadott egy igazolást egy sajnálatos tényről. Történetesen arról, hogy meghaltunk. Nem több, nem kevesebb. Ezzel semmi sem változott. Az csak egy papír.”

„De én kértem ezt az igazolást.”

„Tudom, és jól tetted. Itt volt az ideje, hogy végérvényesen rendeződjön az ügyünk.”

„Azt is tudod, hogy mire kell a bizonyítvány?”

„Persze hogy tudom. Halotti bizonyítvány, mondjuk ki, ne köntörfalazzunk.” Elhallgatott, várt egy kis ideig.

„Imriske, megértem, hogy most neked nem könnyű. De jól teszed, ha megnősülsz. Nem lehet örökös gyászban élni. Ami történt, nemcsak velünk történt, hanem milliókkal, így vagy úgy. Balesetben is meghalhattunk volna, nem? Vagy betegségben, az is megeshetett volna. Vagy az ostrom alatt, a bombázásban. Házak dőltek össze, embereket temettek maguk alá. Vagy éhen haltak. Fogd fel úgy, mintha így történt volna.”

„De nem így történt. Hibás vagyok, el kellett volna mennünk.”

„Nem vagy hibás. Könnyű azt mondani, hogy elmegyünk. És hová? És hogyan? Nem tehetsz semmiről, ne hibáztasd magad. És még valami: ne gondolj rám, felejts el!”

„Képtelen vagyok rá.”

„Próbáld meg! Gondolj arra, hogy volt tíz szép évünk!”

„Ha a munkaszolgálat idejét leszámítjuk, akkor csak hat és fél.”

„Én úgy emlékszem, hogy mindig, a munkaszolgálat alatt is együtt voltunk.”

„Én is. Együtt voltunk. Rövid volt, de szép.”

„Imriske, te most udvarolsz? Ilyeneket annak idején sohasem mondtál. Pedig jólesett volna.”

„Nem volt hozzá tehetségem.”

„Most azonban össze kell húzni a függönyt. Ami mögötte van, az a múlt, ne nézz többé mögé.

Egy pillanatra elhallgatott. Habozott, mielőtt folytatta.

„Meg szabad kérdeznem, megengeded? Őszintén, szerelmes vagy belé?”

„Tudtam, hogy megkérdezed, vártam.ˮ

Némán nézték egymást.

„Nem vagyok benne biztosˮ– mondta aztán halkan, majd hozzátette:

„Nem vagyok szerelmes típus. Csak beléd voltam szerelmes.”

 

Lackó Gábor: Lichtig második élete, Aura kiadó, 2016. 238 oldal.