Ménes Attila: Egymillió éves programozás

 

A régi történetek szép lassan meseivé formálódnak. Alakulnak, kopnak, kerekednek. Tartalmuktól függően tündér- vagy rémmesékké stilizálódnak, ezekből tud dolgozni az író. Visszakövetkeztet, próbálja lehántani a túlzó vagy elmaszatoló rétegeket, míg eljut a saját verziójához.

A zsidósághoz, a Soához mindenkinek megvan a maga viszonyulása, ami többnyire az emberi minőségnek is fokmérője. Bár nem ez volt a kérdés, de ezt a hozzáállást többnyire a családban, még gyerekkorban sajátítjuk el, és ha ez megtörtént, már alig van esély a korrekcióra, pontosításra. Ahhoz, hogy valaki, aki antiszemita nézeteket hoz otthonról, tárgyilagos véleményt formálhasson, komoly földcsuszamlást kell átélnie. Láthattunk erre példát, ha nem is sokat, a közelmúlt politikai eseményei közt (Szegedi Csanád).

Én gyerekként kétféle értelmezést kaptam. Anyai ágon nagyszüleim a debreceni tanyavilágban, Látóképen vittek fűszer- és csemege üzletet. Amikor ’44-ben a konkurens zsidó boltost és családját hajtották, ők a bolt előtt nézték a menetet és sírtak. (Voltak olyanok, nem is kevesen, akik nevettek, gúnyolódtak és köpködtek. Pedig nagyapám, mielőtt a kereskedésbe belevágott, 1936-ban még jelentkezett csendőrnek, de gyomorbaja és gyönge fizikuma miatt nem vették föl. Belegondolnom is szörnyű, mi lett volna, ha fölveszik. Ő is hajthatta volna kakastollas sisakban a halálba tartó menetet. Parancsra tette volna.) Az apai ágról sajnos nem mondható el ennyi emberség sem. Nagyanyám például mindig valami egészen különös grimasszal az arcán ejtette ki azt a szót, hogy zsidó.

Feleségem egyik dédapja zsidó volt. Amikor a nyírségi üzletéből elhurcolták, a református dédmama egészen a Dunántúlig követte, kísérte a transzportot, fizetett fűnek-fának (ma úgy mondanánk, korrumpált), az őrök félrenéztek, és sikerült is kiszabadítani a férjét. Ugyanekkor vitték a faluból a zsidó családokat, öregeket, betegeket, gyerekeket, akik után a keresztyén barátaik aggódva egészen a nyíregyházi vasútállomásig futottak, s még láthatták is a bevagonírozást. Siratták a vérző fülű zsidó kislányokat – akkorra az őrség kitépdeste a fülbevalóikat. (A dédapának aztán a kommunistákkal is meggyűlt a baja, elvágta a téeszesítés propagandáját harsogó községi rádió zsinórját, meg olyanokat énekelt a kocsmában, hogy nem győztük az angolokat várni, be kellett a, be kellett a téeszcsébe állni.)

Fentebb arra utaltam, hogy a zsidósághoz való viszonyát az embereknek, és azon belül az íróknak, kezdetben családi legendáriumok, elszólások, félszavak, és az ezeket kísérő arcjáték alakítja. Aztán, ahogy a személyiség formálódik, újabb kulturális rétegek rakódnak rájuk. Ha az a kérdés, hogy a magas irodalom alkotói ma oldottabban, görcsöktől és gátlásoktól szabadabban nyúlnak-e a témához, mint évtizedekkel korábban, szerintem a válasz: nem! Példaként Hajnóczy Péter A halál kilovagol Perzsiából című kisregényét említeném, amely 1979-ben jelent meg. A zsidó lánnyal és családjával való kapcsolat ábrázolásában szemernyi feszengés sem érezhető, ahogy a harminchét évvel később, 2016-ban megjelent Orgiában, Zoltán Gábor remekművében sem találni ilyesmit. Napjaink szépirodalma, érzésem szerint, észben tartja a témát, foglalkozik vele, és nem óhajt felejteni. (Csak zárójelben jegyzem meg, a 2007-ben megjelent Egy délután Noémivel című regényem központi figurájának szerelme egy bűvöletes zsidó lány, akinek az apja a zsidó identitását őrző ügyvéd. Az illető manipulatív, gátlástalan, fehérgalléros gengszter. Egyetlen pillanatig éreztem csak kételyt, szabad-e szerepeltetnem egy ilyen velejéig romlott és hangsúlyosan zsidó személyt, nem erősítem-e ezzel a „gonosz zsidó” mítoszát. Nem esett nehezemre legyőzni az öncenzúrát, mert tudom, hogy az egyedi nem általános. Mindezen túl, a zsidó téma nem tuti téma, a zsidó szó akárhányszor is íródik le egy szövegben, ettől nem lesz egy középszerű írásból nívós mű.)

Az irodalom alatti jelenségekre kár szót pazarolni.

Ha a kérdés arra vonatkozna (nem arra vonatkozik), hogy a zsidó tragédia valaha elveszítheti-e aktualitását, kikerülhet-e az irodalmi érdeklődés fényköréből, a válaszom megint csak: nem! Miért nem? Azt gondolom, a csoport-gyűlölet evolúciós örökség. Létezik a csimpánzok közt is. Rettegve gondolok a Holokauszt megismétlődésének lehetőségére.

Egymillió éves programozás.