Max Blecher: Történetek a közvetlen irrealitásban

Max Blecher jómódú zsidó porcelánkereskedô fiaként 1909-ben született az észak-moldovai Botos¸ani-ban. Romanban járt iskolába, majd Párizsban beiratkozott az orvosi egyetemre. 1928-ban azonban meg kellett szakítania tanulmányait, mert Pott-betegséggel (gerinc tuberkulózissal) diagnosztizálták. Ettől kezdve különböző francia, svájci, román szanatóriumokban kezelték eredménytelenül. 1935-től, három év múlva bekövetkező haláláig, immár gyógyíthatatlan betegként újra Roman városában élt és írt, végleg ágyhoz kötve. A bezárt, mozdulatlanságra ítélt életet változatos szellemi tevékenységgel tette elviselhetővé, olvasott, írt, szürrealista képeket festett. A társasági életet jobbára a levelezés helyettesítette: levelezőpartnerei közt ott volt André Breton, André Gide, Martin Heidegger, illetve a román modern- és avantgárd irodalom számos jeles képviselője: Ilarie Voronca, Geo Bogza, Sas¸a Panaˇ, Mihai Sebastian. A térdére erősített deszkalapon írta Corp transparent (Áttetsző test) címen kötetbe gyűjtött verseit, karcolatait, majd prózát. Írói hírnevét elsősorban szürrealista ihletésű prózája, s azon belül különösen az Întîmplaˇri în irrealitatea imediataˇ című, önéletrajzi elemeket is tartalmazó regénye alapozza meg, amelyben Mircea Caˇrtaˇrescu például a posztmodern korai jeleit véli felfedezni. Az itt szereplő részlet fordítása a Babits Mihály műfordítói ösztöndíj támogatásával készült.

Vallasek Júlia

Alábadozás a fény rendkívüli törékenységével jelentkezett egy reggel. A szobában, ahol aludtam, egy mennyezetre helyezett ripszfüggönyös ablakon keresztül jutott be. A szoba mérete furcsán veszített sűrűségéből. A tárgyak tisztasága már nem volt olyan fontos, és bármilyen mélyen lélegeztem volna, mellemben kiterjedt üresség maradt, mintha valamilyen fontos részem veszett volna el.

A meleg ágyneműben morzsák csúsztak a combjaim alá. A láb az ágy vasa után kutatott, az pedig pengehideggel döfte át.

Megpróbáltam felkelni. Minden úgy volt, ahogy sejtettem: a ritkás levegő képtelen volt megtartani. Támolyogva lépkedtem benne, mintha párás, langyos folyón keltem volna át.

Leültem egy székre a tetőablak alatt. Körülöttem a fény elűzte a tárgyak pontosságát, mintha addig mosta volna őket, ameddig mind lekopott róluk a máz.

A sarokban, sötétségbe merülten hevert az ágy. Hogy tudtam abban a sötétben, lázrohamaim idején minden mészrögöcskét kivenni a falon?

Lassan öltözködni kezdtem, a ruhák is könnyebbnek bizonyultak, mint általában. Piócaként lógtam rólam, a vasalás dögszagát árasztották.

Egyre ritkásabb vizeken lebegve, kimentem az utcára. A nap azonnal elkábított. Hatalmas zöldes-sárgás fénypacnik borították a házakat és a járókelőket. Az utca is zsengének, frissnek tetszett, mintha maga is súlyos betegségből gyógyult volna fel.

A szekerekből kifogott szürke lovak természetellenesen lődörögtek. Hol nehézkesen, botladozva, végtelenül lassan mozogtak, hol pedig rohanni kezdtek, orrlyukaikkal hangosan fújtatva, nehogy a gyengeségtől összerogyjanak az aszfalt közepén.

A házak sorfala finoman ingott a szélben. Távolról az ősz erős illata áradt. „Óh, szép, őszi nap!” mondtam „Ó, csodás őszi nap!”…

Nagyon lassan sétáltam a poros házak között. Egy könyvesbolt kirakatában apró játék ugrándozott.

Miniatűr bádogcintányérjait összeverő kis, piros-kék bohóc volt. Ott ült, bezárva a szobájában, a kirakatban, könyvek, labdák, kalamárisok között, s vidáman, nemtörődöm módra csattogtatta a cintányérokat.

Könnyezni kezdtem a meghatottságtól. Oly tiszta volt, olyan hűvös, olyan szép a kirakatnak abban a sarkában!

Igen, az ideális hely ezen a világon az, ahol az ember szép, színes ruhákba öltözve nyugodtan ülhet, és cintányért csapkodhat.

Íme valami, amely annyi láz után egyszerű volt és világos. A kirakatba kellemesebben, bensőségesebben hullott az őszi fény. De jó lett volna átvenni a vidám kis pojáca helyét! Könyvek és labdák, tiszta, kék papíron sorakozó tárgyak között. Piffpuff-bumm! De jó, de jó a kirakatban! Piff-puff-bumm! Piros, zöld, kék, labdák, könyvek, festékek. Piff-puffbumm! De szép őszi nap!

Lassan, szinte észrevétlenül a pojáca mozgása lelassult. Előbb nem ért össze a két cintányér, aztán a kis bohóc hirtelen ottmaradt égbe meredő karokkal.

Szinte rémülten észleltem, hogy a pojáca abbahagyta a játékot. Valami fájdalmasan megkövült bennem. Megfagyott egy vidám, szép pillanat.

Gyorsan otthagytam a kirakatot és a város központjában levő parkocska felé siettem.

A gesztenyefák lehullatták sárga leveleiket. A régi, deszkákból ácsolt vendéglő bezárt, előtte törött padok hevertek szerteszéjjel.

Rákuporodtam egy törött padra, valahogy úgy, hogy csaknem hanyatt fekve, égre meredve hevertem. Az ágak közül feldarabolt, kristályos fényt küldött a nap.

Egy ideig így ültem, égbe vesző tekintettel, legyengülten, hihetetlenül gyengén.

Hirtelen egy feltűrt ingujjú, vörös bikanyakú, nagy, piszkos kezű, tagbaszakadt siheder ült le mellém. Mind a tíz ujjával megvakarta a fejét, aztán a nadrágzsebéből kivett egy könyvet és olvasni kezdett.

Tenyerét szorosan rásimította a lapokra, hogy a szél el ne forgassa őket, hangosan duruzsolva olvasott, s néha, mintegy a jobb megértés végett ujjaival a hajába túrt.

Jelentőségteljesen köhentettem egyet és megszólítottam:

– Mit olvasol? – kérdeztem a padon heverve, az ágak közé bámulva.

A fiú úgy tette a kezembe a könyvet, mint a vakok. Hosszú, versbe szedett történet volt valami betyárokról, kimerítő, zsír- és piszokfoltos könyv, látszott, hogy sok kézben megfordult már. Amíg nézegettem, ő felállt, ott maradt előttem erősen, magabiztosan, feltűr ingujjban, meztelen nyakkal.

Legalább olyan kellemes és nyugodt volt, mint cintányérokat csapkodni egy kirakatban.

– És… nem fáj a fejed, ha olvasol?
– kérdeztem, miközben visszaadtam a
könyvet.

Úgy tűnt, nem érti.
– Miért fájna? Nem fáj egy cseppet sem – mondta és visszaült a padra, hogy tovább olvasson.

Eszerint léteznek olyan dolgok a világon, amelyekhez nekem soha nem lehet közöm: közömbös, gépies pojácák és erős fiúk, akiknek sosem fáj a feje. Körülöttem, a fák között, a napsütésben vidám, élettel és tisztasággal teli hullámok áradtak. Én arra voltam kárhoztatva, hogy örökké a szélén maradjak, sötétségtől, ájulásig menő gyengeségtől meggyötörten.

Kényelmesen elhelyezkedtem: végignyújtottam a lábaimat a padon, nekidőltem egy fatörzsnek. Végül is mi akadályoz meg abban, hogy én is erős és közömbös legyek? Hogy érezzem magamban a friss, életerős nedű áramlását, ahogy a fa ezernyi ágain, levelein keresztül is áramlik, hogy függőlegesen, értelmetlenül álljak a napon, egyenesen, józanon, biztos, jól körvonalazott élettel, bezárva önmagamba, mint egy csapdába…

Mindehhez legelőször talán mélyebben és ritkábban kellett volna szuszognom: felszínesen lélegeztem, mellem hol üres volt, hol pedig túl teli. Elkezdtem tudatosan venni a levegőt. Pár perc múlva jobban éreztem magam. Éreztem, ahogy a tökéletesség sovány nedve mind jobban dagad bennem, s kezdi elönteni ereimet. Az utcazaj távolról a városra emlékeztetett, a város azonban most gramofonlemezként forgott lassan körülöttem. A világ közepévé, tengelyévé vagy valami hasonlóvá váltam. Csak az volt a fontos, hogy el ne veszítsem az egyensúlyt.

Egy reggel, a cirkuszban, amikor az artisták gyakoroltak, láttam egy jelenetet, amely most újra eszembe jutott… Egy amatőr a közönség soraiból, egy minden képzettség nélküli egyszerű néző bátran, szemrebbenés nélkül felmászott a székekből és asztalokból épített piramisra, ahova korábban a cirkuszi akrobata mászott. Mindnyájan csodáltuk azt a pontosságot, amellyel megmászta a veszélyes építményt, s az első akadályok legyőzésének öröme az egyensúlyozás tudományával ajándékozta meg az amatőrt, aki teljes tudatlanságban mindig a megfelelő helyre tette a kezét, pontosan nyújtotta a lábát, s megtalálta a legkönnyebb utat, amely a magasság újabb fokaira vezet. Tulajdon mozdulatainak biztonságától szédülten és boldogan pár másodperc alatt csúcsra ért. Itt azonban valami egészen különleges történt vele: rádöbbent, milyen törékeny pontra támaszkodik, s hogy mindez milyen hihetetlen merészség. Fogvacogva, elhaló hangon létrát kért, és számtalanszor figyelmeztette a lent állókat, hogy jó erősen tartsák, ne mozgassák. A bátor műkedvelő, csuromvizesre izzadva, végtelenül óvatosan, fokrólfokra ereszkedett le, csodálkozva és bosszankodva a gondolaton, amely arra késztette, hogy felkapaszkodjon.

Az én helyzetem ott a parkban olyan volt, mint az övé az ingatag piramis tetején. Jól éreztem, hogy áramlik bennem az új, erős nedv, de igyekeznem kellett, hogy le ne essem csodálatos bizonyosságom magasából.

Arra gondoltam, hogy így kellene Eddával találkoznom, amikor nyugodt vagyok, magabiztos és fénnyel teli. Rég nem jártam náluk. Szerettem volna legalább egyszer egy darabban, megingathatatlanul megjelenni valaki előtt.

Hallgatagon, és csodálatosan, mint egy fa. Ez az – egy fa. Teleszívtam a tüdőm levegővel, és hanyatt fekve, forró, bajtársi üdvözletet intéztem felettem az ágaknak. Volt a fában valami durva és egyszerű, amely nagyszerűen kapcsolódott új erőimhez. Úgy simogattam meg a fatörzset, ahogy egy barátot veregetnek vállon: „Fa bajtárs!” Minél jobban figyeltem az ágak végtelenbe nyúló koronáját, annál jobban éreztem, hogyan oszlik fel bennem a hús, s a vájatokban mozogni kezd a friss kinti levegő. A vér magasztosan, erőtől duzzadva, az egyszerű élet nyüzsgésétől habosan áramlott ereimben.

Talpra álltam. Térdeim bizonytalanul megroggyantak, mintha egyetlen tétovázó mozdulatba szerették volna összegezni minden erőmet és gyengeségemet. Nagy léptekkel indultam Edda háza felé.

A teraszra nyíló, nehéz faajtó zárva volt. Mozdulatlansága kissé összezavart. Egytől-egyik minden gondolat elröppent a fejemből.

Lenyomtam a kilincset. „Bátorság – de megálltam, hogy pontosítsak. – Bátorság? Csak a félénk embereknek van szükségük bátorságra ahhoz, hogy megtegyenek valamit, a normálisak, az erősek nem bátrak és nem gyávák, egyszerűen csak kinyitják az ajtót, így ni…”

Az első szoba hűvös sötétje békével és nyugalommal öntött el, mintha régóta várt volna.

Ezúttal a nyomomban összezáródó gyöngyfüggöny furcsán megcsörrent, amitől úgy éreztem, egyedül vagyok, egy üres házban, a világ végén. Ez lett volna a tökéletes egyensúly érzése a székpiramis tetején?

Vadul megvertem Edda ajtaját. Ijedten tessékelt be. Miért léptem be olyan lassan?

„Lassan?” Azt hittem, egy hozzám hasonló személy, azazhogy fa jelenlétét messziről meg lehet érezni.

A szobában azonban sem csodálkozás, sem rettegés, a legkisebb érzés sem született.

Gondolataim pár pillanatig eszményi módon, komoly és pontos gesztusokkal ruháztak fel. Láttam magam, amint roppant magabiztosan, könnyed léptekkel bemegyek, s elhelyezkedem az ágyon, ahol Edda hevert, Edda lábainál. Valós személyem azonban ügyetlen, rossz utánfutóként kullogott e szép terv nyomában.

Edda hellyel kínált, s egy székre ereszkedtem, távol tőle.

A falióra idegesítő, zengő hangon tiktakkolt. Furcsa: a tiktakkolás nőtt és apadt, mint a tenger dagálykor és apálykor, hullámokban áradt Edda felé, amíg már alig hallottam, majd feldagadva visszatért hozzám olyan vad erővel, hogy szinte hasította a fülemet.

– Edda – törtem meg a csendet – engedd meg, hogy valami nagyon egyszerő dolgot mondjak neked…
Edda nem felelt.
– Edda, tudod, mi vagyok én?
– Mi?
– Egy fa, Edda, egy fa…

Ez a rövid beszélgetés természetesen szigorúan csak bennem zajlott le,a valóságban egyetlen szó sem hangzott el.

Edda az ágyra kuporodott, maga alá húzott térdére ráborította a fésülködőköpenyét. Aztán feje alá tett kezekkel figyelmesen nézett rám. Sokért nem adtam volna, ha valami mást nézett volna a szobában.

Hirtelen megláttam a polcon egy nagy csokor virágot, vázában. Ez megmentett.

Hogyhogy nem vettem észre eddig? Amióta csak beléptem, mindvégig arra néztem. Hogy ellenőrizzem hirtelen feltűnésüket, félrepillantottam, aztán visszatértem hozzájuk. Ott voltak, mozdulatlanok, nagyok, pirosak… Akkor hogyhogy nem vettem észre őket? Kezdtem kételkedni fa bizonyosságomban. Íme, a szobában megjelent valami, amely egy pillanattal korábban még nem volt ott. Vajon tiszta-e a látásom? Talán a testemben, nyomokban még maradt abból a tehetetlenségből és sötétből, amely úgy járt-kelt új, fényes valómban, mint felhő a ragyogó égen, s mikor a szemem előtt lebegett, elhomályosította a látásomat, ahogy az égen a felhők hirtelen elfedik a napot, s árnyékba borítják a táj egy szeletét.

– De szépek azok a virágok! – mondtam Eddának.
– Milyen virágok?
– Ott azok, a polcon….
– Milyen virágok?
– Azok a piros dáliák, olyan szépek…
– Miféle dáliák?
– Hogyhogy… „miféle dáliák”?

Felálltam és a polchoz siettem. Egy piros kendő hevert ott egy könyvkupacra dobva. Amikor kinyújtottam a kezem, és meggyőződtem róla, hogy tényleg kendő, valami habozni kezdett bennem, mint a piramis csúcsán a műkedvelő akrobata egyensúlyozása a dilettantizmus és az akrobatika között. Minden bizonnyal én is eljutottam a legmagasabb pontra.

Most már csak meg kellett fordulnom és vissza kellett ülnöm a székre. És tovább, mit kell majd tennem, mit kell mondanom?

Egy pillanatra annyira megdöbbentett ez a kérdés, hogy a legegyszerűbb mozdulatra sem voltam képes. Mint a nagy sebességgel haladó motoros repülők, olyan gyorsan haladnak, hogy állni látszanak, mély kétségbeesésből fakadó tétovázásom szobormerevvé tett. Az óra hangosan tiktakkolása, apró, hangszegekkel szúrt belém. Nagy nehézségek árán ráztam le magamról a mozdulatlanságot.

Edda ugyanabban a helyzetben ült az ágyon, ugyanazzal a nyugodt csodálkozással figyelt, mintha egy rosszindulatú, perfid erő a tárgyak legközönségesebb arcát villantotta volna fel, hogy engem minél nagyobb kalamajkába sodorjon. Íme, mi harcolt ellenem, mi fordult hajlíthatatlanul szembe velem: a dolgok hétköznapi arca.

Egy ilyen pontos világban minden kezdeményezés feleslegessé, ha nem lehetetlenné vált. A vér attól öntötte el az agyamat, hogy Edda sem lehet más, csak egy jól fésült, ibolyakék szemű nő, ajkain bujkáló mosollyal. Mit is tehettem ezzel a kegyetlen pontossággal szemben? Például hogyan értethettem volna meg vele, hogy fa vagyok? Anyagtalan, formátlan szavakkal kellett volna a levegőn keresztül továbbítanom egy hatalmas, csodás, lombkoronát, úgy, ahogy ott éreztem magamban. Hogy tehettem volna?

Közelebb léptem az ágyhoz, nekidőltem a fakorlátnak. Valamiféle bizonyosság sugárzott szét a kezeimben, mintha hirtelen minden nyugtalanságom leszállt volna beléjük.

Nos, hogyan tovább? Köztem és Edda közt ugyanaz az áttetsző, tapinthatatlan, látszólag anyagtalan levegő lebegett szédítően, amelyben mégis ott volt minden cselekvésre képtelen erőm. Tízkilónyi habozások, hosszú órák hallgatásai, vér és hús szédülések és őrjöngések, mindez behatolhatott abba a nyomorult térbe, anélkül, hogy bármi is megmutatta volna a benne lévő fekete, ködös anyagot. A világon nemcsak szemmel látható, gyenge és átjárható távolságok léteznek, vannak láthatatlan távolságok is, ahol szörnyek és nagyszerű tervektől, váratlan gesztusoktól való félelmek lakoznak, amelyek, ha egy pillanatra összeálltak volna abból az anyagból, amelyből látszólag formálódtak, borzalmas kataklizmává, hihetetlen, kegyetlen szerencsétlenségekkel és eksztatikus szépségekkel teli káosszá változtatták volna a világ arcát.

Abban a pillanatban, Eddát figyelve, lehet, hogy gondolataim valóban azzá az egyszerű gesztussá sűrűsödtek volna, amely ott ordított a fejemben: felkapom az asztalról a levélnehezéket, (a szemem sarkából figyeltem, papírokat lenyomtatására szolgáló, nemes, középkori sisak volt), és Eddához vágom, hirtelen vér tör fel a mellkasából, nagy erővel, mintha vízcsapból ömlene, lassan lassan vérrel tölti meg a szobát, érzem, hogy először csak a talpaim alatt cuppog a langyos, ragacsos folyadék, majd térdig ér és végül, (mint az amerikai kalandfilmeken, amikor egy szereplőt bezárnak egy szobába, amelyben folyamatosan növekszik a víz) a számig ér a vér, érzem sós, kellemes ízét, és belefulladok…

Akaratlanul mozogni kezdett az ajkam, s nagyot nyeltem.
– Éhes vagy? – kérdezte Edda.
– Nem. nem… nem vagyok éhes, eszembe jutott valami… abszurd, egészen abszurd…
– Mondd el, kérlek, nekem is. Egy szót sem szóltál, amióta megjöttél, én sem kérdeztelek… Látod, várok.
– Tudod, Edda – kezdtem, – végső soron nagyon, de nagyon egyszerű dolog ez, ne haragudj, hogy megmondom, de én…

Szerettem volna kiegészíteni, „én fa vagyok”, de amióta megkívántam a vért, ennek a mondatnak már nem volt semmi értéke. Elmosódottan, hervadtan hevert a lelkem mélyén, csodáltam, hogy valaha is fontos lehetett.

Újra kezdtem.
– Tudod, Edda, rosszul voltam, gyengének, betegnek éreztem magam. A te jelenléted mindig jót tesz nekem, elég, ha csak látlak… haragszol?
– Dehogy… – felelte és elnevette magát.
Most már tényleg kedvet éreztem valami véres, vad, abszurd tettre. Gyorsan vettem a kalapomat.
– Most elmegyek.

Egy szempillantás alatt a lépcső alján voltam.

Most már biztos volt: a világnak megvan a maga közönséges arca, ahova én véletlenül kerültem, sosem változhatom fává, nem ölhetek meg senkit, vér sem ömlik majd patakokban. A tárgyakat, az embereket fogva tartja a kicsinyes kényszer, hogy pontosak  egyenek, semmi más, csupán pontosak. Hiába képzeltem, hogy dáliák voltak a vázában, amikor egy kendő hevert ott. A világnak a legapróbb változásokra sincsen ereje, olyan kisszerű pontosságába zártan, hogy nem engedheti meg, hogy virágnak nézzen sálakat…

Először éreztem, hogy a koponyám keményen szorítja az agyamat, rettenetes, fájdalmas rabság…

Vallasek Júlia fordítása