Margit Patrícia Eszter: Shantipi fesztivál, Ábrahám sátra (regényrészlet)

Másnap reggel ébredésem után Báruch nem volt a sátorban. Az ünnep miatt nem hagyhatott üzenetet, de valószínűleg amúgy sem szólt volna arról, hogy merre jár. Fél-kómában kóvályogtam a táborban, és lementem egyet fürödni a tengerbe, mire végre rájöttem, hogy biztos most tartja az előadását Ábrahám béke sátorban. Csak tizenegy óra volt, de máris tűzött a nap, és őrülten szomjas voltam.

Ábrahám sátrában körben ültek a földön az emberek kézen fogva. Báruch a mellére szorított kézzel meghajolt előttem. Bár a testemben éreztem Báruch lenyomatát, az arca nagyon amerikainak, nagyon idegennek tűnt. Hiába mosolyogtam rá, arca most komoly maradt. Ahogy leültem a földre, feltűnt, hogy mindenki gyászos arckifejezéssel ült. Biztos ’sharing-eltek’, most osztották meg a tapasztalataikat, s ez mindig nagyon sok fájdalommal járt, de Báruch a gyógyulás útjának tartotta a kibeszélést. Nem értékelték egymás mondandóját, csak tanúskodtak. Báruch az erőszak-mentes kommunikáció híve volt. Mindenkit szeretett és elfogadott, ha a cselekedeteikkel nem is mindig értett egyet.

Báruch mellett egy híres, dél-afrikai zulu béke aktivista és művész ült törzsi viseletben. Egy pillanatra rám emelte a tekintetét, majd Báruchra nézett. Béke és bölcsesség tükröződött belőle. Mellette egy palesztin szufi sejk ült zöld selyem kaftánban és egy egyenes tartású, kopaszra borotvált, narancssárga tógás tibeti parlamenti képviselő. A sátor méltóságát nem csak a vendégek, hanem az olajfaág díszítés is emelte. A nap kívülről világította át a lila, batikolt sátorfalakat, ám a hőség nem tudott beszivárogni. Báruch zenekarából Nini beszélt éppen.

– Fél éve hajléktalan vagyok. A családunkat hat hónapja lakoltatta ki Betlehemből az izraeli hadsereg, mert stratégiai fontosságú helyen volt az épület. A mi tetőnkről lőtték az izraeliek palesztin testvéreimet. Persze ők meg visszalőttek és össze-vissza lukasztgatták az épületet. Most Jeruzsálemben csövezek az egyik nagybátyámnál, akinek kerámia üzlete van Jeruzsálem Óvárosában, a családunk meg szétszóródott a rokonságnál – mondta. Meglepett a helyzete, mert eddig úgy tűnt, hogy abszolút összefogott volt a fiú. El se tudtam képzelni, hogy ilyen bizonytalanságban hogyan tud funkcionálni valaki és miből élnek meg egész családok ilyen helyzetben.

– Mivel töltöd a napjaidat? – kérdezte a tibeti képviselő.

– Héberül tanulok, mert manapság még a villanyszámla is héberül jön, és senki sem érti őket a családból… és persze muzsikálok a testvéreimmel a békéért – nézett hálásan Báruchra és Ahmedre.

– Valahogy majd csak kibekkeljük a jobb időkig testvéreim – mondta Ahmed.

– Hogy jutottál át a biztonsági kordonon testvérem? – tűnődött az egyik palesztin lány.

– Hivatalosan Kelet-Jeruzsálemben vagyok regisztrálva, ezért van izraeli útlevelem – mondta. Még mindig nem tudtam pontosan kisilabizálni ezt a bonyolult politikai helyzetet. Útban a fesztivál felé Ahmed elmagyarázta, attól függött a palesztinok mobilitása, hogy izraeli, palesztin vagy megosztott fennhatóságú területen éltek-e. Ettől függően más jogaik voltak. Úgy tűnt, a legkönnyebb helyzetben az izraeli fennhatóságú területen élők voltak, bár Ahmed szerint sokan nem éltek a jogaikkal, mert ezzel legitimálták volna Izrael fennhatóságát. Bár voltak palesztin tagjai a Knesszetnek is így meg volt a lehetőség arra, hogy az izraeli területeken élő palesztinok demokratikusan képviseljék az érdekeiket, legtöbben nem vettek részt az izraeli politikai életben. Ez alól kivételt képeztek az izraeli arabok, drúzok és beduinok, akik jóban voltak a zsidókkal, mert a második világháború idején az ő oldalukra álltak.

 

Pár perc hallgatás után egy ismerős arcot láttam a körben: Ari unoka tesóm most batikolt fölsőt viselt katonaruhája helyett, és az Uzi sem volt nála. Olyan helyes fiú volt, bármelyik barátnőm szívesen járt volna vele. Büszke voltam rá olajos bőrére, sűrű fekete hajának izraeliségére, az egyetlen jófej srác volt a családban. Ari most nehezen lélegzett, a szeme tele könnyel. Ahogy beszélt, a sátorban egyre nehezebb lett az energia.

– Szeretnék megosztani veletek egy történetet. A múlt héten be kellett vennünk egy falut a sereggel. A palesztinok gyerekeket helyeznek a frontvonalba, hogy megállítsák az előrenyomulásunkat. Az előrenyomulás során teljesen védtelenek voltunk, az egyik épületből egy férfi több társamat is kilőtte. Nem lettünk volna képesek előre nyomulni, ha nem lőjük ki azt a férfit – mondta. Idegenül csengtek a szájából ezek a súlyos szavak.

– A kisfia mellette állt – mondta. A körben ülők a földet bámulták, gondolom mérlegelték, hogy hasonló helyzetben ők mit tettek volna. Nem akartuk hallani a történet folytatását. Ari a keze közé temette a fejét és zokogni kezdett. A fején kötött kipa volt.

– Amikor kilőttem a férfit, a kisfiú mellett robbant szét az apja feje… mint egy görögdinnye… ezer felé – mondta. Feljajdultam, Ahmed pedig a homlokára szorította a kezét.

–           Még most is rosszul vagyok, ha a kisfiú testén landoló húscafatokra gondolok. Milyen világ ez, ahol ilyen rémtettekre kényszerülünk? Én tettem ezt! Szörnyeteg vagyok. Hogyan bocsáthatná meg ez a gyerek nekünk, izraelieknek valaha azt, amit tettünk? Hogyan lehetséges a béke ennyi trauma után? Hogyan bocsátja meg Hasem, hogy ennyi gonoszságot követtem el? – kérdezte zokogva, mint ha ő lenne az a kisgyerek.

– Ari! – kiáltottam. Odarohantam hozzá és átöleltem. Meglepetten nézett rám és még hevesebben sírt.

– Apáék azt hiszik hős vagyok – suttogta.

– Nem mondom el senkinek – mondtam, de nem tudtam hogyan vigasztalni. Tehetetlennek és reménytelennek éreztem magam, a szívem miszlik darabokban vérzett a történet minden szereplőjéért. Ki tud-e valaki valaha heverni egy ekkora tragédiát? A szívemre húztam a fejét és ringattam előre-hátra, mint egy nyugalomra vágyó gyereket. Báruch kérdően nézett rám.

– Unokatesóm – súgtam neki. Szomorúan bólintott. Ahmed fölállt és hozzánk lépett.

– A fiam éppen veled egyidős volt, amikor meghalt egy izraeliek elleni bevetésben. Allah és Hasem bocsátsák meg vétkeinket – mondta Ahmed és átölelte Arit, mintha a saját fia volna. Tartották egymást és könnyeztek. Mindenki becsukta a szemét és csöndben ült, a földön, gyászolva. Nem voltak szavak, melyek leírhatták volna ezt a szomorúságot, ezt az új valóságot, melyről eddig semmit se tudtam.  Hosszú idő után, amikor Ari felnézett és már nem zokogott, Nini vette át a szót.

 

– Mikor lesz már béke végre? Amióta az eszemet tudom, mindig csak marakodott a két nép! Arafat sohasem tekintette Oszlót igazi megoldásnak – mondta Nini.

– Meg kell alkudnunk egymással. A béke ára az alku – mondta Ahmed, a többiek pedig bólogattak.

– Ez a szörnyű konfliktus csak hetven éves. Régebben a két nép egész jól megfért egymással, most is meg kellene tudni alkudni – vélekedett a sejk.

– Rambam, az egyik legnagyobb középkori zsidó filozófus iszlám misztikát tanult és a kairói zsidó szufi mozgalom alapítója volt. Egy csoport zsidó és arab együtt tanulta Avraham ben Maimon, azaz Ábrahám, Maimonidész fiának és leszármazottainak tanításait. Emlékeznünk kell arra, hogy régen békességben élt a két nép. A misztikusok megtalálták az igazság és a gyógyulás útját, a magasabb szintű egységet – mondta Báruch. A körben ülők bólogattak, Báruch folytatta. – Persze könnyű a másik oldalt hibáztatni mindenért. Könnyű azt mondani, hogy az izraeli megszállás mindennek az oka, vagy a palesztin öngyilkos merénylők hibásak mindenért. De nem lesz béke anélkül, hogy a mélyebb okokra is fényt derítenénk: ahogy Nini és Ari is tanúsítja, két súlyosan megsebzett nép él ezen a földön. A végzet és az áldás sodor minket egymáshoz. Mindkét nép fájdalomból cselekszik. Az izraeliek ahelyett, hogy a palesztinok szenvedését látnák, gójnak, nem zsidónak tartják őket. Áldozatnak tartjuk magunkat, mert minket eddig mindig elnyomtak: ezért érezzük úgy, hogy egy apartheid államban kell érvényesítenünk az érdekeinket.

– Mi palesztinok pedig néha elfelejtjük, hogy nektek is ősi kötődésetek van ehhez a földhöz, ezért ti is idetartoztok – fordult Ahmed Arihoz.

– Itt olyan jók az emberek – mondta Ari és újra könnyezni kezdett.

Minél jobban megismertem Báruch munkásságát, annál jobban tiszteltem benne azt, hogy mindenkiből a legjobbat hozta ki. Figyelmétől és kedves szavaitól ragyogtak az emberek. Segített megértenem, hogy a telepesek nem voltak egytől egyik vérszomjas szélsőséges, Rabin-gyilkos fenevadak. Sokuk, mint Noa Giladi rabbinő idealisták volt, mások meg gazdasági érdekből költöztek a vitatott területekre egy kormány-program keretében. Miután felépítették a házukat és termővé tették a sivatagos talajt, persze, hogy nem akarták elhagyni az otthonukat. A kormány által kapott segély pedig nem lett volna elég ahhoz, hogy új életet kezdhessenek. Báruch azt is megmutatta, hogy a palesztinok se voltak mind terroristák, vallási fanatikusok vagy emberrablók, mint ahogy a falafeles bácsit képzeltük Belgával annak idején a Damaszkuszi kapunál.

– Lehet, hogy az első lépés két külön állam létrehozása. De hosszútávon tisztán látom, hogy a Szent földnek a béke földjévé kell válnia, Jeruzsálemnek pedig a világ béke fővárosává – ismételte az előző napi üzenetet Báruch. Az emberek itták a szavait.

– Zsidók is élhessenek a Jordánon túl, mert ez az ő történelmi, ősi földjük is. És a palesztinok is élhessenek Izrael államán belül, mert ez a mi hazánk is – mondta Ahmed.

– Akkor lesz béke, ha túllépünk az egónkon, az arroganciánkon és nacionalizmuson. Fel kell ismernünk: a szent föld se a zsidókhoz, se a palesztinokhoz nem tartozik. Ez a föld az Örökkévalóé! Mindkét népnek kapcsolata van a szent földdel, és ez a spirituális dimenzió képezi a hidat a két nép között – mondta Báruch.

– Ámen – feleltük áhítatosan, mintha egy goszpel kórus tagja volnánk, amitől egy pillanatnyi önirónia futott végig rajtam. Ari teljes átéléssel mondta az Áment. Láttam, hogy megváltozott benne valami.

– A magasabb szintű egységről tanított Nelson Mandela Dél Afrikában – vélekedett a zulu békekövet.

– És Thich Nhat Hanh is Vietnamban – mondta a tibeti parlamenti képviselő.

– Erősebben kell imádkoznunk, hogy véget érjen ez a szörnyű háború. Ha spirituális szinten közelebb kerül a két nép egymáshoz, a hétköznapi cselekvések szintjén is magasabb dimenzióba kerül a világ – felelte a sejk, és láttam, hogy halálosan komolyan gondolja, hogy a valóságra kihat a tudatállapotunk. Az emberek szeme könnyekkel telt meg. Ari is meghatódott, de nem tudtam, hogy a hétköznapi szinten hogyan fogja 007-esként alkalmazni a hallottakat.

– Ő a pasid, aki miatt átszelted az óceánt? – kérdezte Ari Báruchra nézve az előadás után. Bólintottam. Szerettem volna bemutatni egymásnak őket, de Báruchot sokan vették körül és a változatosság kedvéért épp egy palesztin lányt szorongatott a mellén.

– A katonákon kívül te vagy az első zsidó, akivel valaha beszélgettem – mondta Báruchnak áhítatosan a lány. Miután elengedte, úgy nézett a lány, mint egy fénytől megszédült kis légy. Szerettem volna ráugrani és kitépni a szárnyait, hogy soha többé ne érhessen hozzá, csak az enyém legyen Báruch sugárzó jóság-körzete. De bármennyire nehéz volt, egy újjal sem értem egyikükhöz sem, sőt, hagytam, hogy egymáshoz közel ülve, kézen fogva beszélgessenek bizalmasan. A többiek türelmesen vártak, így én is türelmes próbáltam lenni. A féltékenység önbizalom-hiányból származik. A jelen pillanatban kell élni aggodalom és félelem nélkül.

Felkerekedtem és hátra se néztem. A nap hátralévő részét Arival töltöttem és igyekeztem szeretetteli figyelemmel gyógyítani a gyászát.

 

Báruch, az indiai hercegnő teraszán

 

Az ima után a Falnál az ismerősök vallásossági szintjükkel ellentétes arányú öleléssel köszöntötték Nuritot, Leát és a bemutatkozás után engem is. Ahogy együtt sétáltunk Sulamit házához, a levegő zümmögött az ünnepi izgalomtól. Papák és gyerekeik, fiúcsapatok, meg öreg nénik karonfogva, legszebb ruháikba öltözve, zsinagógából kirajzva lépdeltek vendégségbe, vagy a családjukhoz vacsorázni. Jeruzsálem népe egyszerre lüktetett a város ritmusával, és mi is, mint több ezer éve minden vallásos zsidó, vacsorázni siettünk, hogy a saját célállomásunkon a többiekkel egyszerre mondhassuk a kidust, egyszerre együk a hét legfinomabb falatait, majd egyszerre áldjuk jó szerencsénkért az Örökkévalót.

Aztán egy egzotikus kerten áthaladva egy világoskék falú, boltíves, kő-kandallós arab házba értünk. Nurittal egymás után léptünk be a házba, az ajtófélfa mezüzéjére csókot hintve. Sulamit, a házigazdánk olyan kecses volt, mintha nem Ohióból, hanem valami balettből libbent volna elő. Hófehér lenruhát és arany sarut viselt, és ahogy a karját mozgatta, színes, indiai karperecek csörrentek rajta finoman. Csigás-göndör, ében hajtincsei pajkosan kandikáltak ki aranyszálú kendőből tekert turbánja alól. Amerikai akcentussal, és nem az Ezeregy éjszaka meséinek hangján szólított meg:

– Fáradjatok beljebb, vegyétek le a cipőtöket, mezítláb a legkényelmesebb!

Nurit, azonnal engedelmeskedett, és hipnotizált nyúlként csodálta.

– Te vagy a legistenibb szakácsnő Sulamit, de azért mi is megpróbáltunk valami különlegessel hozzájárulni a ma estéhez. Sárival gyömbéres répasalátát és currys halat készítettünk – azzal átadta a csomagot. Hálás voltam Nuritnak, amiért rám is gondolt, annak ellenére, hogy én semmit sem segítettem, sőt. Sulamit delejes tekintetét rám emelte és bizalmasan a kezébe fogta a kezem

– Báruch haba, Sára. Örülök, hogy vendégül láthatlak az otthonomban holy sister – duruzsolta kedves mosollyal, az s betűt nevemben zsongítóan megnyomta, amitől rögtön a Flóra jutott az eszembe. Otthon egy ilyen bombázó tuti, hogy nem lenne ilyen szürreálisan kedves.

Sulamit a rózsaszín leanderekkel és nagy fák lombkoronáival övezett, óriási teraszon terített meg: egy kézzel-szőtt, piros-fekete arab szőnyegen, kerek réz asztalka állt, rajta agyagtálkákban indiai finomságok. Mellette dobok és csörgők és egy hatalmas vízipipa hevertek. Sulamit parányi mécsesekkel világított kint és füstölőt égetett. Vagy húsz vendég heverészett a langyos éjszakában arany díszítésű, kicsi arab bőr puffokon és párnákon. Válogatott társaság volt, egytől egyig szimpatikusak, érdekesek és szépek. Semmi kétség, az ezeregy éjszakában jártam.

Nurit és Lea a konyhában maradtak trécselni, én meg szolidan lekuporodtam a szőnyeg végére. Most láttam, hogy mennyire melléfogtam Bécsben a rossz szabású hosszú szoknyákkal, meg az ódivatú, fakó zakókkal. Jobban tettem volna, ha megőrzöm a saját stílusomat, de szinte lehetetlen volt könyököt és térdet is fedő, nem túl szűk és mellet is takaró ruhákban csinosat találni. Ráadásul itt totál a hippi stílus dívott: nagyon tetszett, de ilyen indiai meg arabos göncöket nálunk nem is lehetett a Bahián kívül máshol beszerezni.

Éppen ezen tépelődtem, és arra gondoltam, hogy bárcsak itt volna Báruch Szimcha is, mert mennyire élvezné ezt a társaságot, amikor az asztalfőn, Sulamit mellett a valóságban is megláttam őt. Tőle teljesen szokatlan üveges tekintettel meredt rám, amitől szédülni kezdtem. Báruch idegenebbnek tűnt, mint az emlékeimben. Nem éreztem szerelmet, csak valami bódító és gyűlöletes hipnotikus erőt, amitől lebénultam. Összefolytak a hangok és a színek, elfogyott a levegőm és minden kiesett a kezemből, rá a mellettem ülő lány szoknyájára.

Hiába bólintottam felé zavartan mosolyogva, Báruch nem köszönt, nem is közelített felém, még csak nem is jelzett. Jeruzsálemben egy csomó egyforma kinézetű, nagy medve jellegű szakállas fickó rohangál föl-le: talán nem is ő az, csak hasonlít rá. Az a valaki meg csak ült a terasz másik végében, mint egy Buddha szobor hófehér ingben és len nadrágban, keresztbetett lábbal és immár becsukott szemmel mélyeket lélegzett. Aztán a szívére szorította a kezét, és előre-hátra dülöngélve olyan siralmasan dalolt, hogy csak a harmadik versszaknál ismertem fel, hogy a Salom Aleichem-et énekli. A hang viszont biztosan beazonosíthatóan Báruch Szimháé volt. Ekkorra azonban megfagyott bennem valami és a helyét átvette a frusztráció.

Az asztalfőn még szebb volt, mint Budapesten, most teljes valójában ragyogta be a fűszeres éjszakát. Ez volt tehát az ő közege, ez az az elérhetetlen világ, ami kettéválasztott minket, amiben nekem nem volt hely, mert az én életem annyira más, hogy biztos nem illenék bele. És lám-lám, az érkezésem után pár nappal máris itt ülök az ő világában, ötembernyire tőle. Mosolyognom kellett, bár egyáltalán nem töltött el semmiféle örömmel a dolog, sőt pánikolni kezdtem. Legszívesebben felálltam volna és rohantam volna vissza az álmaimhoz, amíg csak a lábam bírja, hogy aztán egy villanypóznát átölelve égbe kiáltsam a fájdalmamat és addig ömöljön a könnyem, amíg csak bírja a szemem.

Bár egyedül nem találtam volna haza az idegen városban, felálltam, hogy óvatosan kislisszoljak, de hirtelen Báruch Szimcha is felállt és erre a többiek elcsendesedtek. Egy pillanatra csodálkozva rám nézett, és a szeme megint a kedves ismerős gomb maciszemmé vált. Úgy éreztem, mindenki minket néz és valamiért egy pisszenést se hallottam. Sóbálvánnyá meredtem, aztán szédülni kezdtem és villámgyorsan leültem. Ő meg lecsukta a szemét, az ég felé emelte az ezüst kidus poharat:

– Jom hasisi vajahulo hasamajim ve haaretz vkol cvaam – kezdte a kiddust mélyről zengő hangján. Istenem, de szépet teremtettél! – gondoltam, és a kedves arcú hippikkel együtt rámondtam, hogy ámen.

 

A rituális kézmosáshoz sorban álltunk, és a többiek kedélyesen dudorásztak, beszélgettek, és ölelgették egymást, mint egy jól összeszokott csapat. Nurit mögém állt, és masszírozni kezdte a hátamat. Jó, erős karja volt, kilazította a feszültséget belőlem egy kicsit. Döbbenten láttam, hogy Báruch mindenkivel fesztelenül társalog, még Leával is pajtizik, csak épp engem kerül. Én meg nem mertem hozzá közelíteni. Nem voltam a magam ura: hipnózis alatt nem cselekedhet az ember. Szedd össze magad! Gyerünk! Ostoroztam magam, mint az összerogyás előtt álló szamarat. Elővettem a legújabbik meditációs technikámat és próbáltam lelki szemeim előtt jégcsap királynőként vizualizálni magamat. Ez sem működött. Anya vagy Flóra most biztos egyszerűen odalejtetnének hozzá, nem tipródnának ennyit, de nem baj, én én vagyok. Visszagondoltam a Blaha Lujza téri virtuóz alakításomra, hogy elnyomjam bénaságommal kapcsolatos frusztrációmat, de ez sem működött. Gyűlöltem magam a gyávaságomért.

Mivel a kézmosásos áldást még mindig nem tudtam fejből, azon is tépelődtem, hogy mormoljak-e valami halandzsát, vagy feltűnést keltve megkérdezzem Nuritot, de az még cikibb lett volna Báruch előtt. Kezdett fájni a gyomrom az elképesztő tempóban gyűlő feszültségtől. Összeroppantam, mint egy húsvéti csoki nyuszi. De zsidóland-ben ez a hasonlat sem működött.

Egy keleties tónusú, copfos fiú már észre is vette, hogy mit szerencsétlenkedek össze a kézmosónál. Szolgálatkészen a kétfülű edénynél termett, és nem a saját kezére, hanem az enyémre öntötte a vizet. Gyengéden kényeztette a bőrömet a langyos víz, és a Báruch-által kevert sűrű káosz szorításából egy pillanatra kitisztult a fejem. Kirajzolódott a vízöntő fiú feltűrt ingujjú, inas karja, szűk, csontos válla és buddhista, fekete fa gyöngysorán lógó faragott Dávid csillaga. Hagytam, hogy beborítsa és megtörölgesse egy tiszta vászonruhával a kezemet, úgy mint Apa kislány koromban. A fiú szeme lehetetlenül azúr kék volt, mint egy olyan édesvízi tó, melybe a gyerekek stégről ugrálnak és pontyok meg leveli békák élnek benne boldogan a vízililiomok között. Mintha az Örökkévaló azt akarta volna, hogy az ember soha ne felejtse el ezt a kékséget. Ismerlek és szeretlek ne félj, minden a legnagyobb rendben van, volt és lesz, üzente az a valószerűtlenül optimista tekintet. Kezemet a kezében tartva elmondta az áldást helyettem, és azután is csak tartotta, szertartásosan, mint egy kohén a Tóratekercset a Szentélyben.

Báruch Szimcha megjelent a fiú háta mögött és rám mosolygott, mintha csak most vett volna észre.  A teste lomha volt és izzadós.

– Hááááj Sáraaaa! Báruch hábá szépség, ez aztán az igazi sábeszi meglepetés! – belépett a fiú és közém. Felénk magasodott, mint egy óriási favágó, kihúzta a kezemet a fiú kezéből és megcsókolta. Ahogy elengedett, hippi szokás szerint a fiú is és Báruch is megcsókolta a saját kezét, és közben engem bűvöltek. Nem engedlek el, üzente a vízöntő fiú pillantása. Figyellek, mondta Báruch tekintete.

Örültem annak, hogy a kézmosás és a kenyérre mondott áldás között nem volt szokás beszélni, mert nem csak szívből jövő, banális szerelmes versszakot tudtam volna a kék szemű fiúnak szavalni, amit később nagyon megbántam volna.  Nem ezt vártam magamtól.

Némán leszédültem Nurit mellé az egyik dúsan szőtt, keleti szőnyegre, és teljesen kinyúltam. A többiek is heverésztek vagy ültek a szőnyegen, lábak és karok egymás hegyén-hátán, mint valami sejt. Úrrá lett rajtam az utazás fáradtsága. Új országban voltam, új emberek közt, új életet kezdtem.

Nurit a fejemet gyöngéden az ölébe húzta, és simogatni kezdte a hajam, mint egy igazi, bejáratott barátnő. Ahogy együtt dúdoltunk egy keleti hangzású, ősi zsidó dallamot, mintha a lelkünk is összekapcsolódott volna.