Kisslaki László: Bolond Ica csalatkozik

Persze, hogy kidobóták Bodor mama! Be kő’ mondani, ha tudunk elbújt zsidórul – cuppogta bolond Ica, de az istennek sem hagyta félbe a cukorka szopogatását. Hogyisne, hiszen éppen azt lesi a Mitvesz fűszeres, hogy milyen hangosan ízlik neki. Akkor biztos ad legközelebb is. Na és, ha fogdossa is a réklije alatt, ha üres a bolt? Belefér a lapátkezébe. Pláne, múltkor még egy pengõt is adott neki Mitvesz; – és csakis azért, mert tapogatás közben egy akkorát horkantott örömibe, mint egy kani.

Meg is verné az apja, ha megtudná, hogy pénzt kapott a boltostól. Még el is venné tõle.

– Aztán meg jutalom is jár, Bözsi néni! Egyenest a fõtestvér kezibü! Tuggya? – jutott ismét eszébe a reggeli „közhírré tétetik!”

– Ne járasd a szád annyit! – szólt rá Kasza Pista, aki tűzkőre várt a boltban. Megtehette; a háború elvan már nélküle is. Jobbkarján a zubbony ujja csak azért nem leffegett, mert az anyja vállig felvarrta.

Icára a legény hangja úgy hatott, mintha szájon ütötték volna. Egy pillanatra újra visszazuhintotta a való világba. Eszébe jutott a szégyene, mikor tavaly megkérte Pistát, hogy legyen a férje. Mire a legény csak azt mondta, hogy „Dilibaba, neked nincs ki az összes kereked”.

– Mért? –, hisz a babakocsit is lehet hárommal tolni… –, de nem szólt, csak hazaszaladt, és otthon vinnyogott az üres ólban, nehogy apja meghallja. Kapott is volna!

Akkor bánatában majd megszakadt a szíve, hiszen a faluba a nála fiatalabb lányok is kaptak férjet, csak õ van még ember nélkül. Hovatovább már száradt vénlánnyá szikkad, de ahhoz õ túl kövér, hál’ Istennek. Merengés közben, hirtelen majd megfulladt a köhögéstõl, mert félrenyelte a cukrot. Aggodva Mitveszre pillantott, de az éppen káromkodva kereste a pult alá gurult tûzkövet.

Aztán Icának újra eszébe jutott a fõtestvér beígért kitüntetése.

– Maga igazán keresztény, Bözsi néni? – kérdezte. Holott mindenki tudta, hogy a fia evangélikus lelkész Budán; csak azt nem, hogy a parókiája pincéjében több zsidó családnak ad menedéket.

Az a jutalom tényleg megülte a rövid eszét. Remélte, hogy ha már a néni nem is, de legalább a saját szélütött nagyapja zsidó. Úgyis útban van, és büdös. Vagy netán a goromba apja, aki örököst részeg, és akkor õ is úgy markolássza, mint az a Mitvesz? – Kár, hogy az anyja rég meghalt –… Őt már nem kérdezheti meg.

Pedig Ica már látta magát a templomban, ahogy Krisztus lemosolyog rá a keresztrõl, mert biztos meglátja a misés-blúzán csillogó medált.

– Nahát, hogy milyen idõket élünk – csóválta a fejét Bodor néni;

– Ezek még a Szûzmáriát is elvinnék, ha megtudnák róla, hogy zsidó –, de megijedt, hogy ilyesmi kiszaladt a száján. Elpirult volna, ha tûrte volna pergamenre aszott arca. – De aztán csak megborzolta a hibbant lány haját:

– Apád várja már azt a pakli bagót, elrak, ha nem iparkodsz! – küldte útjára a kószaeszû szerencsétlent. Ilonka már az utcán nyargalt, mikor a boltos hazafi módra kimérte a néninek ötért a petróleumot. Õ már tizenhatban hadiözvegy lett, amikor Bodor honvéd és a lova tévedésbõl hõsi halált haltak. Ugyanis, honnan is tudhatta volna az óbesterük, hogy milyen állat az a páncélvonat, hogy még a huszárkard sem fogja?

Decemberre, a téli viharok már nem csak hófúvást hozták be a tanyák közé, hanem az ágyúk ugatását is, ami már a hálószobákba is behatolt. Nem csoda, hogy az idegesebb gazdáknak, még a házasélettõl is elvette a kedvét. A rettegõ lakosság naponta énekelt orgonaszó mellett a békéért, mindaddig, míg egy belövés el nem vitte a kántort kottástól. Pedig akkorra már a falu végleg zsidómentes lett, mert egy jó magyar ember résen volt. A zárdából elvitték a Münz ikreket, hogy füsté válva szüleik után szálljanak Emiatt egy leheletnyivel sem lett sötétebb az ég a falu felett. Hogy mi változott? Semmi. Legfeljebb az, hogy Mitvesz megvette a Münz-féle vetõmagboltot. Állítólag olcsón jutott hozzá.

Karácsonyra aztán megszületett a Kisded. De hogy is tudná megváltani a szenvedõket, mikor a Mikulás is Dachauban ült? A Gestapó nem hitte el, hogy ő tényleg a Mikulás. S hogyan is járná be onnan ajándékkal a világot? Hiszen szánja lángján, a rénszarvasaiból is rég gulyást fõztek a katonák.

Karácsony másnapján a kisbíró még kihirdette a hadsereg kiürítési parancsát, aztán maga is szekérre dobta a dobját és csatlakozott a Keszthely felé vonuló karavánhoz. A faluban csak az öregek, betegek maradtak, és még egy maroknyi lélek, akiknek minden mindegy volt. Persze Ica is maradt béna nagyapjával. Egy kicsit aggódva, de azért reménykedve várta a katonákat. Hiszen annyi rémeket hallott, hogy mit tesznek az asszonyokkal… Szilveszter éjjelén, aztán egy drasztvujtyével beköszöntött az újév, Gavrilov századossal. Kirgiz katonáit az istállóba küldte aludni, ahol csak a kecske búslakodott a tehén után. Icának rögtön megtetszett a halk szavú tiszt. Csodálta a százados szép szemét, és szerette volna megsimogatni búzamezõszínû haját.

Már egy hete megdermedt a front a Balaton vidékén. Gavrilov egysége is bekvártélyozta magát a házba. Az istállóból helyszûke miatt kiették a kecskét. Ica nem bánta, mert neki is ízlett. Meg fejni sem kellett többé. A kapitány a tisztaszobába költözött, ahol esténként olvasott a petróleumlámpa fényénél. Néha meg átszellemült arccal verset írt. – Biztos valami bánatost – gondolta Ica, mert ha tehette, hokedlit húzott mellé, s onnan figyelte áhítattal a kapitányt. Olyankor neki is bepárásodott a szeme, mint a férfinak. Irigyelte azt a lányt, akihez a vers szólt. Elõfordult, hogy gyengéden meg akarta simogatni Gavrilov arcát, de a tiszt minduntalan szelíden visszatolta Ica kezét. Ilyenkor az irigysége átcsapott vad gyûlöletbe, az ismeretlen orosz némber iránt. Aztán éjjel a kínok kínját szenvedte végig a takaró alatt. Már arra is gondolt, hogy bemegy az istállóba a kirgizekhez, de halálra szégyellte volna magát Gavrilov elõtt. Inkább a kútba ugrik, sugallta a következõ pillanatban a bomlott agya. Olyankor csak magában nyüszített, mert nem mert jajgatni, mert talán egész Somogy meghallaná.

Ha Gavrilov nem volt szolgálatban és nem írt, akkor az öreg veteránnal beszélgetett. Lassanként egész jól összebarátkoztak, dacára, hogy a hadastyán, gyakran megfenyegette a botjával az ágyból. Néha meg ráfogta, mintha fegyver volna, és azt mondta, hogy durr! – Szerencséd van, te muszka, hogy nincs puskám – meg ilyesmiket zagyvált. A kapitány csak mosolygott, és örömmel jegyezte fel azt a rengeteg zamatos, délorosz káromkodást, amiket az öregtõl hallott elõször; ugyanis a kapitány etnográfus volt.

Ica ilyenkor csak hallgatta a két férfit, s még azért is hálás volt, hogy nem küldték ki a konyhába. Ült és csodára várt. Tán meghallgatta a türelmes ég, mert úgy január vége felé egy délután Gavrilov már tiszta ingben vodkát ivott. Igaz, nagyapja mondta reggel, hogy a tisztnek ma születésnapja van, és valami Gajdar nevû írónak is, aki három éve haditudósítóként elesett, de Ica senkit sem ismert ilyen néven a faluból.

Ő is ivott a tiszttel, de rögtön a fejébe is szállt. Nagyapja is megihatott az ágyban már egy bögrével, mert mélyen horkolt. Ica hirtelen felbátorodott, hogy még tanú sincs, ezért hirtelen magához húzta a legény fejét, s megcsókolta a száját. Gavrilov meghökkent, majd magába roskadva, szótlanul ült egy darabig. Lassan, fátyolos szemmel, remegõ ujjakkal elõkotort zubbonyából egy töredezett fényképet. Ica tudta, ez a vég, mikor meglátja azt a gyûlöletes némbert. Szinte öntudatlanul odanézett, ahová a tiszt bökött az ujjával. Onnan egy hetyke matróz mosolygott vissza rá.

– Igor – mondta lágyan a százados, és sajnálattal nézte a megdermedt lányt.