Judit Gerendas Kiss: Mindig lesz egy kis idő a nosztalgiára

Egy álmos délutánon, amikor az ember agya semmiféle hasznos tevékenységre nem képes, úgy határoztam, rendet rakok a dolgozószobám polcain és fiókjaiban felhalmozódott papírkupacok és egyéb kacatok között. Véletlenszerűen kezdtem fölforgatni azt az összevisszaságot, amely az egyik asztalfiókom tartalmát képezte, és ahol békésen éltek együtt cédulák, szelvények, nyomtatványok, fénymásolatok, dokumentumok, rajzok, iskolai füzetek, sorsjegyek, számlák, átvételi elismervények, almanachok, meghívók, levelek, vények, borítékok, kéziratok és ételreceptek. Kétségbe ejtett a magam számára kitűzött feladat, és eltűnődtem, vajon hol kezdjem el. Nyomasztó meleg volt, és már megkísértett a visszavonulás gondolata, amikor, szinte észrevétlenül, egy fénykép került a kezembe, amire nem is emlékeztem. Megjelenése az ismerős tárgyak között váratlan kinyilatkoztatásként hatott. A kusza, színes forgatag mintha eltűnt volna, és egy lány felemelt tekintete lépett nyomban a helyébe: ragyogó arca kivetült a világmindenség felé, teli volt bizalommal és kedvességgel, egyszerre volt gyöngéd és szilárd, tekintete, amely a látóhatáron merengett, kimondhatatlan és meleg volt; csodás álomban álmodta önmagát. A régi, sötétbarna fénykép, melyen a fiatal lány arca magába sűrítette a lemez minden fényét, tökéletesen megmaradt a szögletes kartonpapírra ragasztva: a fényképész-műtermet hirdette, amely arra a látszólag lehetetlen feladatra vállalkozott, hogy egyetlen képen rögzítse a fiatalság tűnő villanását, a szempillák rebbenését, a finom vonalakkal metszett orr rajzát, a hátrafelé fésült, lágy hajat, melynek vékony szálai sötétszőkén reszketnek, végül pedig egyetlen fényfolttá válnak, és lemondanak a pompás megjelenésről azért, hogy ezt az édes arcot tisztán, minden ékítmény nélkül mutassák.

A karcsú nyakat vékony gyöngysor vette körül, a vállát és felsőtestét pedig – csak ennyit lehetett látni belőle – egyszínű, hosszú ujjú ruha fedte, vastag, puha anyagból; a fényképen ez is barnának látszott, és rajta, egyszerűen, iskolásan, három nagy, fehér gomb sorakozott.

A fényképen az 1916-os keltezés szerepelt, és a lány, aki a századdal született, alig volt tizenhat éves abban a tovatűnő pillanatban, amikor arcát felemelve a fényképezőgép fölé nézett, míg elkattintották, és a fényképezés véget ért.

Rabul ejtett a varázsa, és azt kérdeztem magamtól, hogy azután merre fordíthatta ezt az álmodozó tekintetet, és vajon hol lehet a többi fénykép, amelyek bizonyára szintén akkor készültek a testvéreiről, akik közül ő volt a legkisebb. Vajon eltette a fényképezés után azt a gyönyörű, aprócska gyöngysort egy láda mélyére, ahol semmiféle titok sem lapult? Derűs, ragyogó arca, amit álságosság és festék nélkül tárt a világ elé, semmilyen rejtélyt nem takart. Csak azt a reményteli ábrándot, hogy az élet természetes bizonyosság, biztonságos, egyértelmű.

Amikor utoljára láttam, öreg álla folyamatosan reszketett, és még mindigszép, kék szemei – már alig látott – könnyben áztak. Remegő hangon mondta:

– Itt hagytak… – és sóhajtva hozzátette: – Mindenki elment…
– Hát akkor csak várjanak még rád jó sokáig odaát! – mondtam neki, és megpróbáltam kissé felvidítani.

Meglepődött, felnevetett, és többször is így mormogott magában:

– Azt mondja, hogy csak várjanak sokáig…

Nyolcvanhét éves volt akkor, és szegény, elhasznált teste már nem engedelmeskedett, bár az elméje még élénken ragyogott, és mindennel tisztában volt, ami körülötte történt. Arca szépnek látszott, pedig már hiányoztak a fogai, ezért orcája behorpadt. Fehér hajkoronája fénylett, ám a fotó derűs, törékeny lánykája helyét az elaggott jelen foglalta el, ahol a test kaotikus mivolta csak nyugtalanságot és zavart okozott. A kedvességet már régen elmosta az idő: helyette csak kedvetlenség, indulatok és szomorúság maradt.

Ágya körül, ahonnan már három hosszú esztendeje nem kelt fel, sem gyerekek, sem unokák nem álltak. Az értelmetlen, tartalmatlan órák végtelenné nyúltak, és egyetlen esemény sem bolygatta meg az időt, amitől meg volt fosztva; bár az élet látszólag kegyes volt hozzá, amikor a hosszú élet ajándékával jutalmazta meg. Én csak afféle unoka-unokahúg voltam, aki egy másik kontinensen él, több mint tízezer kilométer távolságra; átutazó, aki az utóbbi húsz évben alig háromszor látogattam ide, ebbe a városba, ahonnan származom, és ahol ô szinte az egész hosszú életét leélte.

Feszengve ültem mellette, és nem tudtam, miről beszéljek; a szoba ablakán át láttam, ahogy hullanak a levelek a fákról. A szobából, amit öt másik idős emberrel osztott meg: jóformán egyikük sem tudott fölkelni az ágyából, torzak, nyálasak és pisisek voltak, s alig-alig tudtak már kibocsátanigukból valami torz nyöszörgést, ami mintha nem is evilágból jött volna. Az egyetlen, aki még mozgással próbálkozott a szobában, úgy tette mindezt, hogy nem emelte föl a lábát a talajról, groteszkül utánozva a vonatosdit játszó gyerekeket.

Ő már meg sem próbált felkelni. Körvonalai mozdulatlanul rajzolódtak ki a párnán, amin támaszkodott: éppolyan változatlanul, mint a sziluett, amit a fényképész rögzített egykor, hetven éve, a szögletes kartonpapírra; mint a mára véglegesen lezárult jövő felé vetett pillantás. Az emlékezés talán nem is képes már felidézni azt a helyet és időt, amikor ragyogó álmodozásban a fényképezőgép fölé nézett, és szemében még ott csillogott az ábránd és a remény. Ha megpróbálja bejárni azt a csaknem háromnegyed évszázadot, ami a fényképezőgép elcsattanása és a szomszédasszony torz nyöszörgése között telt el, talán találhat még néhány állomást az emlékek között, amire visszagondolhat, hogy rögzítsen néhány hangot, mozdulatot vagy képet. Például ott egy sziget a folyón, ahová annyi szombaton és vasárnap járt, vőlegény és gyerekek nélkül; ám magával vitte egyik testvérének a lányait, akiket sajátjaiként fogadott el: ők valamiképpen meg tudták őrizni kék szeme csillogását, és örömet hintettek egyszerű szívébe. Dallamos hangon szavalta a lányok nagyapjának verseit, aki aprócska, szakállas ember volt, magát csak gnómnak nevezte; néhány verse, balladája mesének tűnt, míg mások olyanok voltak, mint a visszafojtott sírás. – Valaki hazajött, aki nem volt itthon* – ejtette ki ütemesen a szavakat, míg a folyó mellett haladtak, melynek partjáról évekkel később a németek hurcolták el a lányok apját, a költőnek a fiát, aki e szavakat írta; a szavak pedig kristálytisztán emelkedtek fel az erdő fái közül. Aki hazavágyott mindörökké titkon – szavalta a lány, míg a kicsik megbabonázva hallgatták, anélkül, hogy valójában tudták volna, miről is van szó, bár azt megértették, hogy valaki végre hazajött.

Több mint fél évszázaddal a séták után én magam is hazatértem, és aki valaha a legkisebb lányka volt – vagyis a nagynéném, a mára hetvenéves öregasszony – egy napon elvitt ahhoz az ódon, hatalmas épülethez, ahol a költő élt egykor: megmutatta a koszos, foltos, törött márványtáblát, ami ki tudja, mióta ékesítette a bejáratot, és amelyen a mára már olvashatatlan betűk nem lehettek többé jelek, és semmit sem közöltek azokkal, akik sietősen járkáltak ki-be az ósdi kapun. Valaki hazajött, aki nem volt itthon, olvasta a nagynéném; aki hazavágyott mindörökké titkon, folytatta, és akkor észrevettem, hogy nem is nézi a táblát, amit az idő és a feledés már szinte simára törölt. Valaki hazajött, fejezte be, és akkor elmentünk, mert a szeretetotthonban ott várt minket az ágyában az öregasszony – persze, sehol máshol nem is várhatott volna –, és még el kellett mennünk megvenni neki az ételeket, amelyeket rágni sem kell, és amit ő majd órákig csócsál, mint valami ínyenc.

Átvágtunk az egyik hídon a folyó fölött, és a távolban egy szigetet pillantottunk meg a víz közepén. Lehetett akár a Sohatöbbé-sziget vagy a Kincses sziget is, de valójában nem volt sem az egyik, sem a másik, mert a varázslat darabokra tört, és a lépések nyomai semmiféle jelet nem hagytak az ösvényeken. Már nem hallatszottak sem a kacagások, sem a szavak zsongása, és abból az egész szaladgálásból csak ez az öreg, barna fotó maradt, amit én, most megint többezer kilométer távolságban, a kezemben tartok, miközben a rendíthetetlen lány továbbra is valahol a fejem fölött néz egy időben és térben nem létező pontot. Változatlanul ismételte meg a konok gesztust, a reményteli ábránddal teli pillantást, ami semmire sem kötelezte; emlékké, emlékképpé vált, történelmi tárggyá, végérvényesen a történelem folyamának peremére helyezkedett. Lehorgonyzott kimondhatatlan álmába, örökké mozdulatlanul és örökké reménykedőn, bezárva egy téglalap keretei közé, ami mindörökké fogva tartja már haszontalan derűjében, melyből többé már lehetetlen kiszabadulnia.

A fényképezőgép kattanása már talán a végtelenben utazik valahol, soha el nem múló hanghullámokban, melyek éppúgy foglyai a határtalan ürességnek, mint az az apró négyszögletű térbe zárt kép, amit elmélyülten szemléltem. Csaknem egy évszázad telt el azóta, hogy a fényképezőgépet elkattintották, és befejeződött a fényképezkedés: ez a pillanat bizonyára lehetővé tette, hogy a lány ismét megmozduljon, visszatérjen a pózolás kötelező mozdulatlanságából, és forgószélként pörögjön, kacagón, vidáman; még szinte gyerek, alig felejtette el a babáit, amelyeket nem sokkal ezelôtt még gyöngéden ringathatott. Talán afféle kilencszázas években készült porcelánbaba lehetett, nagyon fehér, pirospozsgás, a nyakán bársonyszalag; nagy, kerek, tágra nyílt szemű, kézzel varrott kis ruhában – melynek szőtthímzett-slingelt az alja –, selyem alsószoknyában és aprócska atlaszcipőcskében; olyan, aminek hajlítható a karja és a lába, bár csak kicsit mozog, és a haja – sötét, mézszőke – valószínűleg a lány hajából levágott valódi fürtökből készült, elvégre elképzelhetetlen volt, hogy egy valamirevaló babának ne a gazdájától kapott, természetes haja legyen.

Bárhol is legyen ma ez a baba – ha még egyáltalán megvan valahol –, egy ládában vagy egy gyűjtő tulajdonában, padláson vagy régiségboltban, hajának arany szálai még biztosan ragyognak, mintha csak maga a nap csorogna rájuk, szilárdan, csillogón: még jól tartja a ragasztó, amivel a parókát készítő gyakorlott kéz odaragasztotta a kerek porcelánkoponyához. Gazdájának haja azonban nem csupán fényét és szilárdságát veszítette el, hanem a színét is: az évek fáradhatatlan munkája az utolsó csepp szőkeséget is kiszívta belőle, és a lány fején egybeolvadó méz édessége és nap melege helyett az öregasszonyén – ez lett a lányból – már a hó hidege vert tanyát.

Emlékeimben a fotón látható kép fölé egy másik kép vetül, szavakból. Évek során át szövődött beszéd, gyerekkoromban hallott foszlányokból; amikor anyám, az a másik kislány, aki verseket hallgatott a folyón, ott a szigeten, hiába igyekezett gátat szabni emlékei áradásának, így alkotta újjá a saját történetét, melyben a családtagok alakja, időben és térben egyre távolabb kerülve, lassanként mitológiai dimenziót öltött és ragyogóvá vált.

Különleges fény áradt belőlük, csodálat, tisztelet és vágyakozás tárgyaivá lettek, jószándékkal és bölcsességgel teljesek, megfoghatatlanok, elérhetetlenek voltak. Ezekből a mesebeli, varázslatos figurákból anyám elbeszéléseiben kiemelkedett egy: nagynénje alakja, amely számomra most szétválik a fotón látható lányra, a menhelyi öregasszonyra, a – talán babázó – kislányra és a családi történetek körvonalaira.

Hátradőlök a fotelban, ahol rendezetlen papírok és szétszórt tárgyak közt ülök, melyek hasztalan várnak már arra, hogy összerakjam őket, és elborzadva jut eszembe, hogy egyszer én magam is ráncos leszek és megvénülök, megőröl az idő, és majd eljönnek a fiaim fiai, minden eljövendő leszármazottam – és ő még mindig ott lesz azon a barna fotón, amit kétségkívül ügyes és megbízható fényképész készített, olyan, akinek a munkája minden szükséges garanciát biztosított igényes ügyfelei számára. Továbbra is távolba vesző tekintettel néz majd, ragyogó, törékeny tekintettel, reménykedőn, ábrándosan – bár talán addigra már senki nem emlékszik a nevére sem; és sietős kezek nyúlnak át kapkodva a fénykép felett, valami mást keresnek, türelmetlenül. Bár az is lehet, hogy megállnak egy pillanatra, felszínes kíváncsisággal ennek az ismeretlen lánynak a fényképe fölött, akit addigra már nem tudnak semmiféle időbe és történetbe beilleszteni, ezáltal újra megfosztják őt az időtől, ami az övé volt és árnyékként illant el, a barna kartonlapon rögzített formákon túl és azok ellenére is; a kartonlapon, amit most visszateszek az asztalfiókba, ahonnan kivettem.

Összeszedem a szétszórt papírokat és elteszem azokat is; úgy döntök, hogy máskorra hagyom a rendrakást. A szieszta melege már elmúlt. Összerezzenek, könnyedén végigfut rajtam a hideg, fölkelek, keresek egy pulóvert, amibe belebújhatok.

Kutasy Mercédesz fordítása

* Ez és a később idézett verssorok Kiss József: Itthon c. költeményéből valók, in: Kiss József összegyűjtött versei, Budapest, 2001, Argumentum, p. 203.