J. L. Perec Hanuka csodái

1.

Kabátomat már a kezemben tartottam, de hirtelen elfogott a bizonytalanság:
„Menjek ma tanítani, vagy ne menjek?”
Szörnyű idő van, nyirkos és hideg. A tanítványom messze lakik, csaknem fél mérföldnyire. És amúgy is, minek ez az egész? Hogy egy fiú fejébe töltögessem a héber igéket, és megint végighallgassam a nagyapját, hogy ő már több mint hatvan éves, és eddig teljesen jól megvolt a nyelvtan nélkül, és még így is tízszer volt Lipcsében, jó párszor Gdanskban és egyszer még majdnem Konstantinápolyba is eljutott. És aki fel nem foghatja, hogy engem miért fizetnek. Minek ez az egész nyelvtanulás?
A tanítványom apja ugyan legszívesebben pajesszal, strájmlival, kaftánban és imarojtokkal járkálna, és időnként még egy cadikhoz is elmenne – de a nyelvtanulásról ő sem akar hallani. Ártatlan áldozatnak tekinti magát. Mint kereskedő, akinek emberekkel kell érintkeznie, kénytelen kalapot és vasalt inget hordani, és emellett még azt is el kell viselnie, hogy a felesége színházba jár és a lánya regényeket olvas, a fia mellé pedig még egy tanárt is kell fogadnia, aki nyelvtanra tanítja.
„Hát nem apámnak van igaza?” mondogatja. „De a világ ezt akarja.”
És a világ ellen nincs mit tenni!
„Csak egyetlen szívességet tegyen meg nekem” kér engem, „ne tegye tönkre a gyereket!” mondja. „Én elég sokat fizetek magának ezért a kis nyelvtanért, de nem azért, hogy azt mondja neki, a föld forog a nap körül!”
És én megígértem neki, hogy a fia erről egy szót sem fog hallani. Ez a gyerek volt ugyanis az egyetlen tanítványom és az anyám otthon betegen feküdt!
„Menjek, vagy ne menjek?”
A család egész óra alatt engem figyel.
De vajon ő is figyel-e?
Mindig oldalt ül a könyvébe mélyedve. Néha-néha felemeli gyönyörű, selymes pilláit, és akkor rögtön fényárban úszik a szoba. De ez olyan ritkán, olyan, de olyan ritkán történik.
„Mi hasznom ebből az egészből? Csak bosszúságom van vele!”
„Hallasz?” szólal meg anyám hirtelen elhaló hangon az ágyából. „Az orvos azt mondta, hogy akár fel is kelhetnék, ha lenne egy pár jó meleg gyapjú harisnyám.”
Nos, akkor mennem kell!

2.

A ház asszonyának kivételével, aki mint szokásosan, az após tudta nélkül most is színházba ment, otthon találom az egész családot, éppen teáznak.
Köszönésemet: „Jó estét!”, az apa halk „Jó évet!” köszöntéssel viszonozza. Egy pakli kártyát tart a kezében, és láthatóan vendégeket vár.
A nagyapának, aki csúcsos kapedlit és bő török házikabátot visel, eszébe se jut, hogy kivegye a szájából Bernstein pipáját és felnézzen az imakönyvéből. Alig észrevehetően biccent felém, és újra beletemetkezik a hanukai szövegmagyarázatokba.
Ő is egy könyvet olvas elmélyülten, egy regényt.
Tanítványom nem fogadja kitörő örömmel megjelenésemet.
„Micsoda?” kiált helyéről felpattanva, fejét felvetve: „ma is van tanítás?”
„Miért ne lenne?” mosolyog az apa.
„De ma hanuka van!” mondja a gyerek, dobbant egyet a lábával és az első kis égő gyertyára és a szolgagyertyára mutat, melyek egy deszkadarabra felragasztva az ablakpárkányon állnak.
„Igazad van!” morogja a nagyapa.
„Na, jó.” mondja megadóan az apa.
De ő, ő erre egy kicsit elsápad, és még jobban belebújik a könyvébe.
„Jó éjszakát!” mondom, és mennék, de az apa visszatart:
„Jöjjön csak, teázzon velünk!”
„És egyen mákos kalácsot is!” kiabál a tanítványom. Egész jól kijönne velem, ha nem lennének a héber igék.
Meg akarom köszönni a meghívást, és mennék is rögtön, de a kis csibész kézen fog, huncut mosollyal egy székhez húz, éppen ahhoz, amelyik szemben áll a nővére székével.
Csak nem vett észre valamit?
Persze, csak rajtam vehetett észre bármit is. Mert ő mindig csak a könyvébe temetkezik. Engem pedig valószínűleg egy teljesen érdektelen embernek tart. Sőt, talán még bosszantónak is. Persze nem tudhatja, hogy otthon beteg anyám!
„Remélhetőleg már készen van a tea!” kiabál türelmetlenül az apa.

3.

„Mindjárt, mindjárt, Apa!” válaszol ő gyorsan, és sápadt arca elpirul.
Az apa újra gondolataiba mélyed. Tanítványom az asztalon pörgő tenderlit bámulja, az öreg leteszi az imakönyvet és a teázáshoz készülődik.
Én akaratlanul is a két kis lángra figyelek, melyek velem szemben, az ablakpárkányon égnek. Olyan szomorúan világítanak, mintha szégyellnék magukat a csillogó nikkellámpa előtt, ami a nagyasztal felett lóg és bevilágítja az egész szobát. Ettől még szomorúbb leszek, és észre sem veszem, amikor ő egy csésze teát nyújt nekem.
„Citrommal?” riadok fel szomorú hangjára.
„Vagy tejjel?” kérdi az apa.
„Na, azzal inkább ne! Az ma odaégett!” figyelmeztet tanítványom.
„Rémes!” hangzik ajkairól.

4.

Most újra csönd van. Csak a szürcsölés hallatszik, a kanalak csörömpölése és a falióra tikk-takkolása.
„Tanár úr, mi az a hanuka?” kérdi hirtelen a tanítványom.
„Kérdezd meg holnap a rebbétől a héderben!” mondja kicsit zordan az öreg.
„Jó, de a tanár úr biztosan jobban tudja, mint a rebbe!” mondja dacosan a tanítványom.
Az öreg egy mérges pillantást vet a fia felé, amivel azt jelzi: „Hallod ezt?”
„Én is szeretném tudni, mi a hanuka” mondja ő is halkan.
„Na jó” mondja az apa,”hallgassuk meg, mi mindent mond ma a Tanár úr nekünk a hanukáról.”

5.

„Ez akkor történt”, kezdtem bele, „amikor a görögök Izrael földjét megszállták.”
„A görögök…” Itt máris félbeszakít az öreg savanyú arckifejezéssel:
„A smojne eszrében Jovon birodalmáról van szó, a Jovon bűnös uralmáról!”
„Ez ugyanaz”, jegyezte meg az apa: „amit mi Jovonnak hívunk, azt ők Görögországnak nevezik!”
„A görögök”, kezdtem újra, „rettenetesen elnyomtak minket! Ez nekünk, zsidóknak nagyon nehéz időszak volt. Úgy tűnt, hogy akkor az egész nép örökre elvész. Néhány szerencsétlenül végződő felkelésben az utolsó erőnket is elvesztegettük. A remény utolsó szikrája is kialudt már. A saját földünkön úgy tapostak ránk, mint férgekre.”
Az apa már régen nem figyelt. Türelmetlenül nézte az ajtót és várta a vendégeit. De az öreg nem vette le rólam a szemét. És amikor újra az „elnyomás” szót használtam, már nem tudott uralkodni magán és elkezdte:
„Ez az ember badarságokat beszél. Mit mond az elnyomásról? A dolog teljesen egyszerű volt. Nem engedték, hogy megüljük a szombatot és az ünnepeinket, nem olvashattuk a tórát és nem metélhettük körül a fiainkat!”
„Nem akar egy preferansz partit játszani?” fordult hozzám hirtelen az apa. „Vagy játsszunk talán oko-t?”

6.

Nos, újra csönd lett, és én tovább meséltem: „A helyzet még elviselhetetlenebb lett, amikor népünk fiai közül a nemesemberek és a gazdagok szégyellni kezdték zsidó származásukat és görög szokásokat vettek fel. A gyermekeiket görög iskolába, gymnasionba küldték.”
Ő és a nagyapa csodálkozva figyeltek.
„Ezekben a gymnasionokban” folytattam, „nem úgy tanultak, mint ma. Ott tornáztak is, meztelenül, mégpedig férfiak és nők együtt.”
Mindkét szempár lefelé pislogott. De az apa szemei hirtelen felcsillantak: „Ez igaz?”
Nem feleltem neki és tovább meséltem a cirkuszi játékokról, melyeken embereknek vadállatokkal kellett küzdeniük és más görög szokásokról, melyek elfogadhatatlanok voltak a zsidók számára.
„De ez még mindig nem volt elég a görögöknek. Ők egyszerűen minden zsidó szokást ki akartak irtani. Ezért a városokban oltárokat és istenszobrokat állítottak fel, és azt követelték, hogy a zsidók mutassanak be nekik áldozatot.”
„Ez mit jelent?” kérdezte ő lengyelül: nem értette jiddisül az utolsó mondatot.
Elmagyaráztam neki és az öreg izgatottan hozzáfűzte:
„Egy disznót! Azt követelték, hogy disznót áldozzunk!”
„És akadt valóban egy zsidó” folytattam, „aki az oltár elé lépett és áldozatot akart bemutatni. De még épp időben, lejött a hegyekből az öreg Makkabeus az öt fiával. Mielőtt a görög zsoldosok odaértek volna, a gaz áruló vérben úszott és az oltárt ledöntötték. Ugyanakkor kitört a felkelés is. És a makkabeusok maroknyi serege legyőzte a százszor erősebb görögöket. Az országból kiűzték a görögöket és a nép szabad lett.”

7.

„Ennek a győzelemnek az emlékezetére”, fejeztem be az elbeszélést, „minden évben ezen a napon meggyújtjuk a mi első, szerény kis hanuka gyertyáinkat.”
„Micsoda?” kiáltott az öreg és dühösen felpattant a székéről: „Ez lenne a csoda? Ide figyelj, te imposztor!” kiabált az unokájához, aki ijedten hátrahúzódott, és az öreg közben olyan hevesen ütötte az asztalt, hogy poharak csörömpöltek.
„Ez volt a hanuka csodája: mikor a tisztátalan görögöket elűzték, csak egyetlen korsó tiszta olaj maradt a templomi lámpákhoz és…”
Ekkor egy köhögő roham tört rá, és levegő után kellett kapkodnia. A fia odafutott és átvezette a másik szobába.

8.

Menni akarok, de ő feltart.
„Mi a véleménye az asszimilációról?” kérdezi.
„Asszimilálni” felelem, „azt jelenti: elfogyasztani és megemészteni. Mi marhahúst és kenyeret asszimilálunk, és a többiek pedig minket akarnak asszimilálni. Felemészteni, mint húst és kenyeret.”
Ő hallgat egy darabig, aztán ijedten kérdezi:
„A népek tehát mindig és örökké háborúskodni fognak?”
„Ó, nem!” felelem. „Egy dolog miatt a népek egyszer majd egymás felé fordulnak, és egyesülnek!”
„És mi ez a dolog?”
„Emberség! Ha mindenki a maga házában megteszi, amit kell, akkor előbb vagy utóbb a népek mind egyességre jutnak!”
Elgondolkozik. Még szeretnék valamit mondani, de akkor, egyszer csak megszólal az ajtónál a csengő.
„Ez Anya!” mondja halkan és elfut. De előtte még kezet nyújt, először, mióta ismerjük egymást.

9.

Következő reggel, amikor még ágyban voltam, egy szolgáló levelet hozott.
A borítékon az apja cégének neve állt: „Jacob Berenholz”. A szívem hevesen kalapált.
A borítékban semmi egyéb nem volt, mint egy tízrubeles, a legutolsó havi fizetésem, pedig a hónap még le sem járt.
Elbocsátottak.

Gyárfás Katalin fordítása

Jichok Lejbus Perec a jiddis nyelvű irodalom első klasszikusainak egyike, számon tartják úgy is, mint a jiddis anyanyelvű zsidóság öntudatra ébresztőjét. Egy igazi stetl-ben, Zamosc-ban született 1852-ben, vallásos családban. Kora rendkívül népszerű írója volt, az általa alapított Hazomir című folyóirat a varsói jiddis kultúra vezető fórumaként működött. 1915-ben. Varsóban halt meg, temetésén több ezren vettek részt.
A fordítás alapjául a Die Wunder von Chanuka. Geschichten zu jüdischen Fest- und Feiertagen, Union Verlag, Berlin, 1989. című kötet szolgált. (A ford.)