Heller Ágnes: New York, New York…*

A képek arról az épületről készültek, melyben kilenc esztendeig laktam…

Lakásom a 22. emeleten volt, magyar számítás szerint a huszadikon. Ugyanis Amerikában a földszint is emeletnek számít, továbbá sehol sincsen 13. emelet. A szállodákban sem. A 12. emelet után azonnal 14. emelet következik. Tipikus esete annak, ahogy az emberek becsapják magukat. Bár a 13 emeleten laknak, azt nem így hívják… Nem a tények, a nevek érdeklik őket. A dolog az, aminek nevezzük. Ha tizenharmadiknak neveznék a tizenharmadik emeletet, akkor senki sem venné meg az ottani lakásokat. De ha tizenkettediknek, vagy tizennegyediknek kereszteljük el a tizenharmadikat, akkor nyugodtan megveszik.

Lakásomról nem maradt kép. Februárban eladtam, most már más lakik ott. Nagyon szerettem ezt a lakást, ahogy mindig szerettem azokat a lakásokat, melyeket én választottam. Így például azt az ötödik emeleti lakást is, amelyben 1997-ig éltem… „Szerelem első látásra”. Sosem szerettem bele első látásra egy férfibe, minden szerelmem korábban már a barátom volt. Már jól ismertem, legalábbis azt hittem, hogy jól ismerem. De a lakás más. A lakás esetében valóban minden az első látásra eldől.

A Westend sugárúti lakásunk esetében is már így történt. 1988-at írtunk, egy évvel a rendszerváltás előtt, amire akkor, még legszebb álmunkban sem gondoltunk. Emigránsok voltunk. Mindeddig béreltük a lakásainkat, két esztendő alatt hármat, de most eldöntöttük, hogy véglegesítjük magunkat, veszünk egy lakást. Gyuri külön költőzött Alizával, így ketten maradtunk, de mégis tágas lakásra áhítoztunk.

A Columbia Condominium épülete
New Yorkban

Abban a pillanatban, hogy azt a bizonyos három szobás, étkezőkonyhás lakást megláttam az ötödik emeleten, már tudtam, hogy ez, és semmi más nem kell nekem. De persze Gyuri és Feri nem voltak meggyőzve, így még számtalan lakást megtekintettünk. Én tudtam, hogy feleslegesen, bár ki tudja. Szerintük azonban a keresés sosem felesleges. Persze, végül ők is rájöttek arra, hogy az első a legjobb. És megvettük ezt az ötödik emeleti (amerikai hatodik emeleti) lakást.

Csináltattunk számtalan könyvespolcot, beépített szekrényt. Remek volt. Kivéve a régi vágású fürdőszobát, melyből csak egy volt, de nem lehetett modern fürdőkádat és két fürdőszobát várni egy század eleji épülettől, mivel a század elején az amerikaiak sem tisztálkodtak még annyit, mint manapság. (Voltam olyan házban, ahol több fürdőszoba volt, mint szoba).

Ez a ház már annyiban is régi vágású volt, hogy a liften az ember nem jöhetett fel egyedül. Egy liftes ember működtette. Ha el akartuk menni, csöngettünk, és a liftes ember feljött értünk. A liftes emberek idősebb új bevándoroltak voltak vagy olyanok, akik saját etnikai enklávéjukban éltek és sosem tanultak meg angolul. Volt köztük, aki magyarul tört néhány szót. Egy másikkal Feri orosz nyelvtudását gyakorolta. Ez volt az első olyan New York-i lakásunk, ahol nem volt szükségünk mosógépre, minthogy a kollektív mosó- és szárítógépet használtuk

Minden új lakás új életformával jár.

Mindeddig volt ugyan televíziónk, de nem volt kábel, s így alig használtuk. Ebben az új lakásban jelent meg a kábel s ezzel – Melbourne után először – a választék. Ott folytattuk, ahol abbahagytuk. Feri már régen a detektívsorozatokat szerette, most is azokat néztük esténként, de nagyobb adagokban, nagykanállal. Nagykanállal a szó szoros értelmében. A készüléket a nagy előszobában tartottuk, vele szemben kétszemélyes dívánnyal, és tévénézés közben táplálkoztunk. Gyümölcsöt majd sajtot ettünk, hozzá bort ittunk. Feri, velem ellentétben, a fagylaltot is szerette, nála erre is sor került. Igyekezett úgynevezett diétás fagylaltot enni, mintha sokat számított volna… Mérleg volt a fürdőszobában.

Nagy volt a lakás, így nagy házat is vittünk. New Yorkban először hívtunk meg vacsorára nagyobb vendégséget. Feri ambicionálta, hogy New York „krémje” nálunk töltsön egy-egy estét. Volt nálunk vacsorázni többek között Danto, Susan Sontag, Irwin Howe, Eric Hobsbawm, Tony Judt, Ira Katzenelson és a kollégáink. Továbbá számos magyar vendégprofesszor is, mint például a jogi egyetemen oktató Sólyom László (akiről akkor senki sem tudhatta, hogy majdan államelnök lesz), és Sajó András (aki mindig pesszimista volt és az is maradt). Nem vagyok nagy szakács, de hála Istennek, a pörköltet bármely állatból készült is, mindenki szerette.

A nagy ebédlőasztal körül jó beszélgetések folytak. Voltak, akik „labdázni” szerettek, azaz egymásnak adták a szót, de voltak egész estét betöltő emberek is, mint Eric Hobsbawm, aki nem fogyott ki az anekdotákból, remekül adott elő és jó vicceket is pompásan mesél. Ami a politikát illeti, ellenkező oldalon álltunk, Hobsbawm békeharcos volt és Amerika-ellenes, mi pedig szovjetellenesek. Bár mindenki őszintén kimondta véleményét, nem feszítettük a húrt. Magántársaságban itt nem illik kiabálni.

Susan Sontag Konrád Gyuri A látogatójáról lelkendezett, mely Camus Pestisére emlékeztette. Danto akkoriban már búcsút mondott az analitikus történetfilozófiának (híres könyvét ugyan még egyszer kiadta némi változtatással), és teljes mértékben a kortársi képzőművészetek szellemi pártolásának szentelte életét. Akkoriban még nem ismerték a „posztmodern” kifejezést, de Danto már ezt a szellemet fejezte ki. A pop art ugyan nem volt az ízlésem, ahogy ma sem az, de Danto elméletei érdekesek voltak. Ő élesen hadakozott a „nagy elbeszélés” ellen. Ami a legnagyobb hatást tette rám, az a kínai festészet volt Danto előadásában. Talán ettől kezdve érdekeltek a kínaiak a legjobban, az úgynevezett „keleti kultúrák” (borzalmas kifejezés!) közül, s kezdtem itt is válogatós lenni. A Tang- dinasztiabeli zománcozott agyagedényeket már ekkoriban „felfedeztem”, bár másik kedvencem, a 18 századi Nanging központú függőtekercs (hanging scroll) festészet csak akkor került közel hozzám, mikor már a Metropolitan Múzeum állandó vendége voltam.

Nemrég olvastam Eric Hobsbawm önéletírását, melyben, többek között, megmagyarázza, hogy miért maradt a legtöbb értelmiségivel ellentétben, máig tagja a Kommunista Pártnak. Igaz, hozzáteszi, hogy ha Közép-Európában és nem Angliában él, akkor valószínűleg nem így döntött volna. Visszaemlékezve a New School-ban töltött éveire elmondja, hogy bár tanítani nem szeret, de itt legalább színes és érdekes diákokkal találkozott. Idéz a Bicikliző majomból is, de nem utal a közös emlékekre. Eric ugyanaz maradt, mint aki egy negyed évszázaddal korábban volt.

Ugyanezt nem mondható el Tony Judtról.

Tony Judt Ferihez állt közel. Mondhatnám, hogy a Francia Forradalom hozta őket össze. Mindketten jóban voltak Furet-vel, aki mindkettejüket rokonlelkekként üdvözölte a francia történelem viharos szakaszainak megértésében (közölte is franciául Feri Jakobinizmus könyvének egy fejezetét). Mind Feri, mind Furet halottak voltak, mikor kezdett nekem Tony Judt nem tetszeni. Félreértés ne essék. Továbbra is nagyra becsültem tudását és elokvenciáját. De egyre kevésbé szerettem és szeretem politikáját. S nála, mint történésznél és kultúrtörténésznél a politika mindig egyúttal ideológiát is jelentett.

Az első baj akkor jelentkezett, mikor megtámadta a francia filozófia két nagy generációját. Pontosabban szólva, mikor a francia filozófusokról meglehetősen általánosítva azt bizonygattam, hogy mindig diktátorokkal szemeztek, és mindig terrorista, antidemokratikus rendszerek vezéreit istenítették. Mikor Judt könyve megjelent, éppen megszerettem Derridát, aki halálosan meg volt sértve. Nemcsak a saját nevében, hanem a francia filozófia nevében is. Az ő szemében mindez egyenes rágalom volt. Nos, éppen az az érdekes, hogy nem egészen volt az.  Judt ugyanis úgy hamisított, hogy igazat mondott. „Pusztán” erősen szelektálta, hogy mi az, amiről beszél. Mert persze igaz, hogy Sartre Hruscsovval és Castróval barátkozott, ahogy az is igaz, hogy Foucault üdvözölte az Ajatollahot (Khomeini – a szerk.), s hogy Deleuze-nek már az sem tetszett, mikor Foucault véleménye minderről magváltozott. De Derridának mégis volt. Mert hol maradt ugyanezeknek a filozófusoknak a kiállása az emberi jogokért, a szovjet intervenciók ellen, vagy akár a börtönreformért? Az eset azért érdekes, mert tipikus, és tipikusan megtévesztő…

Ha jól meggondoljuk, nagyon nehéz több összefüggő mondatban úgy hazudni, hogy abban valami igazság ne legyen. Amit Hitler a versailles-i szerződés igazságtalanságáról mondott, igaz volt s az is igaz volt, hogy autóutat építtetett. Teljesen igaz volt Lenin megítélése az első világháborúról, s nem fér kétség ahhoz sem, hogy Sztálin építtette fel a moszkvai metrót. Judt sántító igazsága nem volt ennyire durva, de azért igazságtalanság volt.

Legújabban Judt ugyanúgy jár el Izraellel, ahogy korábban a francia filozófusokkal. Itt is ideológiává változtat egy ellenszenvet. Ebben az esetben a hamisításhoz vezető egyoldalúság nemcsak sértő, de veszélyes is, minthogy az ellenszenv nem személyes, hanem politikai természetű, pontosabban szólva, politikai ítélethez vezet. Kijelenteni, hogy Izrael „elavult”, mert ma már túl vagyunk a nemzetállamok korán, annyi igazságot tartalmaz, hogy pillanatnyilag megint napirendre került a birodalomépítés, például az Európai Unió esetében. De körülbelül még száz évet kellene várnunk ahhoz, hogy ebben vonatozásban, történészként, lelkiismeretesen végiggondolt megállapítást tegyünk.

De hadd térjek vissza a West End Sugárútra.

Csak az év egy (akkor nagyobb) részét töltöttük a lakásban, gyakran utaztunk Melbourne-be a Monash egyetem meghívására az ottani télen, a New York-i nyáron. Ezt sajnáltam, mert a nyár a kedvenc évszakom még az izzasztókamra New York-ban is, még egy légkondicionáló nélküli lakásban is. Ilyenkor a New York-ba látogató magyaroknak adtuk át a lakást. Akkoriban kevés volt a Soros- ösztöndíjjal érkező honfitársaink devizatartaléka. Ahogy Sólyom és Sajó együtt vacsoráztak nálunk, úgy lakott Kéri Laci és Stumpf István is együtt nálunk.

A kilencvenes években, még Feri halála előtt, mindez véget ért. Feri érdeklődése Budapest felé fordult. Itt gyűjtötte össze vacsorákra, partikra azokat az embereket, akiket érdekesnek és fontosnak tartott. Halála után ennek is vége lett. Nekem más a természetem, az emberek „összehozására” nincs tehetségem. Csak szűk baráti kört és diákokat hívtam meg már az alatt a két év alatt is, mikor még mindig ebben a régi és nagy lakásban éltem. Közben Gyuri egy időre hozzám költözött, de mikor állást kínáltak neki Budapesten, azt elfogadta. Nem volt kedvem egyedül lakni egy nagy lakásban. Megtehettem volna. Miért nem volt kedvem, máig sem igazán tudom. Talán, mert megkívántam magamnak egy uszodát.

 

 

 

* Részlet a szerzőnek a Múlt és Jövő kiadásában a közeljövőben megjelenő, New York-i éveivel foglalkozó önéletrajzi kötetéből. A szövegben szereplő Feri Fehér Ferenc filozófus, a szerző néhai férje, Gyuri pedig közös fiuk.